Kín minden lét szívemben. Az enyém is, s tiéd is. Tüzes savgolyójával éget lyukat a szívcsakrába. Szenvedés minden. Minden remény kihunyt. De akkor mi éget bent? S hová vezet az sötét alagút.
Megyek előre a falat tapogatva. Ez az élmény nem új már nekem. Tudom számtalanszor megtettem már a sötétben ezt az utat. De a végére sosem értem még eddig.
Sikolyt ránt ki mellkasomból a szépbe hajló álom. Hajad textúráját mélyen emlékeimbe zárom. Oh, csak egyszer érne el kezem! De nincsen remény erre, ha továbbra is magam maradok. Hát holnap más leszek...
De hiába jő új nap a napra, holnappá sosem válik. Kezem közül képzelt alakod ködszerűn kimállik. Ében sziklákat néz egyik szemem... félek... s futni kezdek. Bár ne menekülnék. De félelmemen nem győzhetek.
Még nincs elég erőm magam ellen, de ahogy én erősödök, úgy erősödik ő is, ártó szellemem... félek, egyszer meghasadok. Félek, hogy eltűnik a határ, s nem lesz több véges vagy végtelen...
A függöny lehull. Egy eszményi alak áll ki délcegen, de ahogy pereg a homok, könnyeibe hull hirtelen. eltűnik, s csak a pusztaság marad utána. Most mi legyen? Maradjak, hátha visszatér? Vagy hagyjam hátra őt is?
Látom, ahogy összeestek, de nincs erőm már magamat sem tartani... adnék kezet, de csak két kezem van... egyik tűt döf idegeimbe, hogy stimulálja a testet, másikkal a másik énnel viaskodom folyton, mert mindjárt elragad...
Kezemet, ha több lenne, nyújtanám feléd... de fogd csak meg szívemet bátran, vagy kapaszkodj molyként a hajamba... bármit is teszel, csak ne add fel. S addig talán én se hátrálok... s egyszer talán, ha elég időt várok... új erőre kapok én is.
Kigyúlnak a felhők, narancsos lánggal nappallá égnek. De én még mozdulatlan gondolattal a tegnapban időzve, hallom kiáltásait a visszatérőnek. Születésre ítéltek hát téged is? Ha gyorsabban megy tán, ránts magaddal engem is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése