Felejteni akartam, de mégis friss még az emlék, s ha éjjel arcodat látom, már nem tudom, mit tehetnék... a zuhanást hogyan állíthatnám meg? Kötél nincs, de ha van, mégis enged...
Mint valami könnyed láng robogott el mellettem a tétova s ostoba emlék... barátságról és nem kért szerelmekről már a szarkám is sokat mesélt. Mint a kártya is tudta már, elvesztem e percben, mert hagytalak elmenni a párhuzamos sínen. Vágyakat fojtok. Mindet kiírtom, már nincs sok hátra. De épp ezért vagyok most így félelmeimbe zárva. Keresve a keresetlent, megint egyedül maradtam... Istenem volt Ő, oly eszményivé tettem, neki áldoztam... vajon mással is megteszem... ha nem, mi lesz ezután? Hisz Ő már nincsen.
Megsimítom a szőnyeget, pont ott, ahol feküdtél. Szinte látom és érzem. Itt voltál, mégis közelebb nem lettél. Egyedül miattad nem tudom, most mit tegyek... a nem e földi vágyak már nem érintenek. Elszakadtam végre, de újabb béklyók kötnek. Szívembe markoltál, s jaj, végleg eltörted. Ahogy szemembe néztél sikítani tudtam volna. Oh miért? Miért vagyok ilyen ostoba? Már megint nem látom a valót, oly ködös minden... pedig már oly közel voltam, hogy felébredjem.
Végtelen bordó szín között gondolatban közeledbe mentem, hogy szívem melegével átöleljelek csendben. Csak halkan, hogy senki se hallja, csak az én fülemben csengjen... könnyeim visszhangjával mást fel ne keltsek...
"Ne menj még! Ne tedd ezt velem!" S rohantam gondolatban át a végtelenen...
Karodba zuhannék, mert testem kimerülten alig-alig engedelmes, de nem tehetem. Hát vonszolom magam tovább, nem nézlek, mégis látlak, ahogy jössz mellettem. Nem volt ennyi őrült gondolat, akkor még nyugodt voltam melletted... de talán csak azért, mert az éjszaka gondolataiban már mindent megtettem...
Nélkülem szállsz föl, de nem mehetek most veled... hisz magam se tudom, mit tennék így veled. Ha elvakulok, s mást nem látok, csak a szemed. Félek évekre elvesznék, s semmi nem szabadítana meg.
Miután elváltunk, s a napfelkelte színei is lassan eltűntek. Valahogy mégis látlak... de nem is csak egyet... E káprázat nem rémít, csak furcsállom, hogy mindenhol te vagy. Kezem mögött nevetek, mint az éretlen tinilány. Mi folyik itt? Kérdezem magamtól, de nem úgy, mint aki feleletet vár...
De most már tudni vágyom. Vagy csak megérteni ez érzést, mi felnyársal. S köhögök reménytelenül, mondanom kellene valamit, de mi az? Mégiscsak őrültség lenne, vagy nem?
Befészkelem magam a helyedre a bordó takarók között. Kedves nevetésed hallgatom, s szemem lehunyva látlak. Talán arrébb is megyek, mielőtt azt találnád mondani, hogy a helyeden fekszem...
Mi az, mit fogok most? E vas, e túl nehéz lánc szívemre szorul. S az arcomon lévő szenvedés csak víg tündértánc... ahhoz képest, ahogy belül fáj. Az eloldhatatlan béklyó, mit az érdekedben és önként csatoltam föl... szorít, s hiába orvoslom a fájdalmat még erősebb fájdalommal. Nem segít már a régi praktika. Térdemre hullok zokogva, ahogy a Nap fénye rám vetül...
Valami kedveset akartam mondani, valami szépet vagy jót, amitől szíved felderül. De csupán csak álom maradt minden, s tőled messze rántott az örök félelem, hogy másoknak csak ártok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése