Az ember, aki fehér krétával körberajzol

Lám itt állok, egy újabb félelemből tett bűn után, s megvetem magam érte... s ő sem szeret, hisz már megint nem fogadtam el...

Láttad, ahogy hitted... de hogy történt valóban? Az érdekel-e? Ha érdekel, hát most megvallom. Hiába tettem volna másként, meg-nem-értéstől rettegtem. Nem volt más választás, vagy eléd rohanok, vagy a tudás alól magamat felmentem. S felmentettem magam, de azt mégsem tehettem, hogy hagyjalak elmenni szó nélkül mellettem. Ahogy éreztem hogy egyre közelebb érsz, csókom zsebre tettem, s feszült érzékekkel vártalak, s közben a szívdobogásba veszett minden...

Csak egy csók volt, s még csak igaz se volt, mégsem feledhetem. Szétesek, felkelek, s szívem kalapálásába fullok... már eszemet sem tudom, mikor volt ez másképp, hogy nem a szív irányított... Egy érzés, oly erős, mint a puszta létem, vagy még talán erősebb is volt az, áttörte az elmét, megbomlasztotta, s magamra hagyott a kínnal meghalni...

Páros sínek közé fekszem emlékeddel. Itt találjon rám az álom, itt hunyjam ki szememet. Mégis pusztán melletted lenni boldogság lehet, de ettől a boldogságtól, méginkább megijedek...

Emlékszem még a hangra, ahogy szívemen megcsikordult az ok nélküli szeretet, ami szembement azzal az érzéssel, amibe régóta menekülök. Egy olyan szeretetanyag volt, ami csak kifelé haladhat, vissza semmit sem vártam, s lassan kiapadtam. Hát ebben a csikordulásban valami elveszett, de nyertem is vele, ha mást nem ezt az álmot, amitől rettegek... de remélek is...

Remélem, hogy jössz még, hogy nem ránt magába a magányos út, s hogy az a közeli távoli pont nem szűkül tovább... s könny nem homályosítja el látásom, miközben töretlenül hiszek... benned.

Páros sínek közül fölkelek lassan. Elszállok egy új reménybe. S nem viszek mást magammal, csak mosolyod emlékét. De elég lesz. Egy magasabb férfi szürke kabátban lehajol a helyre, s testem köré villódzó árnyakat fest. A fehér kréta őrült módon csikorog az aszfalton... s már nem tudom, pontosan minek a jele is ez.

A férfi, aki fehér krétával elhatárol a léttől, nem más, mint az is, aki ott áll az élet és az álom küszöbén. A fehér alakzatot, már csak a hó mossa el, amivé holnap, tudom, válnom kell. Nincs más választás...

Csak ha hóként hullok vissza, s halkan elolvadva a párkányon nézem majd az ablakon át, csak akkor fogom tudni felidézni, a végtelennel felérő mosolyát. Nekem már több ajándék nem kell, több nem is lehet. Talán csak annyi, ha megértenéd. Bár ez túl nagy kérés, hisz magam se érthetem, de értsd meg mégis legalább a szándékot, a hogyant... de a mi is megteszi...

Csak egy csók volt semmi több, de érzéseimet mondta el, s habár azt nem mondhattam, hogy százméterekről, neked háttal állva ismertelek föl... De lehet, csak oly erősen hittem benne, hogy még ennyit kaptam az élettől, mielőtt hóvá váltam, hogy leüljek ablakodban.

Rózsasziromfragmentumok

Egy nagy vörös rózsafej hullott le tegnap a száráról. Puhán az aszfaltra esett, s szirmait a szél szerte hordta...

Mint kitépet füzet lapjai, úgy hevernek most előttem. Melyik a külső, hogy volt az öt-többszörös kör, már ésszel fel nem érem. Nem rakható többet össze, nem lesz újra egész. Ha elvesztette fejét... Ha megbomlott az elme... Már nincs olyan kéz, ami visszaállítsa azt. Mégis megpróbálom összeragasztani most könnyszerű csillagporral...

"Miért vagyok most itt? Miért nem lehetek valaki más? Mik ezek az érzelmek? Honnan erednek téves nézeteim? ... Ki a kérdező? Van-e kérdező? Ha nincs kérdés, hová tűnt? ... Önmagamra hogy találhatok?"

Megérteni és kérdezni akartam, de minden kérdés szertefoszlott. Hitem megtörten a hamuba hanyatlott, s lassan mélyére süllyedt. Nem tudtam hinni, holott iszonyúan kellett... kellett a hit, jobban, mint a levegő. De talán inkább menekültem volna ebből a testből. De most már abban se vagyok biztos, hogy valóban e testben vagyok-e... s hogy én mozgatom-e... hisz annyit folyton nélkülem jár s remeg...

"...értelmetlen remegések rázzák testemet. Kín fut végig ereimben... kín fut ereimben, ahogy kettős erők küzdenek bennem. Vágy és félelem, e két mostohám van nekem... "

S mindenben ott van a vágy, s ott van akkor a félelem is. Most például e kapu mögött rám tört a vágy, hogy ide kerüljek... nem baj, hogy nem lehet, nem baj, hogy az nagyon rosszat jelentene... csak vágyok egy kis törődésre, mindennapi érezhető ok nélküli szeretetre. Csak vágyom, hogy rám kiáltsanak, hogy rakjam már magamat rendbe... mert a pátyolgatás és simogatás nem segít azon, kinek ily rongyos a lelke. Azon gondolkodom, mi tartott engem e pályán. Bizonyára anyám volt, a maga féltő szeretetével, vagy az hogy a világ valósága az én szívemig sose ért fel. Kérdések zajában mindig volt válasz. De mára kiapadtam, megszűnt a csatorna, s magam maradtam... ettől lett hirtelen minden sokszorozottan valóságos...

"Térdem lesz virágod.Ezt súgta a fénylő szobor neki , s ő hallotta, mert volt füle, mivel meghalhatta... s a fülnek teste is volt..."

"... már az ő alakját is elfedted, elé álltál, s lám itt vagy. S csak bután mosolygok rád. Győzelem, siker... hol vagy? Úgy vártam már... úgy várom zöld szemű idegenségét... egyetlen vágyam, minden percet kiélvezni közeledben, mégis menekülök szemed elől. Mert ha meglátnád a tüzet szememben, félnék, hogy nyomban elszenderül... Látszat-emberként állok előtted láthatatlanul... Mi értelme van ennek az egésznek? Honnan ered ez az érzés? S miért éppen veled? Ki vagy te? S van-e olyan szép s kínzó zöld szemed? ...első ránézésre szép messze-barna... hangod mégis oly édesen szól. Oh, ne sóhajts, mert meghalok! ...gondolatban folyton kezedben vagyok... "

S megint rád gondolok, s a bordó szőnyegen fekvő emlék-alakodat figyelem. Távolból figyelni... csak ennyit tehetek? Közelebb ha megyek, vágyak kelnek fel, s félek, megszakítják az elmét durva kegyetlenségükkel.

"... vágyakozva nézek rád. De a vágynak nem engedhetek... Alig bírom már a gyeplőt, kicsúszik kezemből. Mint a vízözön, kimos belőlem minden mást. S félelem gyúl mindezek mögött. Nem bánthatlak, s engem se bánts, több sebbel már nem élhetek... kitépném szívemet, de szerteszét fut a sok gondolatfoszlány. Szívem már nem élő anyag, húsból léte nincsen már. De gondolati szinten még szörnyen fáj. Bensőmet a helyén forró sav marja... "

S gondolataim széthullanak, akár a kérdések. S hiába toldozom-foldozom a mondatokat, néhány betű és szócska végleg elveszett. Már se vér, se víz, se könny nem ragaszthatja meg. Nincs már oly benti, beáramló sem kiáramló erő, ami engem egy láncra fűzne. Ahogy fekszem, s várom hogy a szédítő erő elüljön. Újra csak azt az alakot látom meg. Nincs oly fényes aranyhomlok, ami megállíthatná, hogy visszatérjen...

"... Kezem kezedbe teszem, de kezed eltűnik, s kezem átfut rajta..."

Tudja, hogy csak illúzió... mégis úgy akarja... meg kell állítani? Nem tudja... nem akarja... s bár tudja elmúlik majd, erősödésében szörnyen megzavarja... Ahogy erősödik az érzés, s mégis félek a közeledbe menni. Rá se nézve örökkön ölelni? Mily borzadó látomás ez itt?

S lám ők is csak olyan gyermekek, mint én magam. S a zár se nagyobb, a falak se sokkal magasabbak... Mégis bent rekedtem. S e gerincemet csavaró érzés... vagy épp az égő fül és torok, ahogy a mantra szítja. Rekoncenrtációm igénye egyre erősebb lesz. S terelő szavai között a tanítást igyekszem megragadni. S mégis elengedni, mert megragadni nem jó... de a tanítást most mégis megragadom még... s csak ha ennyi is a biztos pontom... akkor is több, mint reméltem... először az álomból szabadító, másodszor a fekete kutya s végül még néhány hasonszőrű bölcs diák. De elég lehet-e? Bármi is...

S hogy szűnik meg a beszélt, s a gondolt én, hogy végül minden csak a cselekedet, s tudatállapotok váltakozása... s hogy folyik el a jelen az elmúlásba? Amikor már végleg nem értem, hogy milyen érzések törnek föl, és honnan jönnek... s állandó zavarban élek, nem tudom, kinek mit kell mondanom... nincs szavam, nincs hangom... lassan rám nehezülnek a feladatok súlyai... de ez valahogy megnyugtat... csak házi legyen végre... csak egy kis kötelezettség, ami maró savgömbömből kiránt...

A halott rózsaszirmok még sokáig illatoznak, színük is nehezen fakul el. De mégis belátható hogy halottak, s sehogyan sem élesztheted már fel.

Véres a felhők alja...

 Véres a felhők alja, a hajnal dereng odakint. Bent fény van, cselekvésre int. De valami átmar még a tegnapból...

Kín minden lét szívemben. Az enyém is, s tiéd is. Tüzes savgolyójával éget lyukat a szívcsakrába. Szenvedés minden. Minden remény kihunyt. De akkor mi éget bent? S hová vezet az sötét alagút.

Megyek előre a falat tapogatva. Ez az élmény nem új már nekem. Tudom számtalanszor megtettem már a sötétben ezt az utat. De a végére sosem értem még eddig.

Sikolyt ránt ki mellkasomból a szépbe hajló álom. Hajad textúráját mélyen emlékeimbe zárom. Oh, csak egyszer érne el kezem! De nincsen remény erre, ha továbbra is magam maradok. Hát holnap más leszek...

De hiába jő új nap a napra, holnappá sosem válik. Kezem közül képzelt alakod ködszerűn kimállik. Ében sziklákat néz egyik szemem... félek... s futni kezdek. Bár ne menekülnék. De félelmemen nem győzhetek.

Még nincs elég erőm magam ellen, de ahogy én erősödök, úgy erősödik ő is, ártó szellemem... félek, egyszer meghasadok. Félek, hogy eltűnik a határ, s nem lesz több véges vagy végtelen...

A függöny lehull. Egy eszményi alak áll ki délcegen, de ahogy pereg a homok, könnyeibe hull hirtelen. eltűnik, s csak a pusztaság marad utána. Most mi legyen? Maradjak, hátha visszatér? Vagy hagyjam hátra őt is?

Látom, ahogy összeestek, de nincs erőm már magamat sem tartani... adnék kezet, de csak két kezem van... egyik tűt döf idegeimbe, hogy stimulálja a testet, másikkal a másik énnel viaskodom folyton, mert mindjárt elragad...

Kezemet, ha több lenne, nyújtanám feléd... de fogd csak meg szívemet bátran, vagy kapaszkodj molyként a hajamba... bármit is teszel, csak ne add fel. S addig talán én se hátrálok... s egyszer talán, ha elég időt várok... új erőre kapok én is.

Kigyúlnak a felhők, narancsos lánggal nappallá égnek. De én még mozdulatlan gondolattal a tegnapban időzve, hallom kiáltásait a visszatérőnek. Születésre ítéltek hát téged is? Ha gyorsabban megy tán, ránts magaddal engem is...

Végtelen bordó szín között...

Megcsillan szememben a szobor mozdulatlanságán... csupán egy vigasztalan árny, mi átsuhan... nyughatatlanul, pörögnek a gondolatok... még emlékszem, még látni véllek, ahogy ott fekszel, még tudom...

