Kényelemhez mérten foglaltunk helyet öledben. Szeszélyes hangulatoddal fertőztél minket kétségek közé. Eldugítottad légutainkat, s tüdőnkből mily gyorsan szökött meg a levegő. Világokon túl érő sóhajjal, új reményt loptál keserű szívembe.
Vértől csöpögő plafonról hullott a vörös könny szememre. Az idő mintha visszafele peregne... s úgy rettegek, talán én fordítottam meg. Mily gyorsan peregnek a szemek. A gödör kiássa magát, s ím feltárul a múlt percről percre előtted. Így rezegtettél már a múlt évben is engemet. Tudom már, hogy nem lehet... hogy nincs új, csak mindig a régi. Újdonságtól félni? Vagy épp e sötét körforgástól rettenni meg...
Megtorpantam. Ültem, s mégsem ültem. Gondolatban futottam vágyaim elől. S fáztam tőlük, igazán remegtem. Te voltál mindig, ki szememet kikezdted ezernyi színeddel, vagy éppen csillanó és erőtől dagadó szőlőszemeiddel. Tudtam, nem bízhatok, mégis vakul hittem benned. Nem tartott soká, és gyümölcseid álmaimba szőtted. Apró kis szőlőmagból fakadt tán ez az álom is. Egy, akivel szót se váltottam még, mégis elvezethet valahová szerinted...
S milyen érdekes, most itt ülök mellette, akit álmomba loptál. S azon a felemás zoknin, ahogy tűnődöm, egyre közelebb nyomul. Már érzem a térdének ívét burkomat tapodni. Mit tegyek? Most nem jöhet senki se közel. Egy kedves arcra gondolok. S telnek és múlnak fáradhatatlan a napok. De ahogy magamat kínzom, én egyre fáradok. Le kellene állni ezzel a szerrel. Pedig oly édes, oly sok jót hoz a pillanattal, de már el is illant. Nincs más csak a kétely, hogy soha-de-soha nem érhetem én el.
Elérhetem-e? S baj-e, ha nem? Mivégre tanulok hát, ha béklyóim le nem vethetem? S ha valahol mégis, egy elkövetkezőben a megismerést ízéből építhetem a lényem... akkor talán ez sem hiábavaló. Talán megéri küzdeni. De ellened, oh aranysörényű ősz, mit tehetek mégis? Gazdagságoddal megveszel magadnak mindig. Hogy hunyhatnám be szemem rád? S ha be is csukom szemem... az érzésem irántad megszűnhet-e?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése