Mint kitépet füzet lapjai, úgy hevernek most előttem. Melyik a külső, hogy volt az öt-többszörös kör, már ésszel fel nem érem. Nem rakható többet össze, nem lesz újra egész. Ha elvesztette fejét... Ha megbomlott az elme... Már nincs olyan kéz, ami visszaállítsa azt. Mégis megpróbálom összeragasztani most könnyszerű csillagporral...
"Miért vagyok most itt? Miért nem lehetek valaki más? Mik ezek az érzelmek? Honnan erednek téves nézeteim? ... Ki a kérdező? Van-e kérdező? Ha nincs kérdés, hová tűnt? ... Önmagamra hogy találhatok?"
Megérteni és kérdezni akartam, de minden kérdés szertefoszlott. Hitem megtörten a hamuba hanyatlott, s lassan mélyére süllyedt. Nem tudtam hinni, holott iszonyúan kellett... kellett a hit, jobban, mint a levegő. De talán inkább menekültem volna ebből a testből. De most már abban se vagyok biztos, hogy valóban e testben vagyok-e... s hogy én mozgatom-e... hisz annyit folyton nélkülem jár s remeg...
"...értelmetlen remegések rázzák testemet. Kín fut végig ereimben... kín fut ereimben, ahogy kettős erők küzdenek bennem. Vágy és félelem, e két mostohám van nekem... "
S mindenben ott van a vágy, s ott van akkor a félelem is. Most például e kapu mögött rám tört a vágy, hogy ide kerüljek... nem baj, hogy nem lehet, nem baj, hogy az nagyon rosszat jelentene... csak vágyok egy kis törődésre, mindennapi érezhető ok nélküli szeretetre. Csak vágyom, hogy rám kiáltsanak, hogy rakjam már magamat rendbe... mert a pátyolgatás és simogatás nem segít azon, kinek ily rongyos a lelke. Azon gondolkodom, mi tartott engem e pályán. Bizonyára anyám volt, a maga féltő szeretetével, vagy az hogy a világ valósága az én szívemig sose ért fel. Kérdések zajában mindig volt válasz. De mára kiapadtam, megszűnt a csatorna, s magam maradtam... ettől lett hirtelen minden sokszorozottan valóságos...
"Térdem lesz virágod.Ezt súgta a fénylő szobor neki , s ő hallotta, mert volt füle, mivel meghalhatta... s a fülnek teste is volt..."
"... már az ő alakját is elfedted, elé álltál, s lám itt vagy. S csak bután mosolygok rád. Győzelem, siker... hol vagy? Úgy vártam már... úgy várom zöld szemű idegenségét... egyetlen vágyam, minden percet kiélvezni közeledben, mégis menekülök szemed elől. Mert ha meglátnád a tüzet szememben, félnék, hogy nyomban elszenderül... Látszat-emberként állok előtted láthatatlanul... Mi értelme van ennek az egésznek? Honnan ered ez az érzés? S miért éppen veled? Ki vagy te? S van-e olyan szép s kínzó zöld szemed? ...első ránézésre szép messze-barna... hangod mégis oly édesen szól. Oh, ne sóhajts, mert meghalok! ...gondolatban folyton kezedben vagyok... "
S megint rád gondolok, s a bordó szőnyegen fekvő emlék-alakodat figyelem. Távolból figyelni... csak ennyit tehetek? Közelebb ha megyek, vágyak kelnek fel, s félek, megszakítják az elmét durva kegyetlenségükkel.
"... vágyakozva nézek rád. De a vágynak nem engedhetek... Alig bírom már a gyeplőt, kicsúszik kezemből. Mint a vízözön, kimos belőlem minden mást. S félelem gyúl mindezek mögött. Nem bánthatlak, s engem se bánts, több sebbel már nem élhetek... kitépném szívemet, de szerteszét fut a sok gondolatfoszlány. Szívem már nem élő anyag, húsból léte nincsen már. De gondolati szinten még szörnyen fáj. Bensőmet a helyén forró sav marja... "
S gondolataim széthullanak, akár a kérdések. S hiába toldozom-foldozom a mondatokat, néhány betű és szócska végleg elveszett. Már se vér, se víz, se könny nem ragaszthatja meg. Nincs már oly benti, beáramló sem kiáramló erő, ami engem egy láncra fűzne. Ahogy fekszem, s várom hogy a szédítő erő elüljön. Újra csak azt az alakot látom meg. Nincs oly fényes aranyhomlok, ami megállíthatná, hogy visszatérjen...
"... Kezem kezedbe teszem, de kezed eltűnik, s kezem átfut rajta..."
Tudja, hogy csak illúzió... mégis úgy akarja... meg kell állítani? Nem tudja... nem akarja... s bár tudja elmúlik majd, erősödésében szörnyen megzavarja... Ahogy erősödik az érzés, s mégis félek a közeledbe menni. Rá se nézve örökkön ölelni? Mily borzadó látomás ez itt?
S lám ők is csak olyan gyermekek, mint én magam. S a zár se nagyobb, a falak se sokkal magasabbak... Mégis bent rekedtem. S e gerincemet csavaró érzés... vagy épp az égő fül és torok, ahogy a mantra szítja. Rekoncenrtációm igénye egyre erősebb lesz. S terelő szavai között a tanítást igyekszem megragadni. S mégis elengedni, mert megragadni nem jó... de a tanítást most mégis megragadom még... s csak ha ennyi is a biztos pontom... akkor is több, mint reméltem... először az álomból szabadító, másodszor a fekete kutya s végül még néhány hasonszőrű bölcs diák. De elég lehet-e? Bármi is...
S hogy szűnik meg a beszélt, s a gondolt én, hogy végül minden csak a cselekedet, s tudatállapotok váltakozása... s hogy folyik el a jelen az elmúlásba? Amikor már végleg nem értem, hogy milyen érzések törnek föl, és honnan jönnek... s állandó zavarban élek, nem tudom, kinek mit kell mondanom... nincs szavam, nincs hangom... lassan rám nehezülnek a feladatok súlyai... de ez valahogy megnyugtat... csak házi legyen végre... csak egy kis kötelezettség, ami maró savgömbömből kiránt...
A halott rózsaszirmok még sokáig illatoznak, színük is nehezen fakul el. De mégis belátható hogy halottak, s sehogyan sem élesztheted már fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése