A bit strong tea

Fekete, akár a kávé. Íze is már majdhogynem olyan... egy kicsit túl erős...

***

Néhány nappal ezelőtt, amikor még minden derűsebb volt, de egy kicsit se volt bennem több remény, akkor történt, hogy...
Kisasszony, Sir Fulmon van itt!
Köszönöm, Agatha, engedd csak be!
Milady?
Oh, Jim! Ma is meglehetősen korán érkezett... Nem, köszönöm Agatha, elmehet.
Várjon, kérem, Agatha! Ezt itt tegye el a kisasszony legjobb teái közé. Angliából hozattam. De majd meglátja... Most pedig, ha megengedi...
Persze, Jim, üljön csak le. Agatha finoman behúzta az ajtót. Ilyenkor mindig így viselkedett. Nem mintha Jim és én különösebben közel lettünk volna egymáshoz. Épp csak annyira, mint amennyire két ember lehet, akik együtt nőttek föl.
Nos, milady? Van valami hír? Mr. Starrose-ról? Vagy esetleg Ed-ről.
Kérem, Jim... ne játszadozzon velem! Tudom, hogy többet tud a bátyám hollétéről, mint magam. Felálltam és az ablakhoz léptem. Szerettem ujjaim közé venni a függöny selymét, s finoman simítani, miközben a kertet bámulom. Ilyenkor mindig eszembe jutottak a régi idők, amikor itt játszottunk. Charles, az unokatestvérünk, aki gyakran vendégeskedett nálunk. Na meg persze Jim és a bátyám, ők egy korúak voltak, s még egy harmadik fiúval együtt tanultak, bár az ő nevére most hirtelen nem emlékszem. Szüleink és az ő szüleik így egyeztek meg, s nem csak pénz kérdése volt a dolog, de a harmadik fiú húga Mary volt bátyám jegyese, ahogy szüleim engem Jim-nek szántak, de végül az idők változtak. Jim szülei elvesztették vagyonukat, s bár apám támogatta őket, de az egyességből kilépett. Jim viszont talán sosem adta föl...
Hogy is hívták Mary bátyját, Jim?
Hm... Gregor, úgy hiszem. Bár mindenki csak Gágá-nak hívta, az után az eset után...
Igen... nevettünk. Jól emlékeztem még a libás esetre. Talán szegény fiúból csak ennyi maradt meg mindenkinek. Amikor kigyulladt a birtokuk, s végül elköltöztek, meg is szakadt minden kapcsolat. Mary pár éve visszatért, de mivel bátyámat nem találta itt, így hamarosan vissza is utazott szüleihez. Apa akkor már nem sűrűn volt itthon... nosztalgiáztunk egy darabig, majd Jim a szokásos módon távozott. Ő még a régi volt, s ez tartott engem ezekben a cudar időkben életben.

***

Nem tudom, mi tartott életben annyi napon keresztül. Csak ültem Belle ágya mellett, s ahogy az égett szag, szép lassan a könnyeim is eltűntek. Anyám miután kiszabadult karjaimból, nem jött vissza többet. Nem mintha bűntudata lett volna, nem, azt egy pillanatra sem hittem. Talán csak félt maradni. Hát nem tőlem, hanem... ami történt, úgy tűnik tényleg nem az ő műve volt. Viszont hónapok óta mérgezte már húgomat... S ezzel örökre maga ellen fordított. Persze én... én csak egy kis senki voltam szemében, akárcsak az apám, egy tudatlan, hozzá nem értő. A probléma ezzel is csak az volt, hogy miután apám kikerült a bűvköréből, és meg akart volna szabadulni tőle, minket is megmentve, akkor tett róla, hogy ilyen gondolata többet ne legyen. Belle mindig mondta: "Megölte apánkat, ez itt csak egy üres test, ha lélek is lenne benne, az se apánké." S igaza volt...

