Egy korszak vége

Kedves M!

Megint elmúlt egy év. És látod, mégsem írtam neked. Még azon a napon sem, hogy köszöntselek. Nem mintha nem akartam volna, csak túl sok volt az élet. Nem mintha kellene a magyarázat. Nem mintha lenne mentség. De ami elmúlt, elmúlt. Most írok hát, nincs más lehetőség. 

Most itt a lehetőség. Az új év ígérete. Egy új élet kezdete? És egy másiknak a vége. Ezért is írok most. Gyászomban osztozik. Veled egy kőtáblára szívemben neve vésetik.

Itt hagyott, elmúlt, egy újabb szerelem. Nélküle megint nehezebb lesz minden lélegzet, minden lépés, minden felelet, minden döntés. Minden szívdobbanással távolabb kerül tőlem. 

Eltávolodik titkaim őre. Ki a napjait velem töltötte. Nincs többé már picike mancsa, sárgálló szeme és hosszú bajsza. Elhalt dorombolása. Remélem, nem ment kilenc élete kárba. Néhány napja még nyávogott... valahogy. Szenvedését látva, vártam már a napot. Amikor a csöveken halál kopogtatott.

Mindenütt hó és fagy. Mélyre nyúló kicsiny sírgödör. Halál kopogtat a csöveken. Csontkezét nyújtja érte odalentről. És én elengedem. Látom ahogy a test világokon át elmerül. Mily szép így is, lelke ragyog, akárcsak rajta a fényes szőr.

Menj csak, bátor társam! Ne aggódj miattunk, tényleg! Megleszünk valahogyan. Egy gyönyörű dekád veled. Ez a korszak lezárult végleg. Az égi fény óvja a túlvilágon lelkedet.

Így búcsúzom tőle. Odalent a földben csak egy test. Újjá születik bennem, örökké él szívemben és emlékeimben. Ez az új élet. Neked is. Neki is. Ha befogadod, hát éljen ezentúl veled. Mi is új életet kezdünk azbélők világában a kia örökbefogadottunkkal. De róla talán majd egy másik levélben, mert még be kell pótolnom köszöntésem.

Legyen sok boldogságod, bárhol is jársz most. Talán, neked már semmi egykori születésed napja, de nekem mégis fontos. S gondoltam is rád, mint ahogyan mindig.

A legtisztább szándékú áldást küldöm most neked. S kívánom, hogy az égi fény legyen mindig veled! 

Szeretettel az élők világából: 

Venetia

Utóirat: Vigyázzatok nagyon egymásra! 

Az égi vándor

Kedves M!

Az zivatal elvonult. Jó pár napja már. Hetek, hónapok teltek el. Elmúlt már a dagály. Jócskán a télben járunk már. Jégvirágosak az ágak, csillogó félhomály. Csoda világ ez. Mintha egy különleges álomból lépett volna ki...

Egy magányos vándor áll. Sötét alakja szinte fénylik a mögötte alábukó fénylő napsugádban. Az alkony színei eszembe juttatják azt a napot, amikor hozzád mentem, vagyis meglátogatni azt a helyet ahol akkor egykori tested aludt.

Különös nap volt. Én legalábbis úgy emlékezem. Igazán különleges. Ezért is írok most neked, hogy elmeséljem ezt a történetet.

Végre útra keltem. Oly sok év tétlenség után. Újság könny és néma este után, miután megtudtam nincs hova mennem már... elindultam hát. Tudtam, nem hiába. Tudtam, ha odérek, rátalálok a csodára.

Hosszú volt az út, de sose fárasztó. Körülöttem fák és vésett márványlapok, előttem és mögöttem széles komoly út. Alattam a föld, és felettem az ég. Kékje felém hajol, és mosolyogva int.

Az Égi Vándor az. Vállán kék selyemköpeny. Elém lép és int, hogy kövessem. Követem hát... nappalon és éjszakán át. Ketten suhanunk az égen. A világtól távol, ezen a csendes környéken. Eszemet se tudom, mióta tart a séta. Egyszer csak véget ér.

Egyszer minden véget ér. Hát itt vagyok újra. Itt állok előtted. Gondolom. Nem így képzeltem. Nem gondoltam, hogy így látlak viszont.

Így látlak, hogy nem látlak. Akárcsak sűrű sötét éjszakában próbálnám meglesni az égi vándort. Hirtelen fény. Ott suhan az égen. Pár másodperc csupán. Látni vélem. És hiszem, ő vezetett el hozzád. Habár te biztos kétled. Bizton balgaságnak véled. És talán nem érted, mért írom le neked ezt az egészet. Pedig egyszerű. Amit eddig nem tettem, most mind meg kell tennem. Nem mondtam neked eddig, mily örömteli is találkozni veled. Hát most mondom és írom. 

Becsukom a szemem, és mikor újra kinyítom, előttem néma sírhalom. Csenevész fatábla és meseszerű gomba falu. Magasra nőtt fűben színes virágcsokor. Néhány szár illatos rozmaringot teszek a tábla tövébe. Így emlékezzek rád. Halkan suttogva áldást sírhalmodra, emlékedre és szerető családodra. Csak a szél hallotta tán, s elvitte messzire. De addig nem vihette volna, ahol most vagy... tudd hogy gondoltam rád. S hogy, azt remérem, teljesül amit kívánsz. Én is azt kívánom minden szerettednek, a legjobbakat. És hogy minél hamarabb maguk mögött hagyják a borús napokat. Ha felnéznek az égre nappal, kék legyen és felhőtlen. Éjjel, csillagokkal hintett bársonyos takaró. És olykor-olykor megláthassák rajta az égi vándort, kívánságok elhozóját. Ahogy az enyémet, övéket is teljesítse be...

Az ég felé nézek. Ami a föld alatt van, az nekem már idegen. Szívemben még rátalalok arra, akit kerestem. Ennyi volt hát a történetem.

Felnéztem ma az égre. A halvány holdsarló. A növekvő újhold. Az új év. Egy új élet kezdete? Köszönöm, hogy e világra jöttél, és hogy ismerhettelek! Köszönöm, hogy emlékedet ma felidézhettem. Örökké élsz szívemben. Amíg élek, el nem felejtelek. Ez a te napod. Örökké a tiéd. Jövőre ugyanekkor ugyanitt? Ha az Égi Vándor elvezet, ahogy kívánom. De biztosan írok majd, ha lehet. 

Addig is, a fény legyen veled! 

Soha el nem múló szeretettel: 

Venetia

A zavarodottság zápora

Kedves M!

