Ki vagyok? Kérdezem. S mikor itt vagyok, megjön az értelem. Ennek a szigetnek borúlátó élvezője vagyok. S ím rám mutogatnak, s integetnek a nagyok! Itthon lehetnék-e itt... remélni se merem már. A tudás oly csábító, ti teszitek, vagy a táj? Mi vonzza így őrült szerető szívem? Mi ez, mi ideláncol ily édesen, s ha megszoríthatom, ha megölelhetem, teljes szívemből én elmondhatom, szeretem. Igen. Mert ez az élet énnekem. Felétek tekintek újra. Mindenki mosolyog, s mégis megfagyok...
Önmagam fagyasztom dühös szélszívem összecsap a tiéddel, s ketten küzdünk. Lopva elkapva egy-egy mosolyt, tekintetet. Oly izgató, s mégis rettegek. Te vagy valaki, a távolból, hisz már rég lemondtam rólad. Nem igaz! Hisz nem lennék most itt, azt remélve, hogy van valamid nekem... s nem hinném, hogy ez, mi ámít, nem hamis, ez a szerető érzelem. Miért vagy képtelen... hisz érzem, ez nem igaz... valahogy csak én nem vagyok sose elég... nem is kell hát olyan, ki feláldozná bármijét... Jer közelebb. Ölelj át. Emlékszel? Emlékszel-e az elsőre? Arra a csöppnyi szerető érzelemre? S oly igaz még most is vágyam, s a szerelemtől épp csak néhány centire álltam, akkor lépett be ő, s téged rossznak mondott. Vagy talán én mondtalak. Azt mondta, így nem segíthetek rajtad. Én mégis vágytam segíteni, s hittem neked konokul, holott újra elárultál, nem teljesítetted, mit mondtál, s én? Haragudtam volna? Nem hiszem... haragom és gyűlöletem egész másból ered. Nem tudom elviselni kínzó létedet.
S ím itt e sziget. Békéje sajgó betonkemény érzéseimnek. Hol találok még egy ilyen helyet? S ha nem lesz ugyanaz nélkületek... mit teszek majd? S mit, ha szívem halkan kiürül, s kedvetlenül látok majd neki egy új dolog, ami már nem az lesz. Hisz oly nagy ez az űr. Félek... félek, elemésztenek e pusztító lángok. Kezdem érteni, de csak még jobban fáj. Hazugságok! Hazugságok...
Bár csókolnám megint véredet! Engedd, hogy betakarjalak megfáradt szemeimmel. Engedd, hogy arany pillád mögül szemedet kivegyem, s végigsimítsam légkönnyű testemen! Emelj engem, újra az egekbe! Hogy hazugon szállhassak a néma fellegekbe... s tested lehet szárnyam. Lelked a lehelet, ahogy felemel... s forró kezeidben szenvedéllyel megszorítod a szívet, mely oly soká kínzatott, hogy ne szeressen téged. Szeret. Rég már. Első felismeréstől. S csak nem érti, hogy lehet most igaz bármi is az egészből. Kedvesen mosolyogva, de rád pillantok megint. Látom, a szigetet a szemedben. Emlékszel-e még, ahogy sétáltunk, s itt átöleltelek? A fa még emlékszik. Minden percére vágyainknak... s amit te kimondtál, mind valóra váltak.
Most én beszélek. Most én kívánok. Én kívánlak? Én-e? Nem tudom már. S ha mégis, hát ennél biztos többet kívánok. De értelme van-e? Nézek. A semmiből léptem ide, erre a valóság-darabra, s csak érzem, hogy húz felétek szívem, s nem látom már őt... akit látni vélek minden percben. Mert itt eltűnik minden múltam, jövőm, s jelenem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése