Csillaglény pici álma

"Azt hiszik, hogy pici vagyok, hogy elnyomhatnak engem, de nem tudják még, mily erőknek parancsol sziklaszilárd lelkem. Nyílj, tavaszom, nyílj csak! Pici bimbó, illatod ne halljam..."

Remegő kezekkel vette el a láncot. A bestia még alszik, kövekkel kirakott diadém nyakán a szíj, s mily édes az álma. Fel-le inog szőrpikkelyes háta. Lapockamellék szárnyai teste mellé bezárva, akárha az esernyők fenyegető botja. Feléd mered, s attól rettegsz, hogy talán kibontja. Mily fenséges e lény, s mily idegen köztünk... s a láncot tartó kezet is egyre feledjük. Remegő, oh gyermeki puha kéz... Oh, te illatos női ék! Úgy hiszem, izgalom ez, s nem félelem, mi így megrendít. Felé lép. A lánc egyre csúszik a kezén, s mint selymes hajfonatot, finom kötelet, bőre követi, s mint a vakot sötétben, a teremtményhez vezeti.

"Tán álmodom? Ily csoda nem lehet! Ez túl nagy ajándék!" Mégis elfogadom... gyönyörű nyakék, a kapcsot kioldom és már tenném is nyakamba, de aztán mást gondolok...

Odaérve kibontja a csatot, s óvatosan, az anyagot féltve megoldja azt, s hogy e lényt szabaddá tevé, csipőjére köti emlékül azt. Csillogó szemeivel az ébredést várja, s közben a lánc végét komiszul a pikkelyes karmokba zárja.

Eltörtem hát e kristályt. A bestiát szabadsággal ajándékozva meg. S ha kéri, majd szolgálom, mást érte már nem tehetek.

Ily szép vagy hát te is. Ahogy szárnyaimat köréd ölelem, s visszatükröződik tested a síkos bőrfelszínen. Szemeimmel nem látlak, csak e féltő szárnyak veszik mintád, s tudom jól, ki vagy, te utolsó gazdám...

Nézem, csak nézem... mit tettem. Megbánás szelleme nem kísért engem. "Úgyis túl nagy ajándék lett volna nekem. S az ily kapott hatalom, sose kellett nekem. Ha kivívom e lénynél a tiszteletet, talán majd lehetünk egyenlő felek..."

Felébredek, kitörlöm szememből a csillagporos álmot. S ő van itt hirtelen, az igaz barátom. Tudtam én, tudtam! ...hogy álom az egész világ, s csak ketten vagyunk igazak... ÉN...

és a bestiám.

Véred átka

Kellemes körökben forogtál, s azt hitted, már minden jó lesz. De aztán rájöttél, hogy félelmed mind igaz. Az a sok jó szó körülötted nem hozhat már vigaszt, mert elárultak téged...

Hideg eső záporán át kitekintek a borongó égre. Hol lehettek barátaim? Hová lett a béke?

Kínban égő kezeiddel újra felkapod a kaszát, s híven ketté vágod az élet rút porát. Tündöklő szemeidben már csak halál fénye dereng. Lábad egyre fárad, ahogy élsz, beleremeg. Földre zuhansz úgyis egyszer. Hát mért állsz mégis mostan? Jah, hogy egy újabb világ dereng fent a vén kohóban. Újabb fegyver, mivel minden ellen kiállhatsz, s egy újabb barát, akivel ha kell, vitázhatsz. Ő borít majd jeges esővizet tarkódra, mikor úgy érzed, elemészt ez a pokol...

És ím, itt folyik véred folyója, halkan lüktet, s az éjszaka levegője oly fojtó. Félsz-e, mikor így félek?
Messzire révedek. Ama másik világba, hol nem kell emettől rettegni, s a hallgatag félhomályba könnyeket ontani a semmiért. Mert hát csak semmiért teszem... minden oly semmiség. Hozzám képest oly szürke. Ez az esti szürkület csak a falra van festve. Őt nyögöm, az ő kedves mosolya ragyog oly feketén az éjben. S minden mégis más, tudom, olyan jó senki se lehet... mégis...

