Lebontottam mégis minden illúziót. Hiába, csak most értettem meg, csak ezzel az álommal, hogy megint én voltam, aki megszegte az ígéretet... De ha tudnád, mily rettegés rohamok törtnek rám, már csak a gondolattól is, hogy ketrecemből kilépjek...
Mint egy emléket, idézem fel az álmot. Ahogy könyörgő szemekkel térdelek előtted. De te csak újra bántasz. Ezt érdemlem, hisz én is bántottalak folyton, öntudatlan... tudom. Én mégis boldog vagyok... csak hogy láthatom arcodat. S hogy tudom, az őrület még nem vette el emléked tőlem...
Fekete hamupelyhek hullanak, mint piciny fekete rózsaszirmok. Ezzel a reggellel egy lakatot leszakítok képzeletbeli ketrecemről. De mennyi még a lakat. Mennyi még az őrjítő félelem... Ez a későn jött álom, ez lesz a végzetem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése