A szerelem lombja is lehullik...

Eljött már az ősz. Harsány színeivel szorongatja lelkemet. Ködös-borongós jelleme, nem bánt, azzal egyesülök. Sárgul a lombom, szemem vörösbe fárad, ahogy próbálok elérni még egy utolsó menedéket nálad.

Nincs megváltás. Nincs más menedék. Csak ha most háromszor leborulok a három ékkő előtt. Tudom, nem azért mert ősi, s nem azért mert a bölcsek mondják... csak szól egy túlvilági hang. Engem szólít? Vagy csak én hallhatom. Némán ásítozik az utolsó fénybogár a plafonon. Ölemben és kezemben nyolclábúak keresnek menedéket. S ihol e négy madár, mint a négy pap az áldozatnál oly áthatóan körülugrálnak. Nekem most a szürke galamb a néma pap, a delet elűző, kit utoljára pillantok meg. Szarka és cinke tán szerepet cseréltek. Nem tudom, melyik mormol, s melyik énekel, de mindkettőtől mosolyra nyílik arcom. Dalukat most befogadom. S a tettek madara is mögöttem pöröl. Makkokat áldoz, majd fejbe kólint velük... de mégis valahogy ettől a közelségtől vidámnak tűnök. Ezt a helyet szeretem.

S ahogy a pad oltárrá válik. S önmagam áldozatként elégek. Talán csak ennyi kell, hogy hozzám adjon vagy elvegyen. De az ismeretlenen, nem lelem individumomat. Elvesztem. Megszűntem mozgó lény lenni, észrevétlen tárgyiasultam. S csupán szelíden hullámzok mint a tenger, vagy verek még egy takk-ot a romokba. Mint holmi óratorony mit a sziklás partra állítottak... magányosan, vagy megfogyatkozva... Keresem a kereshetőt, de nem tévedek már sehova. Elnémult az eszme, kifakult a zord hit. S nem találom már oly szilárdnak a régit. A régi test elhamvadt, megfakult a régi jellem, a régi társak meghaltak, s kihunyt a régi szerelem.

Konvenciók valósága töpreng önmagán. S tudom már, mért nincs kérdés, tudom, mért ily kínzó a magány. Énre eszmélve fulladozni kezdek. A fogadalmat megint megtörtem. Hát ilyen vagyon én, egy rossz ember? De a kérdés újra elhal, ekhója sincsen. Csak némán a habokba hullik, ahogy egy fuvallat lesodorja innen.

Félek még. Kételkedek még. A kör még nem szakadt meg. A lét csak pörög. Tán megszakadok? De mégis megyek, ha bizonytalanul is, az ösvényen előre. Mily szépek a fák, ahogy emberi kéz rendezte ligetbe folynak. De szép ám az erdő is a maga rendezetlen rendjével. A lomb sárgul már, ahogy őszbe vált a táj. De nyílnak még az estikék, reggelente vezetnek engem. Este a telihold látomása mutat utat. S egy emlék. Néha még bevillan agyamba neved, s olyankor a lehullott lombbal gondosan betemetem.

Ha eljön az ősz, így van ez rendjén, hogy minden lombtól búcsút vesz. S a szerelem lomba is lehull, mire eljő a tél. S a tél hava a lombra gyászszínt permetez.