Véreddel fertőzted őt meg. Véreddel, mely hamis, mintha a tengerbe ömlő szenny. Vérzel? Oh, ne ide... ne ide ontsd azt a vért, melynek a gőze is halálos... igen, ölj meg, mondta volna régen, amikor még nem várt mást... te mellette boldog még nem lehetsz, csak ha elviselsz rengeteg csalódást, s ha képes leszel feladni érte mást.

"Nekünk kell őt választanunk, s nem ő kell, hogy válasszon egyet. Ezt jól jegyezd meg..."

Véred átka lebegi körül, s ő mégis terhed hordja. Mert oly nagyon szeretne hinni neked, de hiába, mert te jobban, mint ő téged, elárultad. S ne hidd, hogy ez titok maradt előtte, ő sose hagy el semmit, ha nem is láthatta is, ha nem is mondtad, oly tisztán tudja... hogy véred gőzébe akárha már most belehalhatna...

Egy bimbó első napjai

És megszületett. Kellemes szemeivel végigsimogatta a még ott időző hópelyheket. És ők válaszul daloltak neki... míg bele nem olvadtak fáradt tél-dalukba. S örömmel hullottak vissza a télbirodalomba. Örömmel, mert találkozhattak vele.

Még mindig nem tudom, mi ez a rettentőn barátságos fény. A te fényességed drága barátom... de már nem lehetek veled úgy, látom... már el kell engedjem kezed. Te nem hagyod úgyse, hogy vezesselek, s a te időd meg már lejárt, hogy én apró lelkem óvjad... vagy talán nem is, csak az én szívem nem olvad... nem, mint a hó, az én jegem a tavaszt nyögte csak, s most e zord nyárban visszafagyott. Várok.

Vár. Hogy mire? A szél kedves, tépő ölelésére. Vár a jó vízre, mely segíti majd hajtani. A hajnali harmatra, mely csészéjét ezüst gyöngyökkel rakja ki. "Mit tegyek én ennyi kinccsel?" Kérdezi némán. S leveti azokat, egy-kettőt hagy a tikkasztó melegre, hogy száradó ajkait azzal nedvesítse be. Édes nedű ez. Az ég ajándéka.

Édes nedű... erjedt lé... torkomon legurítom. "Nincs remény?"
Mért nem nyílik még ez az ébredő bimbó? Miért várat magára ily soká? Oh, így talán nem lehet az első. Vagy ő nem is akar győzni talán?

S mily sok bimbó vár mellette már. Mind egyként üdvözlik a tavaszt. S ő lesz a legszebb rózsaszál, s az első, ki elhervad. De miért is bánná ezt, hisz kívülről észre se veszik tán. De ő új barátokra lelt. S így telt ez a nyár.

Köszönöm nektek mindazt, amivel lelkemet melegítitek, s minden cseppjét a szeretetnek, ami engem ér, mikor veletek telik a nap.

Nélküled... hisz tudtam, így lesz majd

Félve lépek ki önön hazug világomból. Mert tudom... most elvesztek valamit, ami fontos nekem. Végül mégis ki kell lépnem, vagy beleőrülök, hogy nem mozdulhatok... Oh, azt nem lehet. S reményleném, bár vetted volna azt el, s nem a másikat. De tudom, ez így a helyes. Ha nem azt veszed el, ami őt illeti, helyét is meghagyod szívemben...

Lassan forr a heg... szívemen, mert kitéptelek. De így kell legyen újra és újra, mert hogy téged büntesselek ez érzéssel, azt nem lehet. S hát őt is büntetem vele. Őt, ki oly drága nekem, hogy ha csak lélegzetvétele megszakad, már azt hiszem, nem élhetek. Félek nélküled. De mégúgy kínzó szavaidtól... mi közünk lenne egymáshoz? Ez a világ úgyis elmar, hisz tudod...

Lassan csillagkönnyeim hátravetett arcomon lefolynak, az örök végtelenjébe csillaghajómnak. Egyre csak süllyed, de tán visszatalál... a parthoz, mielőtt késő lenne... már. Nem számít, hogy mi jön most, hisz a harmadik szél őriz engem. S nem lehet senki más oly nagy úr e tengeren. Kölcsönösen megállapodva ő nem bánt engem, tudom... s nincsen most reményem, mégis kitartok.

Nem kell már a régi megnyugvás a lezárt körökre! Nem kell az a sok elfojtott ész s szív, nem kelletek már, ti én, kik elvesztetek... lelkem hűl... Ne féljetek, egyszer úgyis visszataláltok, vagy így... vagy úgy.

Létezem vele... ő a minden. S ő hercegem is már. És miért? Miért nem maradt minden a régiben? Emlékszem még arra a képre, de ahogy a tárgya késik, az emlék mind halványodik. Egy boldog pillanat egy elmúlt élet, mit utolsónak véltem, de a kezdete volt... S mégis. Bár mintha vége is lett volna, hisz érzéseimet felé örökre otthagytam.

Ott fekszik hát szigetemen, kitépett szívmartalék, s te benne vagy mélyen, onnan kiszedni nem tudhat senki... miért szeretnék e darabhoz visszamenni? Sírni, s a fát ölelni meg, mert te rég elmentél, s más már nem kínoz, csak szemed... kérlelő csillogó bálványhoz illő szemeid, mint két csillag az égből tekintett reám. Régi időket visszahozta, s kérted, feküdjek reád. Talán őrültség mindez. Olyanná válni, mint régen. S szolgálatba állni e földi éjben. Nem! Kiáltja mindenem, egy vidám asszony kedvessége mosolyog reád. Ez bizony a vég, s nem kezdet. Egy éved volt, s választ mégse találtál. S én se találtam ezalatt felejtést, csak jobbat, ami járt...

Miért elmélkedem még? Barátom kérdezte, mi a baj... De mégse mondhattam, hogy úgy nyomaszt, ami a jövőben megtörtént, s majd hogy múltam egy darabja ezzel ismét odaveszett. Mondd, miért kell látnom egy ennyire más eget? Én, ki rég jöttem onnan közétek... bár felejthetném a jelenléteteket. De kérlek, tartsatok meg!

Az ő új körük

Körbe állnak, s én is ott állok tán, bár sejtésem sincs a jelenről, mert épp múltam és jövőm kergetem. Hosszított szívükkel, egy pont felé nyúlnak, s némán tisztelegnek a kör közepén állónak. Néma oroszlán arany sörényét a kínzó napnak tartja, leborul ő is felénk. Látom, ahogy vadi szeme az enyémbe néz...

"Befogadlak mindannyiatokat, üdvözlet néktek az új körben, sokat kik tettek értünk, áldjátok őket újfent. S köszönjétek nekik, hogy van itt, mi megmaradt, s a megfáradt szívekből újra kihúzta a mosolyokat."

Így az oroszlánra tekintve, valahogy új reményem támad. De szívem mást remél, nem e kört, hanem lenne nálad... Homlok homloknak vetve, hallgatnám lélegzeted. Bár ölnél meg szavaiddal, s nem csak kínoznál ezekkel a láncoló gondolatokkal. Érzem a fémszál köztünk egyre vastagabb. Csak fonjuk és fonjuk... s én... téged vágylak, s nem bánom távolléted, mert érzem, ha láthatlak még, az lesz a legszebb perc. S ha nem is merek majd nyakadba borulni, mindenem örülni fog neked. Ha félek is megmutatni, talán megláthatod, milyen ez a tiszta szeretet.

Letisztultam. Megértettem sok mindent. Ha néha még most is érzem, hogy nem ér semmit életem. Rád gondolok, s azon, ahogy velem bánsz, s olyankor úgy gondolom, te vagy nekem a világ. Mit számít, ha kiröhögnek, ha szidnak, vagy vernek... ha te itt vagy bennem, nincsennek más érzések.

