Égi szövedék

Köztetek jártam hajdan, csillagporos utatok vezetett az égben. Felhői réteken apró juhocskákkal, csillagos erdőben a zodiákussal. Félve kértem én, ne vesszen tudásom, de ma már értem, mért lett volna úgy jobb nekem, ha mindezen létezőre nem emlékezem. Ha látni se vélem, hogy körülöttem táncol a sárkány az oluhmból... s te morfilnak látszol. Amott egy kékszemű, gonosz, hideg fajta, de szíve a természet színeit dalolja. Imigyen e barlangi vonaton, többé válik a világ, de tudom is én, akarom-e hallani a dalát...

Néz. Szép szemével betakarja a földet. Halk ritmusa tüzeket éltet. Szelíd lüktetéssel irányítja a vizeket. S hisz oly csodákban, amelyben ember nem is hihet. Lehull hóruhája, zord kések szakítják szét. S a bitang újítók felszórják szerető jégszívét. Sima hófelleggel hívja testvéreit. Minden pillanattal fogy, de cseperedik... Egyre emberibb lesz, míg... be nem köszönt az ígért év.

Ó, hajnalharcos, kezdő őriző! Végre ketten maradtunk, meg a zord idő... Győzünk-e rajta, csak azon múlik, ahogy e két kéz összefonódik. Lágy alig-létező kezedet megfogom. S te valami földön túli erővel visszaszorítod. "Félsz?" kérdezed halkan. Én bólintok, s ott állunk szótlan. Ellenünk az idő hamarosan támad, de nincs olyan erő, ami közénk állhat. Jer hát, s az éghez súgd szavam: Veled maradok amíg csak tehetem, s az élet után megkereslek újra. S tudom, hívsz majd, így megtalállak.

Apró felhőbárány ásít az égi havon. Rá jöhetne már valami tavaszibb szezon. Mellette elfut egy szép angyali arc, de rá se hederít. S hagyja, száguldjon csak az az égi teremtmény, s lepjen be mindent az az égi szövedék, amit maga után hagy arany nyoma, az ég aranyló selyemfonala.