Pici láng

Egy tűz belsejében élek. Látom, ahogy megrezeg némán minden, s érzem, ahogy lélegzetem egyre fogy. Egyre közelebb szívemhez emésztik a húst a lángok. A nesztelen remegéstől szédülök. Tudom, elmúlt már az átok. Félelem és magány hasítja föl szívemet, kiszökik majd ezer fény, mely táplálja majd lelkedet. Apró láng. A távolból úgy fénylettél, ha tudtam volna, hogy ily veszélyes vagy sose akartalak volna látni belülről. De nem igaz, még így is látni akartalak. S most is látni akarlak, de érzékeim elhagytak, megvakultam fényedtől, s sercegésedre is süket vagyok, nem ismerem színedet, csak emlékben élő fekete-fehér kép vagy. S mégis tudom, ahogy körülvesz lelked, nem árthat semmi más nekem. De te bántasz, belém kapaszkodol, s mégse állsz föl, csak rántasz tovább magaddal, a múlt által gerjesztett élettelen mélységekbe. De én élni akarok! Élni veled, ahogy régen láttam jövőnket. S míg várjuk az eljövendőt, takarj be a sötéttel. Nem kérem, hogy aludj el, csak ne legyen ily világos, egy kicsit nagyobb homályba több szépet tudnék most belelátni. Kezem fogd meg forró kezeiddel, s vigyél el ebből a mocsaras rengetegből.

Kicsi láng, mit megváltásnak hittem, nézd meg, mit tettél belőlem. S eloltani is féllek, így hát tenyerembe könnyezek.

Hinni mindig...

Hinni mindig pedig szabad-e? nézett reám nagy szemekkel, miközben kérdezte. És csak állunk, egymást nézve, anya és gyerek. Teltek az idők, múltak az évek, de válasz sosem jött a számra. S vártunk, csak vártunk a nagy igazságra. Egy rezgés a távolban megrázta a világot, s az állapot tovább terjedt oda, ahol mi álltunk...

Hinni márpedig nem szabad, mert az mindig csak bánatot hajt. de a sok okos szó mégis benn maradt, kitörni egy sem mert, pedig volt vagy száz gondolat, de olyan bátor egy sem akadt, hogy magát igaznak vélje. Micsoda introvertált önbizalom hiányos mondatok gyüledéke. Te együgyű, te kis megbúvó gondolat, mért nem rántod már előre magad? Hisz te igaz vagy.

Igaz vagy. Igaz, mint a szív, mi nevelt. Igaz, mint a lélek, mi gondozott. Oly igaz, amilyen még sose volt gondolat. Hogy lehet, hogy most mégis meghúzod magad? E világ. Ez idő. E gyermek s ez anya... mind-mind rád vár az emberek agya. S a fül, mi hallja a hangsort, ahogy kimondatik dalod. S a kórus, mely elzúgja, a levegő, s az ajak, ami eddig érzett téged kimondhatatlannak. Te boldog igazság, mely szívünkben felcsendül. Te elhalt visszhang a magas fellegekből. Engedd, hogy kimondjalak...

S valaki más vett szájára téged. S habár kicsit máshogy, mégis te éledtél meg. S megszólalt itt is az én keblemen, az amit mindig is itt hordtam benn. S igaz volt. Igaz voltál. Mindig is igaz voltál...

S csak egy pillanat volt tán, amit vártam, s kimondtam én is a magam módján. Azt az igazat, amit szívem diktált. Akárhová is vigyen az utad, életed legyen bár oly törékeny, mégis hinned kell, bíznod és remélned, mert az élet bármit is hozzon, s bármily elveszett lehetsz, egyszer úgy is rád talál, az igaz szerelem. S ha mást nem is nyertél, de mikor félsz, vagy magadra maradsz, tudni fogod, hogy mindig van valaki... valaki, akit szerethetsz. Hinni így, mindig szabad.

Old tea but good tea

Reggel van. Legalábbis azt hiszem... a felhők szürkesége mögött akármi is lehetne. Az órám azt mutatja, délután kettő van. Némán belenyugszom. "Úgy lehet. Nos akkor, ideje inni egy délutáni teát!"

***

Egészen biztos, hogy nincs itthon? Fontos lenne beszélnem vele, kérem!
Ne-nem. Nincs itthon! A kisasszony nincs itthon...
Kérem!
Nem engedhetem be! Menjen el, ha kérhetem! Agatha becsukta maga mögött az ajtót. Huh...
De a férfi nem adta föl, tovább dörömbölt az ajtón. Agatha nagyon sajnálta, de nem tehetett érte semmit.
A kisasszony szava szent, igen. bizonygatta magának.

***

Mi volt ez?

Úgy hallottam, kopognak.

Igen, ezt én is tudom. De hogy tudhat bárki is róla, hogy itt vagyok?

A tükörkép megvonta a vállát. A nő letakarta a tükröt.
KI AZ? kiáltott ki. Majd fülét az ajtónak tapasztotta. Így is csak valami recsegő hangegyveleget halhatott.
Ah... sóhajtott lemondóan. Ha meg akarom tudni, ki kell nyitnom ezt a dögöt. Némi erőlködéssel arrébb rángatta a polcot, amivel eltorlaszolta az ajtó. "Na igen... most miért is nyitom ki, ha egyszer eltorlaszoltam?"
A letakart tükör felől halk kacagás hallatszott.
Hallgass! förmedt rá, majd megigazította magán a ruhát. És bedugta a kulcsot a zárba. MOST KINYITOM!
Egy kattanás. És még egy. A nő óvatosan résnyire nyitotta az ajtót. Egy kéz nyúlt be.
Vááá! sikoltott, majd megköszörülte a torkát. Micsoda illetlenség! Na ki vele, ki vagy te? És hogy találtál rám?
E-elnézést... szólalt meg odakintről egy mély hang. Én csak menedéket kerestem... de-de ha már foglalt, akkor elmegyünk! Gyere, Lamune! A kéz visszahúzódott, miközben halk vakkantás hallatszott odakintről.
Egy... egy kutya? A nő kíváncsian kinézett. Egy kék köpenyes férfi guggolt odakint, és egy fehér kutya fülét vakargatta. Majd felállt, és elindultak. "Mi legyen? Mi legyen? Gyerünk, Marie, döntsd már el, mit akarsz..."
Várj! A férfi megállt. Marie kissé meglepődve tapasztalta, hogy egyenesen rá néz. Majd benne is tudatosult az előző szó... "Hogy az a kis..." A férfi kiegyenesedett, így láthatott valamit az arcából. Rá mosolygott. És nagy léptekkel indult visszafele. Ő is és a kutya is besétáltak az ajtón. Marie döbbenetében csak állt és nézett.
A férfi bezárta az ajtót. És felé nyújtotta a kulcsot. Még mindig széles vigyor ült az arcán.

Köszönjük! Ígérem, olyan csöndben leszünk, hogy észre se veszed, hogy itt vagyunk.

"Szűzanyám!" kapott a fejéhez Marie, és mint akinek nincs jobb dolga nekifeszült a polcnak.
Várj csak, majd én! Tolta félre egy erős kéz... és a férfi eltorlaszolta az ajtót. Marie sóhajtott és a letakart tükör felé lépdelt... A férfi a kutyával letelepedett egy sarokba.
Ezért még megfizetsz... sziszegte a tükör felé.

***

Ezért még megfizetsz! Hogy mersz így megalázni mindenki előtt?!

Én nem aláztalak meg, csak elmondtam hogy érzek, és...

MEGKÉRTED A KEZEM! Ez több mint sértés.

Sértés?! Én ezt nem értem... mi van ezekkel a mai nőkkel?

Én nem nő vagyok, hanem egy lovag!

Attól hogy lovag lettél, még nő is vagy...

Hah!

Jól van, ha így érzed, akkor mért nem küzdesz meg a becsületedért? Akkor...

Igen! Azt is teszem! Párbajra hívlak!

Én... nem így gondoltam.

Megfutamodsz?

Soha.

Jó, mert én sem! Itt és most... megküzdök veled...

Ha ez ilyen fontos neked...

