Hullócsillag

Nyári alkony könnyed lépteim a homokba mossa... az űri végtelen sivatagba... lábam nem éri már, s süllyedek. Mint mélyebbre jutok, annál világosabb lesz. Fényed ragyog rám. Hív. S én már örökre rabja maradok. Hacsak nem elfutni, azt talán még tudnék.

Jaj! Ha szemem lehunyom, az éj furfangos manói elrabolnak. Tudom, ha elveszíti szemem e fényt, hozzád nem jutok soha...

"Ne félj!" fogod meg kezem. Ahogy ily kedvesen ringatsz, én szédülök belé, s jaj nekem, ha csak hangod hallom. Mégse hallom... nem hallom már. Elült.

Sietnék hozzád. Halálomon át, de úgy nem engedsz. De ha élve sietnék, te nem élsz, s így nem lehet... szívedbe hogy lehet, hogy mégis beengedsz? Félek. Élni is, halni is. Félek veled lenni, s félek, ha nem vagy velem! Hogy mondhatják mások, hogy csodás ez az érzelem?! Persze csodás. A maga nemében. De csak viszonozva, s teljességében.

Lám, én is csak félszeretek. Én is! Igen, megvallom! Hazudság lenne most mást mondani. Ahogy fényed vonz, más sötétségével épp úgy babonázott meg. Egy hatalmas fekete lyuk, s beszippant nyomban.

Ülsz. Gondolatterhes arcodra nézni is kín. S az ő arca jelenik meg. Miért oly hasonló a szín? Tényleg rám gondoltál? Tényleg csak én voltam az, s hogy magamat őrlöm unosuntalan? Hisz akkor ő is, épp azért tette. Bolond voltam. S bolond vagyok, ha most sajnálni kezdem őt.

Pillanatok. De gyorsan elrepültetek. Félek, többé nem ölelhetem a kedvesemet...