Felejteni akartam, de mégis friss még az emlék, s ha éjjel arcodat látom, már nem tudom, mit tehetnék... a zuhanást hogyan állíthatnám meg? Kötél nincs, de ha van, mégis enged...

Mint valami könnyed láng robogott el mellettem a tétova s ostoba emlék... barátságról és nem kért szerelmekről már a szarkám is sokat mesélt. Mint a kártya is tudta már, elvesztem e percben, mert hagytalak elmenni a párhuzamos sínen. Vágyakat fojtok. Mindet kiírtom, már nincs sok hátra. De épp ezért vagyok most így félelmeimbe zárva. Keresve a keresetlent, megint egyedül maradtam... Istenem volt Ő, oly eszményivé tettem, neki áldoztam... vajon mással is megteszem... ha nem, mi lesz ezután? Hisz Ő már nincsen.

Megsimítom a szőnyeget, pont ott, ahol feküdtél. Szinte látom és érzem. Itt voltál, mégis közelebb nem lettél. Egyedül miattad nem tudom, most mit tegyek... a nem e földi vágyak már nem érintenek. Elszakadtam végre, de újabb béklyók kötnek. Szívembe markoltál, s jaj, végleg eltörted. Ahogy szemembe néztél sikítani tudtam volna. Oh miért? Miért vagyok ilyen ostoba? Már megint nem látom a valót, oly ködös minden... pedig már oly közel voltam, hogy felébredjem.

Végtelen bordó szín között gondolatban közeledbe mentem, hogy szívem melegével átöleljelek csendben. Csak halkan, hogy senki se hallja, csak az én fülemben csengjen... könnyeim visszhangjával mást fel ne keltsek...

"Ne menj még! Ne tedd ezt velem!" S rohantam gondolatban át a végtelenen...

Karodba zuhannék, mert testem kimerülten alig-alig engedelmes, de nem tehetem. Hát vonszolom magam tovább, nem nézlek, mégis látlak, ahogy jössz mellettem. Nem volt ennyi őrült gondolat, akkor még nyugodt voltam melletted... de talán csak azért, mert az éjszaka gondolataiban már mindent megtettem...

Nélkülem szállsz föl, de nem mehetek most veled... hisz magam se tudom, mit tennék így veled. Ha elvakulok, s mást nem látok, csak a szemed. Félek évekre elvesznék, s semmi nem szabadítana meg.

Miután elváltunk, s a napfelkelte színei is lassan eltűntek. Valahogy mégis látlak... de nem is csak egyet... E káprázat nem rémít, csak furcsállom, hogy mindenhol te vagy.  Kezem mögött nevetek, mint az éretlen tinilány. Mi folyik itt? Kérdezem magamtól, de nem úgy, mint aki feleletet vár...

De most már tudni vágyom. Vagy csak megérteni ez érzést, mi felnyársal. S köhögök reménytelenül, mondanom kellene valamit, de mi az? Mégiscsak őrültség lenne, vagy nem?

Befészkelem magam a helyedre a bordó takarók között. Kedves nevetésed hallgatom, s szemem lehunyva látlak. Talán arrébb is megyek, mielőtt azt találnád mondani, hogy a helyeden fekszem...

Mi az, mit fogok most? E vas, e túl nehéz lánc szívemre szorul. S az arcomon lévő szenvedés csak víg tündértánc... ahhoz képest, ahogy belül fáj. Az eloldhatatlan béklyó, mit az érdekedben és önként csatoltam föl... szorít, s hiába orvoslom a fájdalmat még erősebb fájdalommal. Nem segít már a régi praktika. Térdemre hullok zokogva, ahogy a Nap fénye rám vetül...

Valami kedveset akartam mondani, valami szépet vagy jót, amitől szíved felderül. De csupán csak álom maradt minden, s tőled messze rántott az örök félelem, hogy másoknak csak ártok.

Kétes ősz

Eljöttél hát szép októberem, oly sok reményt szenteltem neked, s oly sok főt hajtottam előtted. Délceg nyakakon ringtak mind, oly szépen és oly kihívóan, hogy vér és könny hullott miattuk. Nem tudták, még nem tudtuk.