***

Hölgyem, ezt nem ajánlanám, elég régi már...

Nem baj, amúgy se valami tiszta dologhoz használnám fel, Ön csak ne aggódjon emiatt.

Hát jó. Akkor vigye. De nem tőlem kapta.
Persze, hisz sose jártam itt. mosolygott a nő, miközben fizetett a füvekért. Elnézést, azt hiszem, eltévesztettem az utcát. hátrált ki mosolyogva. "Ezek a mai árusok túl becsületesek akarnak lenni..."

***

Idd meg szépen, Belle! Ne kelljen még egyszer mondanom!

De anyám...

Csitt! Tessék inni!

Belle bizalmatlanul a szájához emelte a porcelán csészét teli azzal a ragadós bűzölgő folyadékkal. Maga se tudta eldönteni, hogy az most zöld, barna vagy inkább fekete. De egy dologban biztos volt, nem akarja meginni. De hát mit tehetett volna, hisz anyja figyelte. Nővére épp nem volt itthon, anyjuk elküldte neki gyógyszerért, csak akkor miért kell most ezt meginnia?
Ettől jobban leszel! nyugtatta anyja, és leült mellé az ágyra. Megfogta kezeit és finoman megdöntötte a csészét. A folyadék végigmarta Belle torkát, és érezte, ahogy a kezei elernyednek. Anyja továbbra is fogta a csészét. Elfordította a fejét.
Idd ki mind, kicsim... suttogta. Ettől minden jobb lesz... meglátod!
Ahgnnmmnnarhhhhhh... próbált Belle megszólalni, segélykérőn nézett anyjára, de az nem nézett többet reá, s nem is segített.

Tudom, hogy most fáj, de nemsokára... minden... meglátod...

Belle utolsó erejével megpróbálta ellökni magát a csészétől, de csak annyit ért el, hogy felső teste legurult a párnáról, karjai és feje lelógott, a az ágy alatt meglátta rejtegetett tükrét. S benne... önmagát?

***

Ah... néhány hónapja lejárt. De a jó teát mégse dobjuk ki. "Hmm... nagyon finom az illata. Sok régi emléket idéz fel. Például... amikor először ittam belőle. Egy nagyon kedves emlék ez... És amikor egy barátnőmmel voltam, s akkor is ezt ittam. És róla beszélgettünk... most is ő jut az eszembe. Ez az íz épp olyan édes, mint ő.

De nem... valahogy most olyan keserű, mint amikor elváltunk. Úgy tűnik mégiscsak megromlott. Pedig az illata a régi. De hát ez volt az utolsó adag, csak nem lesz baj belőle, ha így is megiszom. Egy kis méz majd segít az ízén."

next story >>

Cup of the salty tea

Hanyagul ledobtam ruháimat. Rám szóltak érte... de már nem érdekelt. Kinyitottam könnyeim csapját és alá tartottam a bögrém...

***

Csillag kisasszony hozhatok valamit?
Nem. Köszönöm, Agatha. De hozzon egy csésze teát az úrnak, ha lenne szíves!
Milyet kedvelne az úr? kérdezi Agatha mulandó derűvel arcán. Ezért irigyeltem én őt mindig ennyire.
Valami feketét, kérem!
A legjobból hozz, Agatha, drágám! szólok utána.
De hát az a kisasszony teája, még...
Ne fecsegj, csak hozd már... meddig várjon még az úr? a kemény szavak után szelíden pillantok utána. Ő igazán nemes, sokkal nemesebb, mint mi vagyunk. Az ablakhoz lépek, behúzom a függönyt.
Nos? Mi hírt hozott?
Attól tartok kisasszony, hogy rosszat. De ha akarja...
Nem, köszönöm, csak kérem a levelet. a férfi az asztal üvegére rakja. Én remegő kézzel nyúlok felé. Aghata bejön, leteszi a teát. Én dühösen magamhoz ragadom a borítékot.
Hozhatnék esetleg még valamit?
Nem Agatha, elmehet. Amíg az úr itt van, senkinek sem vagyok itthon.
Még...
Senkinek, értetted?! Agatha összerázkódott.
Igenis, kisasszony. meghajolt és kihátrált. Ahogy becsukta az ajtót vele kondult az óra. S szerencsére ez a nagy zaj elnyomta a fém csendülését... egy pecsétgyűrű gurult el a szőnyeg mellett, egészen az órához. Előtte csilingelt egy picit, majd megállt...

***

Lady, Lady! Jól van? /Kinyitotta a szemét! Végre felébredt! Gyere gyorsan Anna, siess!

Mit lármázol már annyit... szent ég! /Lady? Hogy érzi magát? Nagyon beüthette a fejét, mert sokáig aludt, biza.

Nem... nem ütöttem... be...

Mi az? Mit mond?

Hogy nem ütötte be, azt hiszem.

Ugyan már! Mekkora balgaságokat beszélsz...

Hol vagyok?

Nálunk. Jó kezekben! /Na mire vársz már te tökfilkó? Melegíts levest a Lady-nek!

Nem vagyok Lady.

Hogyan?

Beszéljen hangosabban, mert süket szegény!

Hallottam, te semmirekellő, te... /Már hogy ne lenne Lady, amikor ilyen finom ruhákat visel, meg lovaglócsizmája is van. Megtaláltuk a paripát is, ám!

Nem paripa, mén.

Tessék?

Nincs kiherélve. Hollandiából származó tenyészmén.

Hát felőlem az jó Úristen lova is lehet az, nem értem én ezekhez... No de... mindjárt gondoltuk, micsoda megtiszteltetés lesz, egy igazi Lady-t vendégül látni.

És hogy van?

Na de kicsoda?

A ló. A lovam.

Ja, az jól... bevezettük az istállóba, szerencséd van, hogy nem bontottuk még le az istállót... már régóta nincsenek lovaink, csak hát az...

Nem érdekel a zagyvasága, asszony. Egyszer és mindenkorra tisztázzuk, a helyzetet. Nincs szükségem se szállásra, se ellátásra, csak a lovamat akarom, és hogy békén hagyjanak.

De hát oly nagyon beütötte...

Igen, és ez a másik. Nem ütöttem be semmimet, hanem küzdöttem, és amint látják, nem egészen nyertem...

Hát...

És nem... nem szeretnék róla beszélni! Megértette.

Igen, de mi csak...

Maga is?

Uhum.

Rendesen beszélj, ha a Lady-vel beszélsz!

Igen, Anna... /Tessék. Tyúkleves. Anna csinálta, a legjobb a faluban... azt mondják.

Mit mondtál, te szemtelen?

Mindegy... felejtsék el! Csak hagyjanak magamra egy kicsit...

Fájt a karom és a fejem is... de ami a legjobban fájt, a szívem. Halkan belekönnyeztem a levesbe. Majd úgy döntöttem, mégiscsak szükségem van egy kis erőre.

Pfúj, de sós!

Ízlik neki, látod!

Nem hiszem... szerintem épp azt mondta most, hogy...

Bolondokat beszélsz, te fiú... eredj, készítsd elő a paripát. Bizonyára szeretne azonnal indulni, ha már visszatért az ereje. Tudod sok dolga van egy Lady-nek.

Igen, sok dolga van egy Ladynek... de hogy harci buzogánya, kardja és pajzsa lenne, arról még sosem hallottam. Talán tényleg harcolhatott...

Mit motyogsz, kölyök? Nem hiszem el, milyen lassú vagy. Ha egy csigát alkalmaznék, akkor is jobban járnék, mint veled.

Igen, bár a csigák lennének az unokaöccseid, Anna nénikém...

***

Felnéztem, miután kikortyolgattam a bögréből a sós teát. Az élet még mindig jobb, mint az álmok. Itt legalább én döntöm el, hogy megyek-e ma valahová, s sosem ér véget épp akkor, amikor már nagyon várom, hogy valami megtörténjen. Itt meg is történik... De valahogy, néha úgy érzem, jobb lenne befejezetlenül élni.

next story >>

Elsüllyedt falak

A víz maga alá gyűrte ezt a várost. Minden oly hirtelen történt, hogy a házakat is kincsestül eltemették a hullámok. S mit keresek én itt? E víz mélye mért vonz? Azt a mélybéli sötétséget jöttem megnézni. Azt mondták nekem, ott meglelem a legfényesebb ékszert. Amit csak olyasvalaki viselhet, akinek lelke épp ilyen. De azóta már tudom, hogy az átokról beszéltek. Pedig tévedtek. Ez a kő nem átkozott. Ez az aranyba foglalt kristály. Híven tükrözi csak vissza viselője igazi arcát.

Halak bújnak meg változatos algák és kövek mögött, de nem törődöm velük. Innen kijutni igyekszem. De a tengeren kívüli világot elzárták előlem. Hiába úsznék a felszínre, nem emel fel az áram, s ha fel is küzdöm magam, csak megtapasztalom a ijesztő valót. Hogy a vízből kinyúlnom nem lehet, mintha kezeimmel egy falat érintenék. De hiszen ez nem lehet. Leülök hát tanácstalan. Levegőm nem fogy  szerencsére. De úgy látszik beléestem ebbe a kelepcébe.

Drága kövem, kivinnél-e engem innen? Hisz láthatod, ő, ki szeret már a felszínről kiált utánam... Látom is hajóját, de hozzá érni nem tudok. S igazából már fel is adtam. Amúgy is hazatér lassan. Mert hiába tudja, hogy elvesztem, van fontosabb dolga. Így könnyebb is, nem csalódok benne. De mégis, valahogy szeretném, ha kimentene. Valaki... s a kő mélyéről egy hangot hallok. Vagy inkább szívemben szólal meg, de amit mondott, senkinek sem mondhatom el...

És társa leltem. Többé már nem akartam menni. Itt a víz alatt is tudnék talán élni. Igen, mert bármire képes lehetek azért, akit igazán szeretek.

Égi szövedék

Köztetek jártam hajdan, csillagporos utatok vezetett az égben. Felhői réteken apró juhocskákkal, csillagos erdőben a zodiákussal. Félve kértem én, ne vesszen tudásom, de ma már értem, mért lett volna úgy jobb nekem, ha mindezen létezőre nem emlékezem. Ha látni se vélem, hogy körülöttem táncol a sárkány az oluhmból... s te morfilnak látszol. Amott egy kékszemű, gonosz, hideg fajta, de szíve a természet színeit dalolja. Imigyen e barlangi vonaton, többé válik a világ, de tudom is én, akarom-e hallani a dalát...

Néz. Szép szemével betakarja a földet. Halk ritmusa tüzeket éltet. Szelíd lüktetéssel irányítja a vizeket. S hisz oly csodákban, amelyben ember nem is hihet. Lehull hóruhája, zord kések szakítják szét. S a bitang újítók felszórják szerető jégszívét. Sima hófelleggel hívja testvéreit. Minden pillanattal fogy, de cseperedik... Egyre emberibb lesz, míg... be nem köszönt az ígért év.

Ó, hajnalharcos, kezdő őriző! Végre ketten maradtunk, meg a zord idő... Győzünk-e rajta, csak azon múlik, ahogy e két kéz összefonódik. Lágy alig-létező kezedet megfogom. S te valami földön túli erővel visszaszorítod. "Félsz?" kérdezed halkan. Én bólintok, s ott állunk szótlan. Ellenünk az idő hamarosan támad, de nincs olyan erő, ami közénk állhat. Jer hát, s az éghez súgd szavam: Veled maradok amíg csak tehetem, s az élet után megkereslek újra. S tudom, hívsz majd, így megtalállak.

Apró felhőbárány ásít az égi havon. Rá jöhetne már valami tavaszibb szezon. Mellette elfut egy szép angyali arc, de rá se hederít. S hagyja, száguldjon csak az az égi teremtmény, s lepjen be mindent az az égi szövedék, amit maga után hagy arany nyoma, az ég aranyló selyemfonala.

Hiábavaló választás

Még élsz. S Nézed, a magadon kívüli erőt. Őket, kik életednek értelmei, tán... de küzdeni, csak magadban akarsz. S másik oldalt a jövő ígéretei. S te választanál most... de csak rövid időre szólnak hűséges gondolataid.

Minden oly tiszta volt. Boldogság minden perce. Ahogy e Földre visszatérve, újra közétek állhattam. De magam valahogy még mindig nem állhatom, s látom, ahogy ti győztök, míg én egyre csak veszítek. Tán nincs is oly könnyű dolog, mit én egyedül képes vagyok, hogy véghez vigyek... Ily gyenge lennék? Lelkem mily magányos már rég, ahogy nem tudom, mire hol lelhetek, s ha rá is lelek, nem lehet enyém.

Feléd fordulok hát. De te nem vagy itt... tudom, nem is kérhetek tőled ilyesmit. Akármit is mondasz, én tudom. Tudom, hogy tőled semmit sem kérhetek... Mit tegyek hát? Múljon el nélküled a nap? A hét? Az évek? Melletted lenni, vagy csak kérni téged is félek. Ez már nem a régi. Már gondolataimra rólad árnyék vetül. S itt belül egész mást mond a szív. Valami homályos, keserű, de mégis a legszebb érzés.

Feléjük fordulok hát. Erős kezek repítenek az égbe. De makacsságom elengedni biztat őket. Vajh, képes leszek-e elengedni őket? Nem, soha!

Mások felé fordulok hát, de őket csak látni vélem, sokak elfelejtettek rég, vagy csak azt gondolják, amitől félek, hogy... de nem! Elhagyni őket tán fájni fog, de velük is csak miatta akartam lenni. De őt már nem lehet előttük szeretni. Félve bár, de hátat fordítok mindennek.

Csak egy-két percre, engedjétek, hogy elmenjek. Csak néhány napot hagy töltsek egy üres világban. Csak nyúljon hetekbe büntetésem e zárkában. Csak hónapok legyenek, mely elszakít tőletek. S a régi emlékek helyére az évek alatt újak jöjjenek. Felejtsetek hát. S legyenek boldogak, akárha nélkülem, évtizedeitek...

Kinyúl egy kéz. Rátapad égő homlokomra, majd törött szárnyaim óvón betakarja, s ahogy már nem létezik, teste rejtve marad. Csak haja borul szívemre, mögötte az arc elmarad. Mégis érzem, ahogy lehelete súrol, ahogy hallgatja szívverésem, s hajából egy csatt kihullik. S ő távozik egy néma öleléssel.

Oh, az a lány. Látom őt nevetve. S látom, ahogy előttem áll. Ahogy karomba foglalom, s ahogy arcán kiül a gyermeki báj. "Épp olyan mint ő..." suttogom halkan. De valaki mégis meghallja. Valaki. Talán csak a végzet, vagy a vezető, ki álmok mezejére léptet. Még látom. Még látni vélem azokat a szemeket, amikkel rám néz, ahogy felém integet. Még látom alakját, s mozdulatait, mik oly kedvesek nekem, de... ő már vagy még nem létezik. Csak képzeletemben. Csak én hordom magammal ezeken a téli napokon. S ahogy a nap ezüstös téli fénye megcsillan azon az arany hajon. Lehullik vállig, azon túl enyhén hullámzik...

Mindig is tudtam, hogy valami hiányzik. De hogy legyen most? Mért ily nehéz választani? Két ember között? Nem! S akkor? Két társaság között? Hát nem. Azt hiszem ez mind el van már döntve. Hol jól, hol még rosszul, de legalábbis kevéssé elrendezve. S hát mi a baj mégis? Nem tudjátok? Szemeimmel egyszerre két irányba látok. Az ember aki kell, az éjszakában van, de ami boldoggá tesz, mind a nappal részei. Barátok... de talán ellenségek így. Mindenki. Mert ők mondják azt, hogy Holdamnak fordítsak hátat. De talán igazuk is van...

Viszont önmagamtól nem tudom, mit tegyek a továbbiakban. Ha így döntök, s mégse tudom magam tartani, elveszik minden. S ha amúgy, őt, aki oly fontos, elveszíthetem...
Bárcsak elrendezné helyettem valaki... az életem.