Ma eleredt az eső, csak zuhogott a zord zápor. A zavarodottság zápora. S úgy éreztem, az én bánatomból táplálkozik... akárcsak egy óriás repülő szörnyeteg bújt volna meg a felhők felett. S úgy éreztem, elvesztettem az utam. Minden káoszba fulladt. Azt se tudtam, nappal van vagy éjszaka...

Túl álomszerű volt minden. De ébren voltam, legalábbis úgy hiszem, az én álmaim nem ilyenek. Az álmok vadak. Akárcsak a szörnyű sárkánykígyó a fellegek felett. Lesnek rám, le-le csapnak. Csak a véletlenen múlik, hogy megúszom-e élve.

Egy véletlen találkozás egy régi ismerőssel. Azért írom ezt, mert félek, féltékeny lennél? De nem, neked csakis az igazat. Csak úgy enyhítés nélkül. Egy régi? Nem is olyan régi. Mondjam, hogy szerelem? Épp oly tévedés tán, mint az ismerős. Ismeretlen. Hisz már rég találkoztunk. Velem is, vele is sok az új, mi történt, s hát vége van már jó ideje... De valóban vége van-e számomra? Számára? Csak ennyit mondott: Szerintem.

Szerintem kedvelnéd, ha ismerted volna. Ha másoknak beszélek róla, mindig azt modom: A legkedvesebb ember, akit ismerek ezen a világon. Persze a magad módján te is kedves voltál mindig. S az is igaz, hogy ő is szeret viccelődni, amikkel néha tőröket lenget a szívem előtt. Bevallom, szeretem őt. Igazi, el-nem-múló szeretettel. Sőt el tudnám képzelni az életemet vele. Ahogy megismertem, ezt tudtam is rögtön. Pont elég bennünk a közös. Pont kényelmesen magas. És megnyugtat a közelsége, ha nem gondolom túl, gyakran megnevettet.

Így van ez, így kellett történjen mégis. Egyrészt, mert sokat bántottuk egymást, s ez tovább nem mehetett... túlzottan szeretem, mintsem lássam, ahogy tönkreteszem. Szörnyű vagyok, ugyan senki sem hiszi el nekem. Te legalább elhiszed, ugye. Te talán igen...

A szörnyeteg vagyok a fellegek felett. Micsoda zápor lett a ködből. Felnevetek. Egy préda, egy csábító alak tűnik fel odalenn. Egy édes illat. Egy véletlen találkozás: Ajak és nyak. Csak egy pillanat. Akár a kürtőskalács, puha és meleg a test... és milyen csodálatosan édes illatot áraszt. A szörny foga vészeset csillan, növekvő vágya rabja lesz. Csak egy pillanat. Elillan. Kitisztul hirtelen ég és szem. Mégsem hagyom győzni a szörnyet. Tudom, hogy e vágy részben csak zavar. Szemeimből hullik a mindent elöntő zivatar...

Megáradt a folyó. Újra csak hull és hull eső és könny. Ahogy elment, minden káoszba fulladt. Utamat keresem. S ahogy érted, s csakúgy azért a bánatért, amit az élőkért érzek, sírok még, amíg erőmből futja. Miért nem érdemel boldogabb életet, aki ilyen kedves? Add meg neki, ha teheted. Az én önző vágyaim úgyse számitanak. Fontosabb, hogy ő jól legyen, igazán, elhiheted... Elég is lesz mára... vagy ma már holnap van? A zavar zivatarában ázok, de mit sem számít már. Elengedem. Ahogy téged is elengedtelek. Csak néha azért még emlékeztetem, hogy milyen csodálatos ő, ahogy veled már, soha sem tehetem. Remélem, levelem nem kellemetlenség, s amit írtam nem borzaszt el nagyon. Hogy neked írhatok, az egyetlen vígasz e zivatar áztatta napokon.

A fény legyen veled! 

Szeretettel: 

Venetia

A ködös út

Kedves M!

Talán új nevem még nem ismered, de soraimból bizton tudni véled majd ki vagyok, ha megváltozott külsőmet már fel nem is ismerheted. Sok idő telt el azóta, hogy utoljára láttalak. Sokáig azt hittem, minden véget ért, nincs tovább az én utam. Ma már tudom, ha nem is a régi, amin eddig jártam, de legalábbis egy új út, visszavonhatatlanul elkezdődött. Ugyan a végét még nem látom, sőt még a következő lépést sem a ködtől. Oly sűrű a köd és oly fenyegető, hogy menten vissza fordulnék, ha nem tudnám hogy ugyanolyan köd van mögöttem is, akárcsak előttem.

Néha úgy érzem démonok lesnek rám a nagy szürkeségben. S talán az ő művük zavartságom. Szinte érzem, ahogy áttetsző karmaikkal felhasítják szívemen a burkot, kicsavarják gondolataimat, és dühömet szeretteim ellen fordítják. Néha egyszerűen nem tehetek semmit. Máskor a szeretetbe kapaszkodom, s minden emlékbe, amit valaha tőled kaptam. Ma már csak foszlányok, de az érzések mindmáig erősek maradtak.

Hova vezet ez az út nem tudom. Vajon, ha feloszlik majd a köd, mit látok majd akkor? Talán egy jobb világot, végtelen mezőket, gyönyörű földeket, méltóságteljes faóriások által óvott erdőket, elérhetetlen hegycsúcsokat, vagy óceánon sikló pontszerűen távoli szigeteket? Vagy tán a másik világba érkezek majd meg, hogy végül kezedbe adjam ezt a levelet...

De addig is fény legyen veled!

Szeretettel: 

Venetia, 

ezzel az új névvel, de örökké ugyanaz.

Álmok háza tavasszal

... és látja, tavaszodik. A friss tavaszi szél eső illatot hozott. Szemhéja lecsukódik, lélegzete lassan elnyugodott.

Kinti táj. Rákezd az eső. Reggel 10 óra van. Pizsamában van, akárcsak a többiek. Úgy dönt, varázslatba kezd, hogy gyorsabban elálljon az eső. De ügyetlenkedése, csak meggyorsította. Inkább ritkitani kellett volna. Már megbánta, az oktalan varázsolgatást, és túl nagy a csapadék mennyisége. Bebugyolálják a sátor anyagába. Rájuk szól: Legalább menni engedjetek! Megróbálja helyrehozni.

Hirtelen más a kép. Barátnője oldalán lépdel. Ez a barátnő, egy barna hajú színésznő. Az előttünk lévő lány hátrafordul, és megjegyzést tesz, hogy szerinte kik ők a Labirintus című filmből. Pedig nem azok. Majd hirtelen hozzá fordul: Így jobban megnézve, nem tudom elképzelni körülötted azt a sok csillogást. Mondja. Persze ő maga sem tartja valószínűnek, hogy híresség tudna lenni. Mekkora szenvedés ez neki. Kiborul, sírni kezd. Nem is tud így aláírni. Kiönti a lelkét ennek a lánynak és barátjává akarja fogadni. Ír neki a füzetébe és rajzol két szemet is. Az aláírása négyszer-ötös. Pedig ez nem lehetséges, mert vagy négyszer-hetes vagy ötször-ötös kell legyen. Sőt, az utóbbi valószínűbb. Az aláírása körök és vonalak körkörösen, a kezdete pedig egy nyíl. Végül, amikor kész lesz, és a füzetet átadja. Könnyei fátyolán át látja, hogy az aláírás: Exena.

(20/3/3)

Végül elneveztetett. És ez a régi-új név régi arcokat idéz föl és új álmokat ígér.

Egy régi baráttal és bajtárssal beszélget.  Oly ifjú épp mint akkor, amikor egykori húga egykori párja volt. Egyszerre inkubátorban fekszik. Vagy valami olyasmiben. Két inkubátor egy homályos szobában egymás mellett. Másikban jelenlegi párja. És azon elmékednek, hogy milyen lesz majd, ha gyerekük lesz.

(20/3/6)

Újabb kép, újabb álom.

Japánba ment nagyobb társasággal, de az is lehet, hogy az iskola által szervezett kirándulás volt ez. De párjától külön szállásra volt beosztva.

(20/3/7)

Véget ért a nappal, újra álmodik. Egy vég és egy kezdet. Egy újabb csoportos találkozó.

Kimegy, hogy tisztelegjen, párja nagyszüleinek sírja előtt.  Akik amúgy emlékei szerint még élnek. Ezután urnákat vagy vázákat nézegetnek. Nagy nehezen választanak egyet. Majd egy nagy közös éttermezésre hivatalosak. De mégse párja családja, hanem a sajátja. Leülnek egy asztalhoz apjáékkal. Testvére nagybátyjáék már nem férnek itt el, külön asztalhoz kell üljenek. Ezek különös, változtatható asztalok. Ha az asztallap lejjebb ereszkedik, úgy szélesebbé válik. Veszekedésbe kezdenek azokkal, akik az asztalunk végénél ülnek.

(20/3/13)

Újra ébred álomban. Oly valóságos minden. De mégsem. Csak álom.

Felriadt, amikor barátja munkába ment. Éppen az ajtót zárja. Anyja beszélget, talán valakivel telefonál. Világos van. 7 óra.

(20/3/14)

De csak egy álom volt, felriadt. A cica felborított egy széket. Még sötét van, talán 4 körül. Mikor újra álomba merül a székből szekrény, a cicából pedig kisgyerek lesz...

Fakkos bútor. Kallax szerű, de lazább szerkezetű. Lehetne-e erre vajon matracot tenni? Szekrény és ágy lenbe egyben. Kérdés, hogy bírná-e a súlyt...

Gyerekekre vigyáz egy kertesházban. Kimegy, és a háztól nem messze egy nagy szemű barna madár áll. Mimikriként egy száraz gallyat vetett át magán, a csőrében tartva. De én észreveszem. Látva, hogy látom, többé már nem áll mozdulatlan. Elindul a szemközti vityilló felé. Gallyakbók tákolt kapuja és kerítése van. A moha-lepte kis  házrész üvegházra emlékeztető. Egy doktor lakik itt tudósítja a madár. De ezen ő nem nagyon csodálkozik. Ugyan a nevet nem jegyzi meg, mégis roppantul érdekli ez a kis ház. Megkérdezi a madarat, hogy merre lehet bemenni. De az nem a kapura, hanem az üvegházszerű dologra mutat csőrével. Jobban megnézve észrevesz rajta egy kis ajtót. Már nyitja is. Belép. Belül gyönyörû állapotú modern ház. Vagy lehet, inkább iskola. Az előtérben tablók a falakon rengeteg fotóval és évszámmal. Ők mind itt laktak? Kérdezi. De hogy kitől az is kérdéses. A madár már nincs sehol. Végignézve a tablókon az 1980-as évektől 2044-ig mindenféle évszámokat lát, sőt több jegyű, valami 19ezres is van. Meglepődik ezen. De határozottan lépked tovább. A házban fiatalok sürögnek-forognak. Mégse iskola, inkább valamiféle szervezet lehet ez. Bemutatkozik azoknak, akik feléje fordulnak. Néhányan hírességeket mondanak, ahogy rá néznek. Neveket, amik mondanak neki valamit, de tudja, hogy ő nem azok. Valaki más pedig azt mondja: Gyere csak hadd nézzem, milyen nagy szem rejtőzik a bal oldaladon. Ezt már igencsak furcsának tartja. Felajánlanak neki egy bemondói munkát. S a munka szóra, hirtelen eszébe jutnak a gyerekek. Ha elvállalja, nem mehet el többet? Biztosítják, hogy elmehet, de mégis látja rajtuk, hogy bajos lenne. Mi lesz a gyerekekkel? Hisz a gyerekekre vigyázni kell valakinek. Ez az ő feladata volt. Az apukának egyedül biztosan nem fog menni. Végül elengedik, rábízva a döntést, hogy csak elbúcsúzni megy vissza, vagy lemond az ajánlatról, és nem tér vissza közéjük. A kötelesség és az otthonosság érzése küzdenek meg benne.

(20/3/18)

Benső vívódás. Egy újabb különös ház. Az álmok háza ezúttal egy kastély már...

Egy ház tele lommal. A képzelet világa. Talán ez a neve? Tükrök és fényképek. Modernizáció. Rejtélyes gombok hogy működjön a fénykép. Egy fiatal párra lesz figyelmes. A férfi itt dolgozik, ebben az elvarázsolt kastélyban. A főnöke, egy idős nő, éppen jelmezek után kutat, hogy lefényképezhesse benne őket.

(20/3/21)

Elvarázsolt kastély. Bordó függöny záródik. Elsötétül a kép. Ez itt a kép-zelet világa. Múlt és jelen közötti valóban, a múlt képéből lép elő...

Volt az iskolában egy zárt folyosó. Ennek a balra első egyik szobájában néhány varázslény. Ahogy ő mondta: Az ő világából. Nem akartak visszatérni. A folyosó végén lévő szobábt egy hivatalos szervezet bérli. El kell költöztetnie őket, ha visszamenni nem is akarnak, kell egy másik, egy biztonságosab  hely. Egy régi ismerős, egy nagy szerelem. Valahogy mégsem olyan, mint emlékeiben. Bordó felsőt hord gyakran. Testvéreivel egy kastélyban laknak. Tőle kér egy szobát, hiszen az ő kastélyukban biztosan akad. Akár egy a pincében is megteszi. Azt mondják neki, nézzen körül lent. Lemegy hát. Keresgél a pincében, ebben a tömlőcrácsos, fúrt alagutas útvesztőben. Szoba az nincs csak kanyargó folyosók mindenütt. Észreveszi, hogy nedves a talaj. És hirtelen odakint a felszínen, a szökőkút vizében találja magát. Kiúszik. Ez az a nap nem más, mint a születésnapja. Hogy lehet egyáltalán, hisz az télen van. Hogy telt el így az idő? Most olyan gyönyörűnek és vidámnak látja, mint még soha. De nincs ajándék, amit adjon, mert anyja otthon elkeverte. Pedig milyen szép bordó pulcsi volt... Biztosan tetszett volna neki. Miért is nem figyelt erre jobban... Szégyenkezik, de bevallja, hogy otthon maradt. A szülinapos csalódottan tovább áll. Utána szól: én nem vagyok elég? Micsoa vakmerőség volt. De ki kellett mondja, tudnia kell, mit érez ő. Az szomorú, szinte dühös arccal néz hátra. Fejét megrázza, és csak megy tovább. Csalódást okozott és látja elmenni, ez fáj. De mégis láthatta újra. Mily csodás. Szomorú, mégis boldog találkozás volt ez. Dühe indokolt. Az elhagyott és évekig nem keresett idők során felgyülemlett keserűség tükre. Még is remélte, hogy maradt még benne is abból a szeretetből, amit saját szívéből ki senki és semmi nem törölhetett.

(20/3/23)

Formálódik, újra alakot ölt az álombeli ház. Nem kastély már, de még mindig hatalmas...

Nagy, díszes házban lakik. Még emeletes is. A háló és az iroda egy. Méghozzá átalakítható bútorokkal és egy sínes ajtóval. Ez az ajtó zárhatja a fürdőt, ha össszekapcsoljuk a két kilincset. Vagy elrejtheti az ágyat, ami a fürdő melletti beugróban van mellette. Úgy érzi, túl nagy ez a ház nekik. Azon elmékedik, hogy az emeleten ki kellene alakítani két kis lakóteret. És hírdetést feladni, hogy bentlakásos kertészt, karbantartót és takarítót keresünk, saját lakrésszel. Egy kis közös terasz részen lenne fent a bejárat, ahova lépcső vezet föl. Ha a két fürdő egymás mellett kap helyet, könnyen meg lehet oldani a vezetékeket is... beesteledett, sötét van, hazafelé megy. A távolból lépések zaját hallja. Bezárja a kaput maga után. Felmegy a lépcsőn. Lassan, de biztosan eluralkodik tudatán a pánik. Zörög a kulccsal. Visszanéz. Valóban van ott valaki. Követték? Ott állnak lent. Egy kalapos úr, elég magas, és még néhányan. Utána kiáltanak valamit, de nem figyel, mert az ajtóval bajlódik. Nehezen fordul a kulcs. Miért ilyenkor? Végre sikerül. Kitárja az első szárnyat, majd a másodikat is. Bent van. Behúzza a rácsot, az ajtószárnyakat és még néhány karton szerű réteget is. Ezután azt mondja az ajtónak: zárulj! Megfordul az előtérben, a belső térrész ajtaja felé. Itt a fal mintájába olvadó ajtót kinyítja, mögötte egy valódi ajtó. Ez az utolsó réteg.

(20/4/3)

Még mindig pánikban kell fel, paralízises állapotban. Mikor megnyugodva újra álomvilágba lép át... egy másik ház. A cica rosszul van. Álmára ébred most.

Felkel. Emlékezik, hogy a cica beteg. Anyja a konyhában barátjával, aki alsógatyában van. Ott beszélgetnek halkan. Párja és annak egy munkatársa is ott van. Újból felébred. Azon töpreng, álom volt-e az előbni. Anyja barátja még mindig náluk van. De nem csak ő, rengeteg ember jött. A cica miatt. De mi baja van a cicának? Miért nem hagyják békén? Pihennie kell. Ezeket gondolja. Anyjához megy. Talán, hogy ezeket elmondja, de közben rádöbben, hogy maga sincs jól. Bepisil. Nem tudja tartani, csak folyik és folyik. Borzasztóan érzi magát. Anyja segítséget akar hívni, de nem akarja, hogy így lássa bárki is. Ezért a hátsó ajtó felé megy, egy kis használaton kívüli szobán át...

(20/4/12)

Ki a házból. Megy az úton. Álom úton megy. Siet. Szinte már rohan.

Az úton keresztül rohangálnak apjáéknál. Ez valami furcsa játék. Közben valahogyan kapcsolatba került régi szerelmével. Megbeszélték, hogy később találkoznak a buszmegállóban. A busz csak egyik irányban áll meg a házhoz közel. Már fájt a keze, tisztára szétment egy bögrétől. Ez valamiért a játékhoz kellett. És már régóta játszottak. Felajánlotta, hogy kölcsönadja a bögrét, ha szeretne játszani, amikor találkoznak. Már majdnem eljött a találkozó ideje, de gondolta, még játszik egy utolsót. De túl lassú volt, majdnem el is ütötték. A többiek visszarohantak, meg se várták a túloldalon. Mire visszaért, a találkozó ideje elmúlt, és akivel találkozni akart, már nem volt ott. Elkerülték egymást? Vagy el se jött? Csüggedten megy be a cukorka boltba, ami pont ott volt a megálló mellett. Késő este lett, de evett még egy nagy adag ragadós csokit. Ahogy indulni készült, valaki megkérdezte, hogy ő hagyta-e el az iratait. Néhány holmit nyújt felé. Egy útlevél, egy kiskönyv, talán bérlettartó útlevéllel egy méret és köztük egy számla papír lóg ki.

Ugyan nem az övé, de elveszi és megnézi az útlevelet. Kinyitja, és ismerős kép van benne. Azé, akivel találhozni akart. Tehát itt volt. Eljött hát... Érdekes, hogy németországi az útlevél. Azt mondja az idegennek: Nem az enyém, de ismerem, aki elhagyta, a közelben akartunk ma találkozni. Aki megszólította, közben a számlát vizsgálja, ami az útlevél és a kiskönyv között volt. Miután megállapítja, hogy valóban a találkozó idejéhez közeli időpont, átnyújtja az iratokat. Hazafele azon töpreng, hogy fel kellene hívja. De képtelen rá, nem tudja, mit mondhatna neki. Végül csak ráír egy SMS-t. Csak olyan egyszerűt, amivel az emberek beszélgetést szoktak kezdeni. Amolyan Szia, mi a helyzet-félét. Na persze meg, hogy szeretne adni neki valamit. Válaszában leírja, mi történt vele. Erre elbizonytalanodik. Mit mondjon most? Már késő van, de még ma kelkene találkozni. Vagy holnap is elég lenne? Mindenesetre minnél előbb, annál jobb. Mert nagyon szeretné. S mert az útlevél fontos lehet neki. Bár úgy tűnik, valójávan nem is tudja, hogy milyen fontos dolgot veszített el. Nem is tudja, végül mire jutottak. Csak vár. Várja már a találkozást, nagyon. S ebben a várakozásteli hangulatban kiébred.

(20/4/26)

Egész nap csak vár. Várja az új álmot, hátha újabb találkozást hoz.

Megígérte, hogy hozzámegy egy ázsiai cégvezető fiához. Nagyjából annyit tud róluk csak, hogy gazdagok, ja és hogy kínai gyökereik vannak. A fiú nagy kocsival jön érte. A megbeszélés ellenére smink nélkül ment. A fiú is az igazi arcát mutatja. Ő vezet. Beül mellé. Valahová messzire mennek. Később hátraülnek a barátaihoz.

Bár a hátsó ülések olyan kényelmesek és meg van döntve a támlájuk, hogy szinte már nem is ülnek, hanem fekszenek. Egy pár ül még hátul, a barátai. Megkérdezik, miért megy hozzá. Elmondja az igazat, hogy maga sem tudja, hisz alig ismerik egymást. Csak az ígéret köti. Megállnak valahol. Egy család elmondja, hogy még nincs a rendezvény amire jöttek. Bár abban sem biztos, hogy ide akartak-e jönni, de senki nem mond mást, így ő is rájuk hagyja. Bármi is ez a rendezvény, valóban nincs még senki sincs rajtuk kívül. Néhány asztal már ki van pakolva. Jövendőbelije felajánlja, hogy egyenek ott. De sehogy sem tetszik neki a dolog, még ha valóban ide is jöttek volna sem illik ezt. Az idegen család tagjai leülnek és elkezdik enni a kirakott ételt. Közben a fiú a kocsihoz megy, és hoz onnan valamit. Rákérdez, hogy beleettek-e a kirakott ételbe. De nem zavarja különösebben, 

nyilván a rengeteg pénze van miatt. Az üzlet is zárva. Sajnos, pedig szeretett volna venni neki a fiú egy arclemosó tonikot. Ismét a család jóvoltából, bejutnak. Az anyuka álkulccsal nyitja ki az ajtót. Megpróbál nyugodt maradni, de ez már rosszabb, mint az előbbi asztalos dolog. Mint kiderül, volt is oka aggódni, mert sminkelős dorbézolás lesz az egészből. A fiú viszonylag nyugodtnak tűnik, mondjuk nem is ő rendetlenkedik, hanem főleg a gyerekek,  Most nézi meg először közelebbről az arcát. Egész helyesnek találja mosolygó szemét, kiugró arccsontjait és telt ajkait. Később azt is látja, hogy a fiú egy köteg pénzt hagy ott. De akkor is, mi lesz ebből? Ez mégiscsak betörés...

Siet. Nagy a tömeg. Lefelé jön egy hegyről, a városban. Egy robogós neki megy a karjának. Felgyorsít, hogy minél hamarabb áthatoljon a tömegen, de egy lányt nem tud beelőzni, kicsit nekimegy. Erre a lány is neki megy. Rákiált, hogy: Hé! De a lány mondja, hogy ő is nekiment az előbb. Bocsánatot kér és magyarázkodni kezd. Elmondja, hogy egy robogós nekiment. Azon kapja magát, hogy már arról beszél, hogy a 15 éve elveszett szerelem körül forgó fantáziavilágban élni egyszerre mennyire fájdalmas és csodálatos.

(20/5/8)

Fájdalmas és csodálatos az évszakok forgása is. Elmúlik egy, és jön helyette másik. A tavasz is lassan nyárrá válik. Csak a szívében nem, semmi sem változik...

Hópelyhes álomfogó

Minden egy álomnaplóval indult, amit magamnak teremtettem. Egy álommal, mely átragyogott a kietlen tudattengeren...

Idegesség, pánik, túlgondolás. Ahogy te is, éppen úgy szenvedi más. Hogy müködik? Mi okozza? Okkeresés. Reálálom.  Súlyosbító tényező a fejfájás, rástresszelés és a felkészületlenség. Ezeket kell kiiktatni. S fő, hogy rendszeresen élj, rendszeresen egyél.

Egy családi karácsony. Mindenki együtt. Ki az a mindenki? Mikori mindenki? Ez a részlet már kihült. Hideg téli estén, hóhullást néz az ablakon át. Közben mesét mondanak. Egy mesét, amely a hogyanra világítrá. Segítség jött mese formában, az álmodó önoktatása. Megfejteni. Kibogozni. Kitalálni. Nincs más hátra...

(20/2/5)

A hópelyhes álomfogó megrezdül, és hősünk újra téli álomba szenderül...

A tér, amibe került egy modern labirintus. De nem város, nem hivatal, inkább egy áruház. Vagy múzeum? Mint minden labirintus ez is csak felülről érthető. De ki benne jár nem tudhatja biztosan, mi a jó irány. Mit rejt, mit sejt ez a múzeum labirintus? Berendezési tárgyak a világ minden részéről. Fura szobrok és képek. Makettek. Elkendőzött illemhelyek. A csoport, amivel eddig volt már tovább állt. Elszakadt a többiektől ő és egy kislány. Ruhák mindenütt amerre a szem ellát. Éppen előttük apró pizsamák. A gyermek pizsamát akart venni, így segített neki. Talán itt mindenki külföldi. Gondolta miközben keresett valakit, hogy kérdezzen. Megkérdezett valakit, hogy hol lehet próbálni. Angolul muvel nyilván külföldi. Az egyenruhás válaszolt, hogy nincs próbafülke, de olcsó. Továbbította volna magyarul az üzenetet a kislánynak. De ahogy az egyenruhás meghallotta, hogy magyarul beszél, úgy is elmondta. Túljutva a ruhák rengetegén egy vízesésre találtak. Ekkor jött csak rá , hogy a kislány mégse kislány, csak ő hitte annak. A vízesés mellett leülnek egy köre. Megpihennek. Rég nem érdekes már, hogy a csoport merre lehet. Akár el is moshatta őket a víz. Lassacskán tovább mennek. Egyre csak bolyonganak. Kijutni vágynak. Ekkor könyvhegyekre találnak. Bennük mint barlangokban kis könyvtár részlegek, melyek egymásból nyilnak. Vágyak, Érzékenység majd a Tanulmányok részleg. Érzi, ez lesz az. Fent az egyik szekrény ajtón papíron felirat: Dragon. Felmászik, hogy bejusson. Igazi barlangszerű tárna. Csupasz falak. Talán tényleg akad itt sárkány. Vagy valami kaland legalább... Egy üvegajtón túl mini Disneyland várja. Dimbes-dombos műfüves, kicsit mint egy golfpálya. Az ajtóval szembem a falon magyar felirat: A zöld sárkány. Itt a csoportból néhányan jöttek szembe velük, majd mind távoztak egy harmadik irányba, az ismeretlenbe, a labirintus újabb termeibe.

(20/2/6)

A viszhang és tükrök terme. Magára ismer minden álomszereplőben. Nyitott tető, hullik a hó. Egy kis fehér csillag az ujjbegyére esik. Lassan olvadozik ütemesen csilingelve. Ugyanaz a hang egyre halkabban újra és újra ismételve.

A tükörkereskedő rábizza a boltot, s ott hagyja hősünket ezernyi csillogó tükör között. Mindenféle tükör faltól-falig, padlótól-plafonig és az asztalokon-polcokon. Egy részük kerek, mások szögesek, s van egy pár érdekes alakú. Némelyikből különös fény árad. Kezébe vesz egy kisebb nyolcpontú tükröt. Ennek mágikus ereje van. Érzi, ahogy átjárja az erő. Majd egy nagyobb tálca szerű tükörre lesz figyelmes. Közben meghallja a csilingelést. Vevő jött. Egy férfi. Nézelődött pár percig, majd miután választott, az egyiket megvette.

(20/2/7)

A képernyőn táncoló apró fénypontok akár a hóesés. Táncolnak-kavarodnak, majd tejszín módjára egy csésze kávéba olvadnak.

Kimaradások. A képernyőn különböző képek. Néha medszakad, mint egy régi kazettaszalag. Az ajtó nyitva. Csak fekszik alvást tettetve. Később felkel. Kávé helyett csak meleg vízet készít. Hatalmas konyha. Senki sincs ott. Senki sem főz. E néma teret hátrahagyja, átbújni egy kis alagúton. Mikor kiér a túloldalon látja, hogy hajába akadt egy szalmaszál. Elsodorja a szél. Elszáll. Alakja még sokáig látható ahogy ellebeg. Elsodorja a szél, de megtartja a képzelet.

(20/2/8)

Sodródás. Hópihék tánca. Elborítja a földet. Halkan ráborul az álomvilágra.

Órán ülve. Valaki benyit. A rendőrkapitányságtól hívják. De miért hívják? Gondolatok, indulatok keringnek fejében. De ahogy a kagylóért nyúl, egy haverkodó hang kizökkenti végleg. Valami bűne van. Ezt közlik. Ő meg azt, hogy el is hiszi. Meg nem is. Igazából már abban sem biztos, hogy ki is ő. Zavart tudat. Tudati zavar. Identitászavar. Egy régi és az első igaz szerelem. Egy régi barát, de teljesen megváltozott. Vagy csak a tudat és az emlékek torzult. Ez a lány egyenes és szőke hajú, de biztosan emlékszik, hogy valójában vörös és göndör ez a Lili. Összemosódás gyanús. Zsani hatás szerinte. Köszön neki, de az nem ismeri meg. Nagy nehezen mégis felismeri. S akkor még ő mondja, hogy milyen más lett a haja. De nem lett más, tudja. Ő most is ugyanolyan. Csak az elméje más. Zavart. Mégse biztosan tudja. Nem is tudja. Valamiért elitélik. Miért? Kik? És főként kit... még vajon önmaga-e? A bizonyítékok furcsa képek. Mintha rajzfilmvilágban készültek volna. És hirtelen már ott is van. Alice Csodaországában. Vagy inkább a sajátjában. Valaki sürgeti az eljárást, rossz hírét kelti. Valami Mannon vagy Hannon? Ehhez hasonló nevű. Ki az, aki ennyire utálja? Nem fér a fejébe. De elítélik. És ezzel vége. Sólyomfiókák. A nagyobb fiókák segítnek etetni a tojásból éppen kikelteket. Nyúlat főz. De a leve valamiért savanyú. Jelenlegi párja még így is evett belőle.

(20/2/11)

Telefoncsörgés. Vagy csak az utolsó villamos? Nem tudja meg már. Álomra hajtja a fejét. Álombuszra száll.

Nem lehetetlen, de még ilyet nem csinált. Egyszerre két emberrel telefonál. Háromoldalú telefonbeszélgetés. Anyja és annak párja a vonalban. Fura egy helyzet. Főleg így egy nuszon. Vannak vele mások is. Janka és Katica, meg egy fehér kutya. Olyan Zénó formája van, de most már egy fekete macska. Aggódik érte, hisz első útja macskahordón kívül. Fel-le ugrál. Az ablakon nézelődik. Látszólag ő egy cseppet sem aggódik.

(20/2/12)

A kutya az égen, a lelkét melengető csillagfény. Kialszik némán a lámpafény.

Főszereplőnek kellene lennie. A saját álmában is mellékes csupán. Barátnőke, ki a rajzát befejezte, érzi sokkal jobb nála. Pont olyan lett, amilyennek képzelte. Én még egy rajzot sem tudok rendesen megrajzolni! Gondolja. Fixa rajza igazán jó lett. Féltékenység lepi meg a lelkét, de gyorsan elillan, s aztán csak lemondó és értéktelenség érzetet hagy maga után. Hirtelen egy történet közepére csöppen. Itt sem főszerpben, sőt nem is szereplő. Történet egy nőről és a kis fekete kutyájáról. Volt egyszer egy fiatal pár, akik nagyon szerették egymást. Volt egy kis fekete kölyök kutyájuk. Boldogan éltek, békességben. Mígnem egy napon a kutya hirtelen meghalt. A váratla tragédia megrázta mindkettőjüket. De eltemetni nem maradt idejük, mert nem sokkal utána a férfi is meghalt. A szerelmesem nem tudtak elválni egymástól, így a férfi lelke a kutya elhagyott testébe szállt. A nő előszőr a kutyáról szinte meg is feledkezve, siratta szerelmét. A csodás módon életben maradt kutya vígasztalta. A nő úgy érezte, hogy ez nem lehet igaz, aki szerette nem hagyhatta el ilyen könnyedén. S hisz ő érzi a jelenlétét, a szeretetét. Lepillantott a kutyára a lábánál. S a kutya nézésében felismerte vőlegénye nézését. Merthogy jegyesek voltak. A férgi a vőlegénye volt. Így éltek hát tovább boldogan és békességben, a menyasszony és a kutyavőlegény. Egészen elálmosította ez a mese. De a lakás zajos. Anyja a zaj forrása. Beszél folyamatosan és kerekesszékkel gurul ide-oda. Hogy nem tud aludni, gyűlik benne az idegesség és a düh. Veszekedni kezd vele.

