Kiszakadt sóhajom

Kezeimmel keresem széttépett hasfalamon az értelmét szenvedéseimnek. Kihűlt vágyak mögött zokogva járok. Neveitek már rég elfeledtem. Arcotok rémképe nem talál már reám. Kárhozott összeesküvéstek. Szemeim befonva az éj hűs fátyolába, s elrejti lelkemet a lét homályába.

Gyermeki világ, fotókkal kitárt kapudon belépve... sose ismerhetnék rá nagyobb fényre, mint te vagy nékem. Gyermeki barátság... az együttlét örök, az utak mégis más irányt vettek. S mégsem lettek tán e régi idők megvetettek. Emlékezünk-e mindketten, mi kettőnk igaz emlékeire.

Tudatterekben bolyongok, hűt vagy igazt keresve... de nem találok mást már, mint néhány emlékbútort szétverve. Mikor kijutni akartam... börtönöm szépen festett falait letéptem, s emlékeimmel is... mint lett ez belőlem? Mint sarokba szorított vad, mikor hallottam a szív kürtjét... kétségbeesésemben a szenvedés kutyáinak ugrottam...

Emlékeztem még rád, s álmomban újra láttalak... ez jobbféle jövő volt, mint amivel most agyam síkjai kínálnak. Oly finom és frissítő. Zamata egészen ellágyít. Mégis a szépségben volt valami szürreális.

Ültem, a régi barát mellett, s kezem a hasamon... benne kifejezésre jutott egy megmaradt vágyfoszlány. Gyorsan növekedett, mint ha víz éri a gomba, s már kivehető alakot rajzolt a hasamra. Büszkeséggel vegyes félelem uralkodott el rajtam, amikor mint egy sóhaj a testemet elhagyta. Bőröm, s egyéb szerveim vér nélkül szakadtak el útjából, s ez az új lény belőlem megszületett. Sírása volt örömöm, síró arca legszebb látomásom. Apró kezeivel a lét fonalát kutatta, ahogy a levegőben kapálózott. Szívem hangja egyre gyorsult, ahogy a mellemen fekvőre néztem. Legnagyobb boldogságom vagy te nékem. Hogy lehet, hogy mégis elvesztettem emlékedet, azt a néhány jövői képet, amit ha az idő linearitását elvetjük, máris észlelhetnénk, akár a múltat.

Hisz minden önmagába tér vissza, mint a saját farkát harapó kígyó. Folyton pörög körbe, de újra és újra eléri ugyanazt a pontot, ahonnan indult. S mindez ismétlődésben, a lét teljességében, megnyugvásra lel. Ez a jel, hogy az örök körforgást még nem vetheted el...

Későn jött álom

Rég nem tett álom ilyen boldoggá, mint a mai. S tudtam, ez megváltoztat majd mindent. De mégis, megint elkéstem, megint ezer tényező zavart meg...

Lebontottam mégis minden illúziót. Hiába, csak most értettem meg, csak ezzel az álommal, hogy megint én voltam, aki megszegte az ígéretet... De ha tudnád, mily rettegés rohamok törtnek rám, már csak a gondolattól is, hogy ketrecemből kilépjek...

Mint egy emléket, idézem fel az álmot. Ahogy könyörgő szemekkel térdelek előtted. De te csak újra bántasz. Ezt érdemlem, hisz én is bántottalak folyton, öntudatlan... tudom. Én mégis boldog vagyok... csak hogy láthatom arcodat. S hogy tudom, az őrület még nem vette el emléked tőlem...

Fekete hamupelyhek hullanak, mint piciny fekete rózsaszirmok. Ezzel a reggellel egy lakatot leszakítok képzeletbeli ketrecemről. De mennyi még a lakat. Mennyi még az őrjítő félelem... Ez a későn jött álom, ez lesz a végzetem.

Időtlen várakozás

A hó elolvad, s elszürkül a világ. Gyertyát gyújtok hát, hogy fénye a színeket megújítsa, de e pici láng sokat nem tehet. Közel bújok. Ebben az apró színfoltban úszok. Egyről a másikra megjárok ezer különös álomvilágot.

Talán a teremtés produktuma rendben is van, csupán a helyszín nem stimmel. Tán csak ezért nem nyílik ki az ajtó. Oldalra nézek hát, hogy még egyszer a kilinccsel szót érteni próbáljak. Ellépek a tükörtől. S ezzel ezernyi álomvilág porlik el. De ez többé már nem érdekel. Csak ami az ajtón túl vár rám... csak azt az egyet érjem el. Halk lépések zajára figyelek föl, de hiába várok, senki nem bukkan föl a fordulóba. Fülem az ajtónak tapasztom, de a hang megszűnik. Nem jön onnan sem senki. Kezem lassan a kilincsre téved, mely folyton változik, ahogy elmém is bizonytalan. Az ajtó még mindig zárva.

Zárt ajtóm előtt hitetlenül állok, ereimben mégis remény csörgedez. Ahogy ott állok, csak rád várok. Kulcsom vagy. Várom, hogy az ajtón beeressz.

E várakozás közben nem számít az idő. Érzem, én mindent, mit tudtam, megtettem. Ennél többet már nem engedne szívem énnekem. Ha csak kiáltanék utánad, már az sem megengedett. Csak lelkem kiállt föl, s csak néha egy-egy kép feldereng. De tudom, én tudom... ez csak képzelet. Nem zavarhatlak többé téged, mert nem bírnám ki azt. Hogy ha úgy érzed, majd magadtól jössz. S kényszerrel ha jönnél, kulcsom nem lehetnél többé nekem. S kulcs nélkül elvesznék, s művem is semmivé lenne.

A várakozás perceiben finom álmokat szövök, s a korláton nyíló rózsákkal teletűzdelem. S a várakozás óráiban kinyitom szívem, hogy didergő madarai tovarepülhessenek, s köszönthessenek, ha az az óra eljövend. Lehullok majd a porba előtted, s lábaid előtt köszönöm meg neked, hogy nem volt hiábavaló hinnem benned. A várakozás napjain majd ha elbizonytalanodom, egy könyvért nyúlok akkor. Hisz ez mindig is így volt. Egy fa a kertemben mindent megterem, a várakozás heteiben vigaszt nyújt nekem. S a várakozás havai majd hoznak néhány barátot. S a látogatásban szívem melengetem. Mosoly arcomat sosem hagyja, míg remélek. S a várakozás éveiben dalokkal és emlékekkel üdítem fel lelkemet. A fény ha ragyog, a szél ha fúj, s ha az égre oly tiszta felhők gyűlnek... minden jel lesz neked, hogy sosem feledlek téged. S ha gondolsz majd rám néha. Szívem, ha akarod eléred. Hisz mindig is mondtam, én itt vagyok neked, ha kéred.

A hó semmivé válik

Még reméltem, s vártam. De hamarosan őrülten téptem darabokra minden reményem, minden fájdalmam. Jégbe fagyott szívemet hiába törtem, mint valami diót... nem volt mag belül, oly tápláló. Csak a hideg szél fújt bent... de erőszakkal  csodát, nem is tehettem...

A négy elem tanításában mind a négybe beleszerettem, s ezt az érzést többé nem vehetik el tőlem, lássuk hát sorra, ki is nincs mellettem, lássuk a vágyódást, örökké megfejthetetlen lelki szemeimben.

Kezdetben volt a jeges szellő, mihez az a messzi űr fénye keveredett, s ez a furcsa elegy a Földre vágyott, s rajta kiteljesedett. A föld suhanó érintése, mélyen lelkébe ivódott, de a hatás késleltetett. Három távol töltött év után, se feledte ez örök szeretetet. S a föld most bajban áll, felszíne kopott, beteg. S megváltást másoktól remél, ahelyett, hogy maga újulna meg. S ha segítség kell hát, én nyújtom kezemet. Még akkor is, ha tudom, el már nem érheted. Valamikor szívemet, ez emberit, te teremteted meg. Hálám sose múlik, szeretetem nem ereszt. S ha számodra már semmi is vagyok, akkor is remélek neked még hosszú életet, s lelki megújulást, amit még vándorsárkány erősítő varázslata sem tehet. Légy boldog, én ezt kívánom neked.

Miután a földet mégis hátra hagytam, a tűz után vágyakoztam, fényessége vonzott. S  mindez régi hazámra emlékeztetett, oly más volt, mint a föld... szinte minden tiszta képzelet. De megtanultam korlátait, s hogy nekem elfújni nem lehet. Kihűthettem, de szívemben még inkább égetett. Kicsit olyan volt, mint én. Hisz az alapja neki is fény lehetett. Nekem is utat mutatott, de a fény neki én nem lehettem. Kinyittatta velem befordult szememet, mégis másféle kép jelent meg rajta, nem ő. Most mégis visszagondolva, még tudom, hogy ha segítséget kérnék, itt lenne, de félek, ő tőlem nem kérne segítséget. De ha kérne is, kezem elég hosszú nem lehet, hogy sok rajongóját megkerülve őt végül elérjem. Inkább én se kérlek, így is eleget tettél értem. Légy boldog, én ezt kívánom neked.

A víz mindig is közeli volt, hisz jégből születtem. S miután a tűz kinyitotta szememet, egy álomképbe kezdtem kapaszkodni, minden addigi valóságomat feledtem, hisz oly sok minden csak hazúdság volt körülöttem, de mikor a friss vízre találtam, s szívem hozzá kötöttem, megint csak újabb hazugságokba menekültem. Hamis szívemmel láttalak, s hittem benned, de mélyen, már nem bízhattam benned. S akármit is segítettél, vagy amit én  tettem, én meg se éltem. Csak örökké menekültem. De jó volt alábukni, s tudni, hogy nem vagyok egyedül. De néha úgy érzem megfullok, nem hagysz nekem levegőt. Mégis, hogy létezel, az nem felejthető. Naiv kedvességed értékelhető... mégis szabadulnék, hogy magamba fordulhassak kicsit, hogy e jég szív mint dobban, megfejteni. S ha el is válnak útjaink, hogy gondolok rád, tudnod kell. S emlékezz, a jóra, ami jóra formál majd. Légy boldog, én ezt kívánom neked.

Szemem kinyíltan, a magány körülzár. Odakint élem életem, de be és ki igaz érzelem nem jut már. Hazug világ, lám engem is felőrölt, s miért akkor az álszerénység, álbecsület? Miért zokog szívem, csak érted? Nem jutok levegőhöz, s megfulladok, tudom. Lassú és kínnal telt halál lesz. De soha egy percre nem felejtelek, nevedet újra és újra kimondom. Az időkre emlékezem, lelkem kint szárnyal a fű és gaz a talpam csiklandja, de én csak futok. Előled? Utánad? Most már veled futnék. De lehet? Homályosodik a kép. Hisz ez csak képzelet, s annak is silány, mégis elhiszem, hogy két szél együtt szárnyalhat, hogy meleg és hideg megférhet. S egyre szakad szét az emlékfoszlány, ahogy a tüdőből a friss levegő elszáll. Vágyom még közelségedet, s a mosolyod, mely felolvasztja szívemet. Most, hogy már nem tudom jössz-e, s ha jössz is, én még élek-e... Légy boldog, én ezt kívánom neked.

S a hó, mely a várakozásé volt, lassan semmivé válik. Reményvesztve pihegek lábainál a szirteknek. Lassan mos be a sós víz, könnyek tengere, amit eddig hullattam, mert tudtam, nem lehetek már vele. Hisz boldoggá tenni én nem tudnám, s ha nem jelentek semmit, miért legyek mellette... fölöslegesen, belülről rohadva. Mert hiába a szeretet, nem lehet a gyűlölet és szenvedés orvosa... hit nélkül és remény nélkül a szeretet csak olcsó váz. Egy nemes állat sárgult csontváza, amely nem ér semmit már. Izom és hús nélkül nem megy sehová, s bőr és szőr sem védelmezi nem határolja a külvilágtól. Szervek nélkül, a gépezet nem indulhat be, még mágia sem lehet segítségére. Hogy mozog hát mégis a csontsárkány kérdeznéd... de az nem szerelem. Mint minden ilyesmi, csak illúzió. Egy olyan alak, ami nem valódi, s a szem mégis elhiszi... az agy kételkedik. De ki hallgatja már meg őt manapság?

A hó mindjárt semmivé válik. Mégse váltottad be ígéretedet. S mégse merlek ezért megróni. Egyrészt, mert még nem tűnt el teljesen, másrészt, mert nem akarlak ilyen semmiségekkel zavarni. Ahogy a hó, én is lassan semmivé válok. S se semmiben,  ha megtalállak. Légy boldog, én azt kívánom neked...

Jégháború

Mint ki álomból riadt. Egyre csak pislog. De szeméből nem tűnik el, a redő, melytől oly torz a világ. A fehér hótakaró sem gyönyörködteti már...

Minek az aranypaplan a sárágyra? Minek legyen a mosdatlannak selyem ruhája? Mit ér az otthontalan a mahagóni ajtóval, ha nincs mit bezárnia vele? Funkció nélküli díszekkel van tele a szemem. S látásom homályában nem látom, a mellettem ülőt.

Magányos szívével keresi a társát. S annak az egyetlen embernek simítja a karját. "Ez is csak egy olyan nap, mint a többi." Suttogja szívével. De ez sohasem könnyű...

Látok szívemmel egy tisztán fehér világot, melyre a fény szivárványt rajzol. S a fagyott víz fölött lépdel lelkem. Az esésbe fagyott vízfüggöny felé. Csodálat. E tájban nincs semmi bűnös, szívem mégis oly egyhangún fáj. Mi ez a szorító érzés?

Magány újra. A kietlen képzelt tájon járva... megint csak egyedül érzi magát. Kint a város fényei gyúlnak, de ő csak hátán fekszik, s várja, hogy jöjjön a holnap. De a holnap se hoz mást, s így új holnapot vár. Egy új évet. Egy régi reményt, vagy épp hogy feledje az egészet.

Kedves nekem ez a gyermeki kacaj, de szívem hideg, hogy őszintén örüljek neki. Mindez csak idilli, a valóságtól elrugaszkodott, de nagyon is valós élmény. A gyermekek még nem kapták meg a szemükbe a mérget. Még angyalszínes nekik a világ, s nem látják az a mocskot, mint mi néhányan felnőttek. E torz világban hol találok ablakot vágyaim földjére? De miért is mennék oda, hisz egyedül kell mennem. Te nem jössz velem, mert te nem törődsz velem. Csak én hajtom boldogságod fontosságát újra és újra... de csak hogy elkapjalak egy szóra, az is évek munkája, hosszú harc lelkemben. S mind hiába, mert szíved vak az én szívem hangjára.

Kusza gondolatokkal teli fejét megrázza, s a gyermekeket nézi ha csak egy órára...

Jégországban a jégért folyik a harc. S kinek több a jege, az örül neki. Tolvaj lopja a lopott jeget. S kiáltásik felhangzanak. Egyik a másik kezéből kapja ki. Van, ki elesik... van, ki haragszik. S az istenek felé is fordulnak néhányan, hogy tegyenek igazságot. Jégtündérek és jégmanók harca ez. Örök érvényű, és felejthetetlen tanulságokkal. De mit számít mindez. Hisz jégország csak egy jelkép. De azért harcoljatok csak. Vívjátok csak vidám, fél-komoly jégháborútokat. Én nem kérek belőle. Engem a jég, a tulajdon nem vonz. Csak emberért tennék áldozatot, de azt se birtokolni, csak boldoggá tenni. Mindenek felett. Talán egyszer én is élvezném az ünnepeket. A keveredett illatokban megfognám a kezedet...

Megmarkolja a feje fölött a szürke eget. Majd lemondón tekint a kanyargó páros sorra. Mit gondol, már nem mondja, s szemén se látszik, amin ily ócska filmeket a méreg játszik. S e méreg, mit e torz világ ültetett bele, lassan párolog, mint olajmécsese... Mindenhova a fejében jut belőle, de szívét nem teheti tönkre. Szíve még hisz, a szív még szeret, s ha jege felolvad, tán újra remél.

Az ég felé vető és a mélyenszántó

Mit teszel hát, ha az, hogy önmagad vagy kevés? Mit tehetsz akkor ha valós, vagy képzeletbeli elutasítás ér? Mikor minden fehérből feketére vált... s hiába koptatod a fekete tintát, mert többé nem látszik meg, amit írsz.

Kifáradva, majdhogynem mindent bejárva. A negyedik ajtó felé tekint. De egy lemondó sóhajjal minden tettvágyat messze repít. Oly régóta már, hogy elindult ezen az úton, oly rég bolyong e birtokon, s újjá még nem született mégsem. Változás szele megcsalta volna? Ezt nem hiszi, inkább azt, hogy ő valahol elszúrta. Megszokott önvád keríti hatalmába, s valahogy nehezére esik élni is. De ha csak egy pillanatra is, képes még remélni. S ahogy elméjébe képzeli azt a világot, amit teremteni készült... kín borítja azt el újra és újra, mégis képes látni benne a szépséget. Szépségét és hasznát.

Mikor haszontalannak érzed magad... s kezedbe mások akárhány célt is adjanak, mert egy se jó. Nem hited neked. S mi másé, az tiéd nem lehet. S itt ez a hely, e birtok, mi csak reád várt. S csak csalódás voltál most is. Bár ne jöttél volna inkább...

De ha nem jön el, ez a hely soha meg sem születik, az a sok viharfal, s a tágra tárt szellemkapu. Egy aprócsak hit magja, mit az ég kegyeire bízott. De most itt az ideje, tovább neki nevelni ezt a magot.

Kezemmel valamit tapintok. Rázárom ujjaim. Majd újra kiengedem, s szemem csukva, a tapasztalás egy másik szintjén vizsgálom. Ismerem. Mindezt a formát, s tudom milyen volt azelőtt, a nagy egész részeként. A spirális lépcsőfok megfelelő fokán állva, tudta, hogy sorsa hozzám köti. Aztán én az égre bíztam őt, hogy felneveljék helyettem, de amit ők tettek, csak puszta türelem. S érettségemre, érettségére vártak. S íme visszaadták.

"Örülök, hogy újra látlak." Mereszti reá vak szemeit. Vak ő most a jelenre, s a jövőre is. Egyik szeme a múltba néz. S valóságnak e múltat hiszi. Szemén a kötést senki más le nem veheti. De ki levehetné, ő most távol, s ha reméli is minden éjszakától, csak múltbéli alakját ismétli meg. Újra és újra, kezét megfogva végigvezeti az eseményeken. S a szalonban feltűnik egy ismerős idegen.

Barátnőm az. Ő nem látja ezt a helyet... De akkor hogy kerül ide? Talán csak elmém kivetülése? Van egy-két szöglete még agyamnak, mely tudja, szeretni jó, s ki szeretetre érdemes. De mindezt én már elutasítom. Persze a látszat talán más. Félek is, ha tükörbe néznék, szemben állna az a bizonyos valaki más. Hozzám lép. S én a zsebembe csúsztatom a magot. Némán állok mellette, de valójában a csevej folytonos, épp csak erre a szintre szó el nem jut, s nincs oly gondolat, amely ily mélyről fakad. Emlékek. Egy hely, egy másik helyre mutat, ahol először tettem nyakad köré karomat. Félelemmel és vággyal megfertőzve. Lelkem némán áll megkettőzve... fájdalmai erősödnek, s végül maga útjára tér a barát. Én egyedül leszek újra. De tudom, valaki most is itt van. Egy olyan társ, aki sosem hagy el, épp csak mostanában túl kettős vagyok... s külső részem mit se tud már belsőmről...

Az ördögi kör kezdődik előröl, s ő nem tágít, kiszakadni nem mer. Hisz így tenne hát bármely más ember. De ő nem teheti. Nem hátrálhat meg. Mindaz, amit már létrehozott el nem veszhet. Szép csendesen feláll, mindene remeg. S lassú bizonytalan léptekkel jut el a negyedik ajtóhoz. Ereje nincs már kinyitni, így csak neki dől. De erre az ajtó eltűnik, megszűnik.

Mintha sosem lett volna ott, az ajtón beesek. S a föld gyomrában zuhanok. Egy szárnyas lény karol föl, vagy csak én gondolom lelkét szárnyaknak, mert csak a lassulást érzem, s a biztonságot, amit ad. Erre vágytam már oly régóta... átadom hát magam ennek az érzésnek.

Utána kapok, megragadom karjait, s finoman lassítom le a zuhanás ütemét majdhogynem lebegésre. Ez a testi érintkezés számunkra oly idegen. Korábban csak álmainkban történhetett ilyen. Már nem is emlékeztem, hogy milyen volt régen, mikor még én is a másikat megérinthettem. De itt a föld birodalmában úgy tűnik, nekem is fizikai testem lehet, s így valahogy újképp a közelében lehetek.

Számat szóra nyitnám. De inkább hallgatok. Ebben a hallgatásban sokkal inkább én vagyok. S egyszer csak földet érünk, de ő eltűnik szemem elől. De tudom nem harag az, mi elrántja a közelemből. Távolról figyelni fogja utam, s továbbra is megóv, ha kell. Körülnézek hát.

Egy lebegő földdarabra érkeztünk meg. Ez az ő birodalmuk, egyből megéreztem. Itt jobb, ha megbújok és óvatos leszek, mert ha ők itt találnak, végleg elvehetik őt tőlem.

Egy kőfalú épülethez keskeny út vezetett. Úgy véltem, valami szentély, s nagyot nem tévedtem. A természetellenesen zöld növényzet között haladva, az élénk kék eget figyelve, egyre elbizonytalanodtam, hogy nem álmodom-e...

Ott állt a dombtetőn, a szakadék fölé vetve, a vének temploma. Előtte a semmiből eredt egy keskeny forrás, s a születés vize... Én már ismertem e helyet. Ismertem, mint minden ilyent, ami a két világ határán terült el. Belépett, s a vének köszöntötték, én csak odakintről a sosemélő növények mögé bújva figyelhettem.

"Féled-e a halált?" Ezt kérdezte tőlem az első öreg. Fejemet ingattam, s azt montdam, hogy nem. "Óvod-e a születést?" Kérdezi a másik. Nem tudom, erre mit feleljek, de mintha nem is várnák tőlem, a harmadik is felteszi kérdését. "Éled-e az életet?" Ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy nem. Hogy minden kérdéssel nemmel felelnék, s hogy ez itt rosszat jelent. Fejemet felszegem, számat összerántom. Egy fél gondolat, ennyi se préselődhet ki rajta. S mégis dalolni kezd lelkem, mert a három öreg zenélni kezd.

A vének belekezdenek az ősi énekbe. Tudom, hogy ez mit jelent, de tenni semmit sem tehetek. Bíznia kell magában, s a földanya úgy utat teremt neki a megismerés felé.

Valami apró szikra megmozdul. A születés az, mellyel magamat megmenthetem. S egyszerre a dalt abbahagyva, az öregek ezt mondják nekem. "Mi a vének vagyunk, a földanya hírvivői, azok, akik az élet és halál határán állnak, a mi birodalmunk se nem élet, se nem halál világa." Megzavarodva hanyatlok a földre. Most már mindennek vége? Nem élek, és meghalnom se lehet? Egy percig se bírom ezt, mentem megőrülök... De aztán látom, hogy a próbát kiállhattam, a semmiből egy kéz nyúlik ki felém. Ahogy alám kanalaz, lassan gördülök föl az ujjakba, majd végül tenyerén fekszem. Egy új út nyílt hát előttem. Felállok tenyerén, s lassan, óvatosan lépkedek végig karján, mely oly élettel teli, hogy örvendenem kell neki ez után a színesre festett komor világ után, ő erőt ad nekem. Ahogy ott lépkedek, és zsebre teszem kezem, megtalálom a magot. Már egészen el is felejtettem. Ez a mag mentett meg engem. Ez a picinyke születés. Ez az, ami kedves nekem. Bezárom hát tenyerem, becsukom a szemem, s újra elképzelem azt a világot, amelyet ebbe a magba korábban tettem. s úgy ahogy van a földanya karjába temetem. S mikor körülnézek, látom, nem lesz egyedül, hisz fölfelé haladva egyre nagyobb növények borítják el a termékeny kart.

Ahogy tovább megy, én megöntözöm, a születés forrásából hozott vízzel. Majd tovább megyek, követem őt, akár a végtelenbe...

Hirtelen felriadok? Csak álom volt? Vagy ez volt tényleg az utolsó ajtó mögött?

Álom a fehér bagolyról

Soha véget nem érő utazás. S hogy van-e út, az is kétes. A mélység végeláthatatlan egyformasága, a tájékozódási pontok hiánya, s az idő esetlegessége rábírja, hogy újabb éberálmokat hozzon a felszínre.

Ott álltam. Fázva és reszketve a félelemtől s tisztelettől. Egy hatalmas állat állt velem szemben...

Egy fa kerítés. Amolyan, mintha ki és bejárást egy kapuval zárná el. Azzal a forduló-gördülő szerkezettel, amely alatt áthaladhat egy közepes termetű állat. S kutyák ugatása üti meg fülemet. Megállok hát eme határ előtt. S ím a kopók futva közelednek. Átjönnek a kapun, gazdáik követik őket. S ott, hol vadász lépdel, meglátom őt. Ösztönös tisztelet és vágyakozás ébred. Mint ismerőst, köszönti szemem. S átjutnak ők is a kapun. A kutyák tovább rohannak. Már alig hallom ugatásukat a távolban. De ő ott áll  időtlenül. Közelebb megyek hozzá, s bámulom, mert képtelen vagyok levenni róla a szememet. Ahogy elmegy mellettem méltóságában, a kezemhez ér, orrát hozzám érinti. S mikor kitérnék az útjából, s én is tovább haladnék, ő az utamba áll. S lefekszik elém. Az a fakó szőrű, de nemes nagymacska. Kit mindig is tiszteltem, most így szól hozzám: "Máris mész?" Valahogy természetes szájából e beszéd. De azért mégiscsak csudálatos dolog, s így kissé megszeppenek, szótlan maradok. Én óvatosan megyek el mellette, hogy reá nem lépjek egyetlen csillanó szőrszálára se. Még a gazdája vagy ő maga zokon venné. S ahogy elhaladok mellette, látom, hogy a fekvő tigris utánam néz. Most megvizsgálom a fejét is, sárgásnarancs csíkozott szőrzetét és fehér mancsait. Sebhely húzódik a nemes fejen. Tekintete tüzes, mégis lágy. "Találkozunk még?" Kérdezi, s én zavartan felelem neki: "Biztosan. Néha majd meglátogatsz, én is meglátogatlak és tanítjuk majd egymást mindenféle dologra." Magam sem tudom, mért épp ezt mondom, s hogyan értem mindezt. De ezután ő is fölkelt, s gazdája után ment. És én is elmentem.

Hát nem fura? Egy tigris, amivel vadásznak? Vagy az furcsa, hogy beszélt hozzám? Megítélni így ébrenlétben már nem tudom. S már az is bizonytalan, hogy az a vadász a gazdája volt. A zöld ruhás férfi, ki egy szót sem szólt, miközben én a tigrisével beszéltem. S ki is nyújtottam kezem, hogy hozzá érjem. De végül ő volt az, k hozzám ért...

