Merre sodor a szél?

Szédülök. Nem találom a csendben önmagam. Hiába figyelek befelé, nyugalmam nem lelem, a gondolatok nem szűnnek pörögni. S hiába figyelek kifelé, mert a szél nem hallható, elnyomja az ének és a külvilág zaja. Keresnélek e csöndben, de nem ez a feladat, amit kaptam. Keresnélek, de nem lellek az örök létforgatagban. Merre vagy most, kérdezik. De csak bizonytalanság felel valami halk bizonyosságot holléted felől. S a gondolat őröl, hogy esetleg... valamit elkövettem. Gondolataimban most téged kereslek.

Feléd sodor a szél, s nem tudok tenni ellene. Mégis kiállok, s elsodor. Hagyom... S hiba-e? Még nem tudom. De most nem is érdekel. Vágy szele tán. Most, hogy nem keresem, feltámad újra. S ijesztő sóhajával a te nevedet súgja.

Elbizonytalanodom. Már megint nem vagyok jelen. Múlton töprengek, s valamely nem létező jelenen. Magamat ostorozom, egy apró kis botlás miatt. De ilyenből mostanában több tucat akad. Hogy lehetnék mégis jobb? Hogy gyakorolhatnék helyesen?

Gyakorolni minden nap a jelenlétet, s türelmet magam iránt. Most fogadalmat tettem erre. Fogadtam, hogy jó leszek, éber és együtt érző. S tudatom művelem. Káosz? Mégis mindennél több vagy nekem. Átláthatom-e vajon? Lehetséges-e? Folyton csak kételyek tolulnak fejembe. S nálad is félek, hogy elfelejtesz könnyedén. Különben nem bántanálak... már most az elején.

Azt hiszed, akad olyan gondolat, ami nem látszik azonnal arcodon? Azt hiszed, tényleg hiszed, hogy nem tudom? De az érzések nem ily könnyen lépnek át a szem kapuján. Tárd ki hát a fülnek titkaid. S ha nem, az sem baj. Futni sem szégyen. Én is futnék. Futok. De mégis megállok, hogy dobogó szívem egy kicsit lecsendesítsem. A szív már lassul is, de a gondolat nem áll meg. S mint olyan, mérge lesz e testnek. Érzem, ahogy testem legyengül, s ezer kór ront rá, s harcolnak a jogért veszettül... e test birtokáért.

Zöld szemedben hiszek. Álmaimban, ha látlak, leborulok előtted... hogy neked is fogadjam, hozzád mindig jó leszek, s kereslek mindenhol és mindenkiben, míg el nem érlek.