(20/2/13)

Szemeit lehunyja. Újra kitárul egy képzelt világ. Rajzok, történetek, karakterek olvadnak egybe és változnak mássá.

Azt mondják neki, hogy lopta. Rosszul esik a gyanúsítás. Azt mondják, nem a saját karaktere. Pedig ő tudja, hogy maga alkotta. A lelke egy darabja. Bizonyítékuk egy kép harmadik szögből. Hamis ez a fénykép. Csakis hamis lehet. Férfiak egy sorban állnak szótlanul, mozdulatlanul. Ahogy elmegy mellettük az arcukba néz. Vince. Ismer rá az egyikre. Hirtelen már egy szállodában van. Ruha modellek mindenütt. Valami fotózás lehet. Elfelejtette a kulcsot. Kocsiba ül és vezet. Vezet, pedig jogosítványa sincs.

(20/2/17)

Utazik tovább az álmok világába, amely olyan mint a valós, de mégis más.

Valahova utaztak, másodmagával. Az Örsre tartanak. Ehhez metróra kell szállniuk. A hármas metró kapujánál ellenőrök állnak. Megállítják őket leolvasni a bérleteket. A bérlet tokban van, természetesen. Hosszú fehér csík, kicsit olyan mint egy jegy. Színes mintával és a tetején vonalkóddal. Az ővét nem sikerül leolvasni. Kiveszi a tokból, hátha úgy jobb lesz. Már elég fusztrált. De így sem sikerül. Ahogy összehasonlítják feltűnik, hogy ez 1-2 centivel rövidebb. Nem hiszik el, hogy autómatából van. Pedig tisztán emlékszik még, ráadásul ugyanott vették. Dühös, és igazságtalannak érzi. Már megint nem hisznek neki. Már megint gyanúsítják.

(20/2/20)

Utca, álmok utcája. Ablakok és ajtók nyilnak mindenfelé, mindenféle álmokra.

Az utcán sétál. Ahogy elhalad mellettük, arra gondol: Mennyi szép haj! Egy hosszú hajú férfi sétál előtte. Hirtelen azon kapja magát, hogy követi. Találkozik egy rövidebb hajú lánnyal. Beszélgetnek előtte. Nem megy túl közel, de azt azért hallja, hogy miről. Az arcáról kérdezi, és hogy miért nem áll szóba vele egy lány se. Ahogy oldalra néz beszélgetés közben, meglesi az arcot... Kicsit borostás és pattanáskráteres, de amúgy teljesen rendben van. Egyszer csak letérdelnek. Előttük talán folyó kissé magas part alatt. De jobban megnézve inkább sávos úszómedencének nézi. A fiú mellé letérdel ő is. Azok ketten éppen azt mérlegelik, hogyan ugorhatnák át. Oldalra néznek, észreveszik: Jé egy lány! Kicsit sötét van, talán nem táthatják rendesen... ezért helyesbít: Azt nem mondanám. Mondja. Hogyhogy? Kérdezik vissza. Erre ő megint: Túl öreg vagyok, hogy lány lehessek. A rövid hajú lány felnevet. Leugrunk. Beleesnek-e vagy sikerül átugorniuk? Ez bizonytalan. Annyi bizonyos, hogy megállapodás születik. Megkockáztatnak 3 randit ő meg a hosszúhajú fiú. Persze titokban, mert jelenleg kapcsolatban van. Ha jobbat tud nyújtani, mint a jelenlegi élete, akkor folytatják. Otthon van. Már ha lehet ezt otthonnak nevezni. Egy koszos kollégumban laknak. Este van. Kimegy az ablakon próbaképp, annélkül, hogy barátját felébresztené. Nappal még rosszabb itt. Széthagyott megszáradt kajamaradványok, rendetlenség, bűz. Közben kiderült, hogy Melissa is itt lakik. Ő a rövidhajú lány korábbról. A hosszúhajú fiúról beszélget vele. Aggódik. Kébőbb, amikor lábat mos. Közben barátjával beszélget. Most lenne az egyik megbeszélt randi, de úgy érzi, képtelen elmenni. Ekkor hirtelen megjelenik barátja mögött virággal. Napszemüvegben, széles mosollyal. Int neki, hogy menjen el. Barátja hátranéz, de ekkor már megy is. Miközben szomorúan néz utána azon töpreng: Mi ez az érzés? Csalódás? Megbánás? Költözniünk kell. Jelenleg ezt csak az tudja megadni neki akivel eddig is élt. Bárki más képtelen lenne. Legalábbis ezzel byugtatja magát. Bejelentik, hogy eddig bírták. Elég megértően fogadják, előttük már sokan elmentek.

(20/2/21)

Nyugtatja magát, álomba ringatja.

Valakinek dúdolni kezd, hogy megnyugtassa. Ki az a valaki? Azt nem tudhatja.

(20/2/27)

Álomképek sodrába kerül. Cseppekben egy-egy kép. Ismerős arcokat fedez fel. Fiatalok és öregek. Álomcseppek vagy emlékek?Lassan megtelik velük.

Egy kád víz. Hegyes erős. Apáéknál ott a Mama. Nem a sajátja, testvéreié. Apró, kerekarcú és szemüvegű, göndör őszes hajával. Megöleli, és azt mondja neki: Minden dolognak a maga rendjében kell mennie. Talán nekem ez teljesen más, mint más embereknek. Aztán folytatja. Monológot mond az oktatásról és rossz tapasztalatairól. Az egyetemek haszontalanságáról, és a rendszerről, amely a valóban szükséges képzésektől megvonja vagy késlelteti a támogatást. Most egy üzletben van. Körülötte gyerekek és péktermékek. A pult mögött pedig egy egész világ. Elindul fel fedezni, de hirtelen ráeszmél, hogy túl messzire ment már. És a gyerekekre kellene figyelnie. Hirtelen feltűnik egy idős, ismerős arc. Sárga bőrdzseki van rajta. A hátára van hímezve a neve, elolvassa, de a név elveszik az álmon túl.

(20/2/28)

Zuhan és zuhan. Egyre mélyebbre. Az álmok legbelső jégrétege alá. A hópelyhek közepébe. A legtitkosabb mélybe...

Felkel. Lezuhant repülőgép. Az üres telken a házzal szemben, ahol lakik. Orral felé néz. Kék az orra és a háta is végig, a szárnya fehér, az oldalán pedig világoskék. Nem túl nagy. De egy pici, még ennél is kisebb gép nagy robajjal elszáll az ablak előtt. Talán ezért vesze észre? Kinéz az ablakon. Emberek rohannak a repülőtől a ház irányába. A tömeg megszédíti,  hátrálni kezd. Egy helikopter jön. És sínes emelőlapátokkal két oldalról alányúl, elviszi a roncsot. A földön felirat két sorban. Az első sor talán: F005. Vagy talán 5 helyett 2? A második sor is 4 karakter. Anyja ágya emelvényen. Az emelvény felületén fa ajtókkal. Ez ágyneműtartó, vagy csak tároló lehet. Anyja azt mondja, meleg van. Erre már mondaná, hogy nyisson ablakot, de rájön, hogy ilyenkor nem szabad. Miért is? Talán a megmaradt üzemanyag miatt. Álom az álomban élmény. Felkel megint. Próbálja megjegyezni az álmot. Azt mondja magának: Le kell írnom! Párja könyöke a hátán. Fél, hogy elfelejti. A felirat másik fele nem is maradt meg. Ha tippelnie kellene talán 5428 vagy valami hasonló. De lehet ezek tükörképe is. Valójában azt se tudja, miért lényeges ez a szám. S mi van ha az első sorban az F egy 7-es? Harcol, hogy ne aludjon vissza. Le kell írnia...

(20/2/29)

De elalvás helyett felkel. Felidézi az álombéli álmot. És látja, hajnalodik. És látja, tavaszodik.

Holdtalan pirkadat

Holdtalan pirkadatban lélegzetünk egybefagy. Fehér lepellel bevont alakok, emlékképek mennek egy egyszerű eszméletlen elképesztő élet-telen. Egyenest előre, engem hajt örökre... Erre vagy arra? Merre menjek? Nem tudom. Hol találom? Pirkadat naptalan. Hold talán fénytelen, esélytelen, embertelen, mégis élek, mégis hiszek, mégis remélek. Egyenesen menni. Amíg csak lehet. Az út végéig. A világ végéig. Míg önmagam vagyok. ...hogy veled lehetek. Rád gondolni. Feléd lebegni. Emlékképekbe kapaszkodva, szívtelen, lelketlen, szeretet nélküli életet élni. Nélküled reménytelenül semmivé lenni. 

Vágytam. Határtalan, ködbe vesző, távoli emlék, hogy valaha vágytam, hogy valaha akartam valamit... Mindennél jobban, én is  valamit, én is akartam. Ha régen szerettem is volna elérni valamit... De kinek volt az a vágya? Enyém voltál. Teljesen? Részben? Mit akarok mindezzel elérni? Miért írok? Miért nem? Miért gondolkodok annyit, ha kikészít, széttép, marcangol? Miért vagyok még mindig életben? Miért félek elhagyni azokat akiket szeretek, hisz régen el taszítottam mindenkit... én vagyok a pusztulás, a káosz, a mindent széttörni vágyó. Mindenben kételkedem. De mi van, ha mégsem? 

Holdtalan pirkadattól újjászületni. Kezed kezembe fogva előre mehetnénk. Előre a végtelenbe, örökkön örökké hallgatva lépéseidet, és remélve, hogy nem szűnik még meg. Holdtalan pirkadat nem szűnhet meg. Fehér lepelbe burkolt lelkeden sötét foltot hagy a múlt. Hívd életem feketébe. A sajátom már végleg lehullt. Lelkem csupaszon tárom elétek. Könyörület mentes remény mentes, kedvesség mentes minden. Mindenem a logika, a hangulatok, és ez minden. Hiszen nekem egyszerűség, boldogság el nem érhető.

Merre menjek? Nem tudom. Ez a szürkületbe merített, végtelen, kimeríthetetlen... balga ember-lét. Merre menjek? Nem tudom. Hogy eljussak feléd, messziről nézhessem, hogy egy jobb élet elért, hogy nélkülem jól vagy, hogy nélkülem minden víg. Mert nem tudhatom máshogy. Mert máshogy tudni fáj. Nem lehet, nem nem lehet, hogy nélkülem szenvedj, hisz velem szenvedtél volna leginkább. Nélküled nekem jó. Ezt mondom mindig, de valójában nekem nélküled jó lehetett bármeddig, mert én nem vagyok nélküled. Talán vagy valaki új vagyok, akit még nem ismerek. Erről beszélni is kár. Akárki is vagyok, mert most, itt vagyok, és élek újra, élnék... újraélednék, hogy ne rontsunk el mindent, hogy emlékezzek minden hibára, vagy hogy elfelejtsem őket. Bármelyik is vezet jó útra. Jó útra térnék meg. Megtérni és most ezen a holdtalan pirkadattól megtérni egy új hétre, amely boldogságot hoz. Boldogságot nekem és az örökkön lévőknek, boldogságot mindenkinek, kibe szeretetemet fektetem. Szeretnélek téged is, ha nem vagy már azoknak listáján, kiket nem szerethetek, kik felé irányított szeretetemet soha nem hálálják meg. Se ember, se isten, senki se ismeri el. Hiábavaló szeretet, ha van olyan, ha lehet olyan. Nem még... még nem hiszem el. Energiabefektetés szeretni valakit? Alusznak az energiák a semmiben. Kimondott nevekre, melyekre válasz sosem érkezik... újjászületett újonnan kilépek a föld mélyéből, mint egy új ember, új remény éltet, mint ki új kívül 

-belül. Tavaszodik eszméltem. Eszméletem merre hajt? Lesz-e virág a fákon mire túlélem e elmebajt? Lesz-e virág a kezedben, mikor újra látlak? Lesz-e káosz a fejemben, mikor megtalállak?Túlélem-e mindezt, ezt az elmeállapotomat, és megérem-e, hogy valaha önállóan járhatok? Most félek. Félek egyedül kimenni. Félek önmagamtól, tömegtől. Félek ezerszer is, mégis élek, mégis remélek. Megyek előre, és ezen a holdtan hajnalon... tévedhetetlen, én vagyok az egy, az összes. Egy vagyok a világegyetemmel.