***

Nos ennek örülök. Ez esetben én szabad vagyok. Hahahahaaa!
Ezt halottam, s utána csönd lett. Majd valaki a saját hangomon suttogni kezdett egész távolról. Nem értve semmit, s érezvén a lelki testem súlyát, megpróbáltam a hang felé irányítani magam. Már amennyire ez én voltam. Mert tudatomnál voltam, de világi testem nem lévén, kicsit sem voltam egyszerű helyzetben. Irányítanom kellett. Hiszen még emlékeztem az idegen hang szavaira: "Meg kell küzdened a saját erőddel idebenn, s ha legyőzöd, maradhatsz, bár idebent csak féléletet élhetsz, de legalább élhetsz. De ha ő győz... örökké elemészt, s a tükör szétreped, s többé nem is juthatsz ki."
Küzdeni... fogalmam se volt, hogyan fogok megküzdeni az erőmmel, azzal az erővel, amitől anyám úgy rettegett. De lelkem készen állt. Mindenre felkészültem, legalábbis úgy éreztem...

***

Lady Godshine leült a lépcsőre és várt. Tudta, hogy a cselekvések ideje már elmúlt s most épp a várakozásé jött el. S habár nem szerette, de mégis ült és várt. Hamarosan meg is érkezett az első. Nem volt túl jó modorú, ettől még sikerült megegyezniük...
Hazafelé csatlakoztak hozzá kísérői, akik csak erre a néhány órára hagyták magára.
Hogyhogy eladja a házat?

Ez az egyetlen, ami igazán az enyém, apámtól csak a nevét kaptam... s hogy mért adom el anyám házát? Nos, egy neki van másik, amiben éljen. Kettő, nekem is van másik hely, ahol éljek.

Szóval mindez csak a fényűzés miatt?

Leginkább igen. Bár azt is kétlem, hogy fenn tudnék tartani egy ilyen nagy házat, akár segítséggel is.

Mert a művészetet választotta?

Igen. Titeket és önmagamat szolgálom. Azt szeretném, ha minden ember boldogságot találna abban, amit teszek, de legalábbis én megtalálhatnám benne önmagamat.

Meglehetősen nehéz mindenki ízlésének megfelelőt alkotni, nemde?
Úgy van, de Godshine kisasszony stílusa egészen megigéző.
Úgy van, kellemes, de kicsit se unalmas, vagy egyszerű. Meghökkentő, határozott...
Erős jellemre vall.
Bizony, s az sem utolsó, hogy az előadásmód mellett a neki legmegfelelőbb témákat keresi.
Igen.

Hát köszönöm. Igyekszem ezután is olyat alkotni, amiről beszélni fognak.

***

Önmagammal álltam szemben. Ugyanaz a kisugárzás, ugyanaz a hang, de valahogy mégis...
Te lennél az? kérdeztem
Én lennék az. felelt De te vajon te vagy-e? olyan széles mosolyra húzta a számat, amit én még sosem tettem. Emlékeznem kellett, hogy kerültem ide, s szép lassan elő is jöttek, míg elnavigáltam saját hangom irányába a lélektestemet. S ő az erőm által alkotott test ott állt előttem. Az igazi testem elpusztult, vagy  legalábbis meghaltam.
Ó, nem... nem haltál meg. Nem emlékszel? Segítséget kértél valakitől, akitől sosem kellett volna, s most már hiába bánod. Örökké itt rekedtél ebben a világban. Éreztem egy erős rándulást a mellkasom felől, de leráztam magamról a súlyos gondolatot.

Anyám el akart pusztítani, de én nem akarlak! Nem kellene, hogy ilyen legyél velem.

Hát honnan tudod te, milyennek kellene lennem? Pont olyan vagyok, amilyen akarok lenni.

Nem, neked nem lehet akaratod, te csak mágia vagy...

Hmm... úgy gondolod?

Úgy... Megküzdök veled, s ha én győzök, onnantól rendesen kell viselkedned!

Ha... kislány. Az a ha, nagyon veszélyes tud lenni. Ne hidd mindjárt, hogy legyőztél!

S azzal erőm és akaratom egymásnak feszült. Alig éreztem ezt az új helyzetet magaménak, de elmém küzdött.Győzni és élni akartam, s nem akartam elpusztulni a tükörrel együtt.

Marie... Marie-re kell gondolnom, mihez kezd majd nélkülem? Szüksége van rám, ki kell jutnom innen. Ha anyám őt is megpróbálja megölni. Sietnem kell, s leginkább győzni!