Kedvesen rossz forgószelünk elsöpör minden valót. Igen, veled aludni, tényleg oly jó volt... s bár most is tehetném. S ne rettegnék úgy attól, hogy gondot okozok neked ezzel. Az őrülten meg nem értett, káros szerelemmel. Mert messze vagyok, s tudom nem adhatok új szívet. De az árnyékban is szeretem kedves fényedet. Vagy. És ezzel mindent elmondtam. Nem számít, ha elmész, mert feledni már nem tudlak. Nem beszélek már folyton, minden percben rólad, de gondolatomban én ott vagyok, te itt vagy...

Arany oroszlán. Kivonul a körből. Sok ezüst kard a múltból üdvözöl. Kérlek, ezüst szarvasom, ki engem őrzöl... segíts kitalálni ez ördögi körből! Segíts megszeretni, ez a nagyon újat. S elfeledni a fájdalmas emlékre hívó gondolatokat.

Viszlát szép szigetem, viszlát újra! Legyél meg nélkülem, s én csak egy szóra ott termek, mert még oly sok emlékem van rólad, ahol vele lehetek. Áldom kedves fánkat, s a kőszívem, mit ott hagytam, a vár tövében, ahol énekelve hívtalak, s az volt az első is, ahol oly közel hajoltál, hogy félelmem több lett a megszokottnál. Úgy remegek azóta is, ha közel hajolsz. S minden csókod arcomra több, mint másnál az igaz csók. Minden érintésed egy más világba húz.

Milyen csodaszép hajnal. A völgy fölött színes fellegek, s az égen áttör néhány sugára a felkelő életnek. Szép hold. Keskeny, mint a fáradt szemem, de mégis csak azt kívánom, bár itt lennél velem...

BÁR ITT LENNÉTEK MÉG VELEM!

Vissza a megváltás szigetére

Hajnalodik... aranyszín pilláidon átszökik egy néma láng. Hit vezérli, s beletalál szantálfa színű íriszedbe. Villódzik, majd feladja a harcot a sötétséggel szemben. Oh, hogy emlékszik még lelkem arra a sötét szívre, a kín minden árnyalatával megfűszerezett gyermeki elmére. Arra a fiatal, de idős arcra, minden érintésedre, mosolyodra.

Ki vagyok? Kérdezem. S mikor itt vagyok, megjön az értelem. Ennek a szigetnek borúlátó élvezője vagyok. S ím rám mutogatnak, s integetnek a nagyok! Itthon lehetnék-e itt... remélni se merem már. A tudás oly csábító, ti teszitek, vagy a táj? Mi vonzza így őrült szerető szívem? Mi ez, mi ideláncol ily édesen, s ha megszoríthatom, ha megölelhetem, teljes szívemből én elmondhatom, szeretem. Igen. Mert ez az élet énnekem. Felétek tekintek újra. Mindenki mosolyog, s mégis megfagyok...

Önmagam fagyasztom dühös szélszívem összecsap a tiéddel, s ketten küzdünk. Lopva elkapva egy-egy mosolyt, tekintetet. Oly izgató, s mégis rettegek. Te vagy valaki, a távolból, hisz már rég lemondtam rólad. Nem igaz! Hisz nem lennék most itt, azt remélve, hogy van valamid nekem... s nem hinném, hogy ez, mi ámít, nem hamis, ez a szerető érzelem. Miért vagy képtelen... hisz érzem, ez nem igaz... valahogy csak én nem vagyok sose elég... nem is kell hát olyan, ki feláldozná bármijét... Jer közelebb. Ölelj át. Emlékszel? Emlékszel-e az elsőre? Arra a csöppnyi szerető érzelemre? S oly igaz még most is vágyam, s a szerelemtől épp csak néhány centire álltam, akkor lépett be ő, s téged rossznak mondott. Vagy talán én mondtalak. Azt mondta, így nem segíthetek rajtad. Én mégis vágytam segíteni, s hittem neked konokul, holott újra elárultál, nem teljesítetted, mit mondtál, s én? Haragudtam volna? Nem hiszem... haragom és gyűlöletem egész másból ered. Nem tudom elviselni kínzó létedet.

S ím itt e sziget. Békéje sajgó betonkemény érzéseimnek. Hol találok még egy ilyen helyet? S ha nem lesz ugyanaz nélkületek... mit teszek majd? S mit, ha szívem halkan kiürül, s kedvetlenül látok majd neki egy új dolog, ami már nem az lesz. Hisz oly nagy ez az űr. Félek... félek, elemésztenek e pusztító lángok. Kezdem érteni, de csak még jobban fáj. Hazugságok! Hazugságok...

Bár csókolnám megint véredet! Engedd, hogy betakarjalak megfáradt szemeimmel. Engedd, hogy arany pillád mögül szemedet kivegyem, s végigsimítsam légkönnyű testemen! Emelj engem, újra az egekbe! Hogy hazugon szállhassak a néma fellegekbe... s tested lehet szárnyam. Lelked a lehelet, ahogy felemel... s forró kezeidben szenvedéllyel megszorítod a szívet, mely oly soká kínzatott, hogy ne szeressen téged. Szeret. Rég már. Első felismeréstől. S csak nem érti, hogy lehet most igaz bármi is az egészből. Kedvesen mosolyogva, de rád pillantok megint. Látom, a szigetet a szemedben. Emlékszel-e még, ahogy sétáltunk, s itt átöleltelek? A fa még emlékszik. Minden percére vágyainknak... s amit te kimondtál, mind valóra váltak.

Most én beszélek. Most én kívánok. Én kívánlak? Én-e? Nem tudom már. S ha mégis, hát ennél biztos többet kívánok. De értelme van-e? Nézek. A semmiből léptem ide, erre a valóság-darabra, s csak érzem, hogy húz felétek szívem, s nem látom már őt... akit látni vélek minden percben. Mert itt eltűnik minden múltam, jövőm, s jelenem.

Hullócsillag

Nyári alkony könnyed lépteim a homokba mossa... az űri végtelen sivatagba... lábam nem éri már, s süllyedek. Mint mélyebbre jutok, annál világosabb lesz. Fényed ragyog rám. Hív. S én már örökre rabja maradok. Hacsak nem elfutni, azt talán még tudnék.

Jaj! Ha szemem lehunyom, az éj furfangos manói elrabolnak. Tudom, ha elveszíti szemem e fényt, hozzád nem jutok soha...

"Ne félj!" fogod meg kezem. Ahogy ily kedvesen ringatsz, én szédülök belé, s jaj nekem, ha csak hangod hallom. Mégse hallom... nem hallom már. Elült.

Sietnék hozzád. Halálomon át, de úgy nem engedsz. De ha élve sietnék, te nem élsz, s így nem lehet... szívedbe hogy lehet, hogy mégis beengedsz? Félek. Élni is, halni is. Félek veled lenni, s félek, ha nem vagy velem! Hogy mondhatják mások, hogy csodás ez az érzelem?! Persze csodás. A maga nemében. De csak viszonozva, s teljességében.

Lám, én is csak félszeretek. Én is! Igen, megvallom! Hazudság lenne most mást mondani. Ahogy fényed vonz, más sötétségével épp úgy babonázott meg. Egy hatalmas fekete lyuk, s beszippant nyomban.

Ülsz. Gondolatterhes arcodra nézni is kín. S az ő arca jelenik meg. Miért oly hasonló a szín? Tényleg rám gondoltál? Tényleg csak én voltam az, s hogy magamat őrlöm unosuntalan? Hisz akkor ő is, épp azért tette. Bolond voltam. S bolond vagyok, ha most sajnálni kezdem őt.

Pillanatok. De gyorsan elrepültetek. Félek, többé nem ölelhetem a kedvesemet...