Hozzám ért egy kéz. S én felébredtem. Halványan a víztől eltérő fényű víztündérek támogattak. Három férfi alak, s egy negyedik, egy nő a mellkasomhoz ért, hogy fölébresszen. Egy kövekből korallból és hínárból épült palota előtt álltunk. Elengedtek, s jelezték, hogy beléphetek. Én már az utazást is felejtve, engedelmesen belépek. S látom a belső áttetszőséget. Különféle szivacsállatokon lépdelek. De nem is értem, hogy itt a víz alatt levegőt hogy vehetek, s az aljzathoz hogy érhetek. De soká nem gondolkodhatok, mert egy íves folyosóhoz érünk, amelynek teteje áttetsző kagylóüveg. Tükör? Ámuldozom. De akkor mért van a plafonon? Ez csak fényűzés. Érzek rá a válaszra hamarosan. S végül bejutok a színes csarnokba. Mindenféle tengeri lények cikáznak ide-oda. S elvonják a figyelmemet célomról, kinek fején korallkorona, s a korall trónon ül, s vár rám. De ekkor egy újabb állom, mi magával ránt...

Egy keskenyebb patak mellet vagyok. Táskámat leteszem a fűbe, s a patak túlpartján egy fán egy baglyot látok meg. Meredten bámulok rá. Ő is meredten néz. De valahogy olyan hihetetlen, nem tudja felfogni ész. Hogy megőrizzem, s képet készítsek róla, ez a gondolatom támad. De ekkor ő felém repül. S csak ekkor látom meg, hogy milyen nagy. Ez az óriási fehér bagoly lecsap a táskámra, s csőrével megragadja... szárnyát kitárja. Hogy elrepüljön vele, nem hagyhatom... de előbb kétszer is lekapom. Félelmet fészkel szívembe, de nem hagyom, hogy elvigye, amit saját kezemmel alkottam. Megállítom hát gondolattal, s ő pár méterrel odébb táskámat ledobja. Ekkor két ember az, kik a váratlanul lepottyant tárgyra vetnék magukat. S történetem, mit mondok nekik, alig hiszik. Bizonyítékul megmutatom hát a képeket. Innen tovább nem emlékezek...

Táskám táskáddal összefogva leszállok a kamion tetejéről. Két üres üveggel bennük. Mert mulattunk, hogy újra találkoztunk. De nem kellett volna így végződnie, s én miért nem védtelek? S egyáltalán... Ha ez a hely nem lakásod, miért jöttél mégis ide?

"Miért jöttél ide?" Ez a kérdés ébreszt. Bár a válasz már tudott, nyitott könyv vagyok az ő szemében. "Veled élni." Felelem, de tudom, ezt nem tehetem. S a kérdezőm is, ki a korall trónról tekint le rám, jól tudja, ez mily hamis. De nem törődik vele. Csak közelebb hív. Én leborulok előtte, de ő vállamra teszi kezét, s kér, hogy keljek föl. Félek szemébe nézni, mert tudom elragad, de mégis reménykedve nézek föl.

Ahogy szeme találkozik a Mélység Uráéval, tudni kezdi minden eddigi hibáját, s egyúttal mindent, mi benne jó. Bizalom, hit és megbecsülés ébred benne önmaga iránt. S a Mélység Ura feláll, a trónt elhagyja, hogy mellé lépjen. Ott állnak kéz a kézben. S a legmélyebb vágyak felébrednek, ágyukból kikelnek. De tiltakozva utasítják ők el, s elküldik őket vissza, aludni. Még egy évet aludjanak hát. S hogy aztán mi lesz? Még nem tudja szegény feje. S úgy nem tudja még a Mélység Ura sem...

Kezemet hát elhúzom, ő is enged, hogy menjek. Hosszú utak várnak még ránk, míg nem leszünk egymás mellett. S önmagunkban bizalmat, hitet és megbecsülést ha örökre nyerünk, úgy a másik felé is ilyen lépéseket tehetünk. De addig csak egymást bántanánk, s ha bántanálak, azt túl nem élném. Mert annyira tisztellek, s szeretetem is az egekig ér.

Űrt hagyva hát maga után kiszakítja szívéből, a vágyat, amely nagyon marja. Pedig az csak szeretetből és szenvedélyből épült föl. Mi rossz van hát benne? A függés sava, mi oly nagyon mar. S a tinta, amivel a szenvedélyt írták is szemet vakít, elfedi a jót. Józan ésszel menjen hát tovább. Megtisztulva és megnyugodva. De most már a megszokott földre áhítozva tér vissza az örökkön változó szalonba.