Elsüllyedt falak

A víz maga alá gyűrte ezt a várost. Minden oly hirtelen történt, hogy a házakat is kincsestül eltemették a hullámok. S mit keresek én itt? E víz mélye mért vonz? Azt a mélybéli sötétséget jöttem megnézni. Azt mondták nekem, ott meglelem a legfényesebb ékszert. Amit csak olyasvalaki viselhet, akinek lelke épp ilyen. De azóta már tudom, hogy az átokról beszéltek. Pedig tévedtek. Ez a kő nem átkozott. Ez az aranyba foglalt kristály. Híven tükrözi csak vissza viselője igazi arcát.

Halak bújnak meg változatos algák és kövek mögött, de nem törődöm velük. Innen kijutni igyekszem. De a tengeren kívüli világot elzárták előlem. Hiába úsznék a felszínre, nem emel fel az áram, s ha fel is küzdöm magam, csak megtapasztalom a ijesztő valót. Hogy a vízből kinyúlnom nem lehet, mintha kezeimmel egy falat érintenék. De hiszen ez nem lehet. Leülök hát tanácstalan. Levegőm nem fogy  szerencsére. De úgy látszik beléestem ebbe a kelepcébe.

Drága kövem, kivinnél-e engem innen? Hisz láthatod, ő, ki szeret már a felszínről kiált utánam... Látom is hajóját, de hozzá érni nem tudok. S igazából már fel is adtam. Amúgy is hazatér lassan. Mert hiába tudja, hogy elvesztem, van fontosabb dolga. Így könnyebb is, nem csalódok benne. De mégis, valahogy szeretném, ha kimentene. Valaki... s a kő mélyéről egy hangot hallok. Vagy inkább szívemben szólal meg, de amit mondott, senkinek sem mondhatom el...

És társa leltem. Többé már nem akartam menni. Itt a víz alatt is tudnék talán élni. Igen, mert bármire képes lehetek azért, akit igazán szeretek.