Kényelemhez mérten foglaltunk helyet öledben. Szeszélyes hangulatoddal fertőztél minket kétségek közé. Eldugítottad légutainkat, s tüdőnkből mily gyorsan szökött meg a levegő. Világokon túl érő sóhajjal, új reményt loptál keserű szívembe.

Vértől csöpögő plafonról hullott a vörös könny szememre. Az idő mintha visszafele peregne... s úgy rettegek, talán én fordítottam meg. Mily gyorsan peregnek a szemek. A gödör kiássa magát, s ím feltárul a múlt percről percre előtted. Így rezegtettél már a múlt évben is engemet. Tudom már, hogy nem lehet... hogy nincs új, csak mindig a régi. Újdonságtól félni? Vagy épp e sötét körforgástól rettenni meg...

Megtorpantam. Ültem, s mégsem ültem. Gondolatban futottam vágyaim elől. S fáztam tőlük, igazán remegtem. Te voltál mindig, ki szememet kikezdted ezernyi színeddel, vagy éppen csillanó és erőtől dagadó szőlőszemeiddel. Tudtam, nem bízhatok, mégis vakul hittem benned. Nem tartott soká, és gyümölcseid álmaimba szőtted. Apró kis szőlőmagból fakadt tán ez az álom is. Egy, akivel szót se váltottam még, mégis elvezethet valahová szerinted...

S milyen érdekes, most itt ülök mellette, akit álmomba loptál. S azon a felemás zoknin, ahogy tűnődöm, egyre közelebb nyomul. Már érzem a térdének ívét burkomat tapodni. Mit tegyek? Most nem jöhet senki se közel. Egy kedves arcra gondolok. S telnek és múlnak fáradhatatlan a napok. De ahogy magamat kínzom, én egyre fáradok. Le kellene állni ezzel a szerrel. Pedig oly édes, oly sok jót hoz a pillanattal, de már el is illant. Nincs más csak a kétely, hogy soha-de-soha nem érhetem én el.

Elérhetem-e? S baj-e, ha nem? Mivégre tanulok hát, ha béklyóim le nem vethetem? S ha valahol mégis, egy elkövetkezőben a megismerést ízéből építhetem a lényem... akkor talán ez sem hiábavaló. Talán megéri küzdeni. De ellened, oh aranysörényű ősz, mit tehetek mégis? Gazdagságoddal megveszel magadnak mindig. Hogy hunyhatnám be szemem rád? S ha be is csukom szemem... az érzésem irántad megszűnhet-e?

A szerelem lombja is lehullik...

Eljött már az ősz. Harsány színeivel szorongatja lelkemet. Ködös-borongós jelleme, nem bánt, azzal egyesülök. Sárgul a lombom, szemem vörösbe fárad, ahogy próbálok elérni még egy utolsó menedéket nálad.

Nincs megváltás. Nincs más menedék. Csak ha most háromszor leborulok a három ékkő előtt. Tudom, nem azért mert ősi, s nem azért mert a bölcsek mondják... csak szól egy túlvilági hang. Engem szólít? Vagy csak én hallhatom. Némán ásítozik az utolsó fénybogár a plafonon. Ölemben és kezemben nyolclábúak keresnek menedéket. S ihol e négy madár, mint a négy pap az áldozatnál oly áthatóan körülugrálnak. Nekem most a szürke galamb a néma pap, a delet elűző, kit utoljára pillantok meg. Szarka és cinke tán szerepet cseréltek. Nem tudom, melyik mormol, s melyik énekel, de mindkettőtől mosolyra nyílik arcom. Dalukat most befogadom. S a tettek madara is mögöttem pöröl. Makkokat áldoz, majd fejbe kólint velük... de mégis valahogy ettől a közelségtől vidámnak tűnök. Ezt a helyet szeretem.

S ahogy a pad oltárrá válik. S önmagam áldozatként elégek. Talán csak ennyi kell, hogy hozzám adjon vagy elvegyen. De az ismeretlenen, nem lelem individumomat. Elvesztem. Megszűntem mozgó lény lenni, észrevétlen tárgyiasultam. S csupán szelíden hullámzok mint a tenger, vagy verek még egy takk-ot a romokba. Mint holmi óratorony mit a sziklás partra állítottak... magányosan, vagy megfogyatkozva... Keresem a kereshetőt, de nem tévedek már sehova. Elnémult az eszme, kifakult a zord hit. S nem találom már oly szilárdnak a régit. A régi test elhamvadt, megfakult a régi jellem, a régi társak meghaltak, s kihunyt a régi szerelem.

Konvenciók valósága töpreng önmagán. S tudom már, mért nincs kérdés, tudom, mért ily kínzó a magány. Énre eszmélve fulladozni kezdek. A fogadalmat megint megtörtem. Hát ilyen vagyon én, egy rossz ember? De a kérdés újra elhal, ekhója sincsen. Csak némán a habokba hullik, ahogy egy fuvallat lesodorja innen.

Félek még. Kételkedek még. A kör még nem szakadt meg. A lét csak pörög. Tán megszakadok? De mégis megyek, ha bizonytalanul is, az ösvényen előre. Mily szépek a fák, ahogy emberi kéz rendezte ligetbe folynak. De szép ám az erdő is a maga rendezetlen rendjével. A lomb sárgul már, ahogy őszbe vált a táj. De nyílnak még az estikék, reggelente vezetnek engem. Este a telihold látomása mutat utat. S egy emlék. Néha még bevillan agyamba neved, s olyankor a lehullott lombbal gondosan betemetem.

Ha eljön az ősz, így van ez rendjén, hogy minden lombtól búcsút vesz. S a szerelem lomba is lehull, mire eljő a tél. S a tél hava a lombra gyászszínt permetez.

Merre sodor a szél?

Szédülök. Nem találom a csendben önmagam. Hiába figyelek befelé, nyugalmam nem lelem, a gondolatok nem szűnnek pörögni. S hiába figyelek kifelé, mert a szél nem hallható, elnyomja az ének és a külvilág zaja. Keresnélek e csöndben, de nem ez a feladat, amit kaptam. Keresnélek, de nem lellek az örök létforgatagban. Merre vagy most, kérdezik. De csak bizonytalanság felel valami halk bizonyosságot holléted felől. S a gondolat őröl, hogy esetleg... valamit elkövettem. Gondolataimban most téged kereslek.

Feléd sodor a szél, s nem tudok tenni ellene. Mégis kiállok, s elsodor. Hagyom... S hiba-e? Még nem tudom. De most nem is érdekel. Vágy szele tán. Most, hogy nem keresem, feltámad újra. S ijesztő sóhajával a te nevedet súgja.

Elbizonytalanodom. Már megint nem vagyok jelen. Múlton töprengek, s valamely nem létező jelenen. Magamat ostorozom, egy apró kis botlás miatt. De ilyenből mostanában több tucat akad. Hogy lehetnék mégis jobb? Hogy gyakorolhatnék helyesen?

Gyakorolni minden nap a jelenlétet, s türelmet magam iránt. Most fogadalmat tettem erre. Fogadtam, hogy jó leszek, éber és együtt érző. S tudatom művelem. Káosz? Mégis mindennél több vagy nekem. Átláthatom-e vajon? Lehetséges-e? Folyton csak kételyek tolulnak fejembe. S nálad is félek, hogy elfelejtesz könnyedén. Különben nem bántanálak... már most az elején.

Azt hiszed, akad olyan gondolat, ami nem látszik azonnal arcodon? Azt hiszed, tényleg hiszed, hogy nem tudom? De az érzések nem ily könnyen lépnek át a szem kapuján. Tárd ki hát a fülnek titkaid. S ha nem, az sem baj. Futni sem szégyen. Én is futnék. Futok. De mégis megállok, hogy dobogó szívem egy kicsit lecsendesítsem. A szív már lassul is, de a gondolat nem áll meg. S mint olyan, mérge lesz e testnek. Érzem, ahogy testem legyengül, s ezer kór ront rá, s harcolnak a jogért veszettül... e test birtokáért.

Zöld szemedben hiszek. Álmaimban, ha látlak, leborulok előtted... hogy neked is fogadjam, hozzád mindig jó leszek, s kereslek mindenhol és mindenkiben, míg el nem érlek.