***

Az ilyen erős teáktól az ember úgy érzi, sok olyan dolgot kezd látni, ami talán nem is úgy van. Felpörög a szervezete, s olyan szinten érzékel, amilyenen eddig még nem tapasztalt, s aztán este... Este olyan nehéz... lehunynia a szemét.

next story >> 

Seas of tea

Ma már a sokadik... de előfordul, hogy egyszerűen képtelen az ember abbahagyni. Először még égeti, aztán egyre langyosabb lesz, s végül hidegen is megissza... mert, nem tud mást tenni, hisz ha abbahagyná, tudomásul kellene vennie, hogy közben az idő nem állt meg.

***

Valami sűrű és forró lé folyt ki a szőnyegre, de nem is a szőnyegre, hanem rám... a húsomat égette le, s Agatha, a drága Agatha, ápolta sebeimet.

Egyszer, tudja kisasszony, amikor még tanító voltam, az úrfi kilökte a kezemből a tálcát, és megégettem magam. De sose bántam, hogy úgy történt, mert az úrfinak nem esett baja, s a szőnyegnek sem. S mindent feltakarítottam azonnal. Tudja kisasszony, az úrfi nagyon megijedt, s segített is nekem a takarításban. Utána minden nap megkérdezte, hogy van a kezem, s ennek én...

Oh, Agatha... sóhajtottam.

Igen, kisasszonyom?

Nem, semmi. Folytasd csak.

Tehát az úrfi olyan kedves volt velem, hogy megérte az a sérülés nekem, mert olyat nyertem általa, aminél szebbet talán sose kaptam az életben...

Kérem, Agatha ne mondjon ilyeneket...

Pedig így van, kérem, szóról szóra igaz.

Mennyi idős volt akkor a bátyám?

Hmm... hát a kisasszony még csak egy éves lehetett, úgyhogy azt hiszem az úrfi vagy öt lehetett...

Egy kicsit felvidított, bár még mindig úgy éreztem, el fogok ájulni, s talán el is aludtam ott a kanapén...

***

Ez egy háború. Egy nő háborúja, hogy egyenlőnek nézzék, és ne holmi nőnek. Hát szeretni és óvni valóak vagyunk mi nők mind? Igen? Hát majd én megmutatom, hogy ez nem igaz. S mindenki, aki így lát minket, meg fogja bánni. Mert én erős vagyok...

Ha harcolni akarsz, hát legyen! De figyelmeztetlek, hogy nem fogom vissza magam!

Hát én se!

De ha megsérülsz, az nem az én hibám lesz...

Ha meghalsz, az se az enyém!

Hát meg akarsz ölni?

Hát nem erről szól a párbaj? Megvédem a becsületem, a győzelmemmel, ami a te halálodat jelenti.

Te nem vagy ilyen kegyetlen!

Ne te mond meg, milyen vagyok! Elég a szóból...

Ez volt az a beszélgetés, ami után legyőzött, és azóta menekül előlem. Mert fél, hogy ezt a párbajt valaha is befejezze, mert ő gyáva megölni azt, akit szeret...

***

Anyám! HOL VAN BELLE?! fakadt ki Marie. Mit tettél vele?

Magam sem tudom... állt anyám zavarodottan az ágy előtt. Az ő hatalma már veszélyes volt.

Rád nézve? Rád nézve volt veszélyes?

Önmagára... hisz láttad! Majdnem elpusztította önmagát...

Anyám... Mariet dühe kiszámíthatatlanná tette. Megütötte az anyját újra és újra, miközben az égett szélű ruhák illatától az agya egyre ködösebb lett. Miért! MIÉRT!

***

Meg kell küzdened a saját erőddel idebenn, s ha legyőzöd, maradhatsz, bár idebent csak féléletet élhetsz, de legalább élhetsz. De ha ő győz... örökké elemészt, s a tükör szétreped, s többé nem is juthatsz ki.

Hallom a hangodat, de ki vagy te?

Erre most nincs időnk. Vállalod?

Én... i-igen. Vállalom.

***

Lady, kérem... nem mehetnék veled?

Már mondtam, hogy nem vagyok Lady...

Akkor mégis hogyan szólítsam?

Sehogy... csak engedj!

De szüksége lesz egy fegyverhordozóra, vagy akármire, nem? Úgy tudom, harcolni készül.

Nos ebben lehet valami. De akkor sem jöhetsz!

Könyörgöm! Anna nénikém kibírhatatlan, nézzen csak rá. A szamár meg az apámé volt. Ez minden örökségem. Mást nem is vinnénk el, kérem! Ha kitanít, még talán máshogy is hasznára lehetek...

Legyen, de csak, ha elég gyors az a szamár...

***

A pecsétgyűrűt szorongattam. Hetek óta semmi hír nem jött róla. Már számítottam is valahogy, erre a hírre. Az apám meghalt. Elvitte a háború. Szegény anyám, ha élne, biztosan sírt volna, én már képtelen voltam rá. Azon töprengtem, vajon bátyám haza fog-e jönni a hírre, ha ugyan eljut hozzá. Mindenesetre senki mást nem akartam látni. Persze ez alól Agatha kivétel volt. Egy kicsit reméltem, nem azért, mert nem tekintem magammal egyenrangúnak. Főleg a kedves történet után, amit a bátyámról mesélt. Ők ketten... úgy hiszem, szerették egymást. Talán ha bátyám hazajön, nem is miattam teszi majd, hanem... De ezeket a már majdhogynem édeskés gondolatokat körbefolyták a szomorú és hitehagyott gondolataim. Minden porcikámmal gyűlöltem a háborút. S még inkább azt, hogy én nem lehettem ott, amikor ezeket a szavakat kimondta: "Bocsánat, kedvesem, mióta anyád itt hagyott minket, nem foglalkoztam veled eleget, de szeretlek!" Összegyűrtem a levelet. Az ő szeretetére vágytam mindig... azért kerestem annyi férfiben, s végül nem is leltem meg soha, ezt az apai, tiszta szeretet.

***

Csak még egy utolsó korty. A többit már kiöntöm... ígérem...

next story >>

Old tea but good tea

Reggel van. Legalábbis azt hiszem... a felhők szürkesége mögött akármi is lehetne. Az órám azt mutatja, délután kettő van. Némán belenyugszom. "Úgy lehet. Nos akkor, ideje inni egy délutáni teát!"

***

Egészen biztos, hogy nincs itthon? Fontos lenne beszélnem vele, kérem!
Ne-nem. Nincs itthon! A kisasszony nincs itthon...
Kérem!
Nem engedhetem be! Menjen el, ha kérhetem! Agatha becsukta maga mögött az ajtót. Huh...
De a férfi nem adta föl, tovább dörömbölt az ajtón. Agatha nagyon sajnálta, de nem tehetett érte semmit.
A kisasszony szava szent, igen. bizonygatta magának.

***

Mi volt ez?

Úgy hallottam, kopognak.

Igen, ezt én is tudom. De hogy tudhat bárki is róla, hogy itt vagyok?

A tükörkép megvonta a vállát. A nő letakarta a tükröt.
KI AZ? kiáltott ki. Majd fülét az ajtónak tapasztotta. Így is csak valami recsegő hangegyveleget halhatott.
Ah... sóhajtott lemondóan. Ha meg akarom tudni, ki kell nyitnom ezt a dögöt. Némi erőlködéssel arrébb rángatta a polcot, amivel eltorlaszolta az ajtó. "Na igen... most miért is nyitom ki, ha egyszer eltorlaszoltam?"
A letakart tükör felől halk kacagás hallatszott.
Hallgass! förmedt rá, majd megigazította magán a ruhát. És bedugta a kulcsot a zárba. MOST KINYITOM!
Egy kattanás. És még egy. A nő óvatosan résnyire nyitotta az ajtót. Egy kéz nyúlt be.
Vááá! sikoltott, majd megköszörülte a torkát. Micsoda illetlenség! Na ki vele, ki vagy te? És hogy találtál rám?
E-elnézést... szólalt meg odakintről egy mély hang. Én csak menedéket kerestem... de-de ha már foglalt, akkor elmegyünk! Gyere, Lamune! A kéz visszahúzódott, miközben halk vakkantás hallatszott odakintről.
Egy... egy kutya? A nő kíváncsian kinézett. Egy kék köpenyes férfi guggolt odakint, és egy fehér kutya fülét vakargatta. Majd felállt, és elindultak. "Mi legyen? Mi legyen? Gyerünk, Marie, döntsd már el, mit akarsz..."
Várj! A férfi megállt. Marie kissé meglepődve tapasztalta, hogy egyenesen rá néz. Majd benne is tudatosult az előző szó... "Hogy az a kis..." A férfi kiegyenesedett, így láthatott valamit az arcából. Rá mosolygott. És nagy léptekkel indult visszafele. Ő is és a kutya is besétáltak az ajtón. Marie döbbenetében csak állt és nézett.
A férfi bezárta az ajtót. És felé nyújtotta a kulcsot. Még mindig széles vigyor ült az arcán.

Köszönjük! Ígérem, olyan csöndben leszünk, hogy észre se veszed, hogy itt vagyunk.

"Szűzanyám!" kapott a fejéhez Marie, és mint akinek nincs jobb dolga nekifeszült a polcnak.
Várj csak, majd én! Tolta félre egy erős kéz... és a férfi eltorlaszolta az ajtót. Marie sóhajtott és a letakart tükör felé lépdelt... A férfi a kutyával letelepedett egy sarokba.
Ezért még megfizetsz... sziszegte a tükör felé.

***

Ezért még megfizetsz! Hogy mersz így megalázni mindenki előtt?!

Én nem aláztalak meg, csak elmondtam hogy érzek, és...

MEGKÉRTED A KEZEM! Ez több mint sértés.

Sértés?! Én ezt nem értem... mi van ezekkel a mai nőkkel?

Én nem nő vagyok, hanem egy lovag!

Attól hogy lovag lettél, még nő is vagy...

Hah!

Jól van, ha így érzed, akkor mért nem küzdesz meg a becsületedért? Akkor...

Igen! Azt is teszem! Párbajra hívlak!

Én... nem így gondoltam.

Megfutamodsz?

Soha.

Jó, mert én sem! Itt és most... megküzdök veled...

Ha ez ilyen fontos neked...

***

Hölgyem, ezt nem ajánlanám, elég régi már...

Nem baj, amúgy se valami tiszta dologhoz használnám fel, Ön csak ne aggódjon emiatt.

Hát jó. Akkor vigye. De nem tőlem kapta.
Persze, hisz sose jártam itt. mosolygott a nő, miközben fizetett a füvekért. Elnézést, azt hiszem, eltévesztettem az utcát. hátrált ki mosolyogva. "Ezek a mai árusok túl becsületesek akarnak lenni..."

***

Idd meg szépen, Belle! Ne kelljen még egyszer mondanom!

De anyám...

Csitt! Tessék inni!

Belle bizalmatlanul a szájához emelte a porcelán csészét teli azzal a ragadós bűzölgő folyadékkal. Maga se tudta eldönteni, hogy az most zöld, barna vagy inkább fekete. De egy dologban biztos volt, nem akarja meginni. De hát mit tehetett volna, hisz anyja figyelte. Nővére épp nem volt itthon, anyjuk elküldte neki gyógyszerért, csak akkor miért kell most ezt meginnia?
Ettől jobban leszel! nyugtatta anyja, és leült mellé az ágyra. Megfogta kezeit és finoman megdöntötte a csészét. A folyadék végigmarta Belle torkát, és érezte, ahogy a kezei elernyednek. Anyja továbbra is fogta a csészét. Elfordította a fejét.
Idd ki mind, kicsim... suttogta. Ettől minden jobb lesz... meglátod!
Ahgnnmmnnarhhhhhh... próbált Belle megszólalni, segélykérőn nézett anyjára, de az nem nézett többet reá, s nem is segített.

Tudom, hogy most fáj, de nemsokára... minden... meglátod...

Belle utolsó erejével megpróbálta ellökni magát a csészétől, de csak annyit ért el, hogy felső teste legurult a párnáról, karjai és feje lelógott, a az ágy alatt meglátta rejtegetett tükrét. S benne... önmagát?

***

Ah... néhány hónapja lejárt. De a jó teát mégse dobjuk ki. "Hmm... nagyon finom az illata. Sok régi emléket idéz fel. Például... amikor először ittam belőle. Egy nagyon kedves emlék ez... És amikor egy barátnőmmel voltam, s akkor is ezt ittam. És róla beszélgettünk... most is ő jut az eszembe. Ez az íz épp olyan édes, mint ő.

De nem... valahogy most olyan keserű, mint amikor elváltunk. Úgy tűnik mégiscsak megromlott. Pedig az illata a régi. De hát ez volt az utolsó adag, csak nem lesz baj belőle, ha így is megiszom. Egy kis méz majd segít az ízén."

next story >>