Még mindig nem tudom, mi ez a rettentőn barátságos fény. A te fényességed drága barátom... de már nem lehetek veled úgy, látom... már el kell engedjem kezed. Te nem hagyod úgyse, hogy vezesselek, s a te időd meg már lejárt, hogy én apró lelkem óvjad... vagy talán nem is, csak az én szívem nem olvad... nem, mint a hó, az én jegem a tavaszt nyögte csak, s most e zord nyárban visszafagyott. Várok.
Vár. Hogy mire? A szél kedves, tépő ölelésére. Vár a jó vízre, mely segíti majd hajtani. A hajnali harmatra, mely csészéjét ezüst gyöngyökkel rakja ki. "Mit tegyek én ennyi kinccsel?" Kérdezi némán. S leveti azokat, egy-kettőt hagy a tikkasztó melegre, hogy száradó ajkait azzal nedvesítse be. Édes nedű ez. Az ég ajándéka.
Édes nedű... erjedt lé... torkomon legurítom. "Nincs remény?"
Mért nem nyílik még ez az ébredő bimbó? Miért várat magára ily soká? Oh, így talán nem lehet az első. Vagy ő nem is akar győzni talán?
S mily sok bimbó vár mellette már. Mind egyként üdvözlik a tavaszt. S ő lesz a legszebb rózsaszál, s az első, ki elhervad. De miért is bánná ezt, hisz kívülről észre se veszik tán. De ő új barátokra lelt. S így telt ez a nyár.
Köszönöm nektek mindazt, amivel lelkemet melegítitek, s minden cseppjét a szeretetnek, ami engem ér, mikor veletek telik a nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése