Kifáradva, majdhogynem mindent bejárva. A negyedik ajtó felé tekint. De egy lemondó sóhajjal minden tettvágyat messze repít. Oly régóta már, hogy elindult ezen az úton, oly rég bolyong e birtokon, s újjá még nem született mégsem. Változás szele megcsalta volna? Ezt nem hiszi, inkább azt, hogy ő valahol elszúrta. Megszokott önvád keríti hatalmába, s valahogy nehezére esik élni is. De ha csak egy pillanatra is, képes még remélni. S ahogy elméjébe képzeli azt a világot, amit teremteni készült... kín borítja azt el újra és újra, mégis képes látni benne a szépséget. Szépségét és hasznát.
Mikor haszontalannak érzed magad... s kezedbe mások akárhány célt is adjanak, mert egy se jó. Nem hited neked. S mi másé, az tiéd nem lehet. S itt ez a hely, e birtok, mi csak reád várt. S csak csalódás voltál most is. Bár ne jöttél volna inkább...
De ha nem jön el, ez a hely soha meg sem születik, az a sok viharfal, s a tágra tárt szellemkapu. Egy aprócsak hit magja, mit az ég kegyeire bízott. De most itt az ideje, tovább neki nevelni ezt a magot.
Kezemmel valamit tapintok. Rázárom ujjaim. Majd újra kiengedem, s szemem csukva, a tapasztalás egy másik szintjén vizsgálom. Ismerem. Mindezt a formát, s tudom milyen volt azelőtt, a nagy egész részeként. A spirális lépcsőfok megfelelő fokán állva, tudta, hogy sorsa hozzám köti. Aztán én az égre bíztam őt, hogy felneveljék helyettem, de amit ők tettek, csak puszta türelem. S érettségemre, érettségére vártak. S íme visszaadták.
"Örülök, hogy újra látlak." Mereszti reá vak szemeit. Vak ő most a jelenre, s a jövőre is. Egyik szeme a múltba néz. S valóságnak e múltat hiszi. Szemén a kötést senki más le nem veheti. De ki levehetné, ő most távol, s ha reméli is minden éjszakától, csak múltbéli alakját ismétli meg. Újra és újra, kezét megfogva végigvezeti az eseményeken. S a szalonban feltűnik egy ismerős idegen.
Barátnőm az. Ő nem látja ezt a helyet... De akkor hogy kerül ide? Talán csak elmém kivetülése? Van egy-két szöglete még agyamnak, mely tudja, szeretni jó, s ki szeretetre érdemes. De mindezt én már elutasítom. Persze a látszat talán más. Félek is, ha tükörbe néznék, szemben állna az a bizonyos valaki más. Hozzám lép. S én a zsebembe csúsztatom a magot. Némán állok mellette, de valójában a csevej folytonos, épp csak erre a szintre szó el nem jut, s nincs oly gondolat, amely ily mélyről fakad. Emlékek. Egy hely, egy másik helyre mutat, ahol először tettem nyakad köré karomat. Félelemmel és vággyal megfertőzve. Lelkem némán áll megkettőzve... fájdalmai erősödnek, s végül maga útjára tér a barát. Én egyedül leszek újra. De tudom, valaki most is itt van. Egy olyan társ, aki sosem hagy el, épp csak mostanában túl kettős vagyok... s külső részem mit se tud már belsőmről...
Az ördögi kör kezdődik előröl, s ő nem tágít, kiszakadni nem mer. Hisz így tenne hát bármely más ember. De ő nem teheti. Nem hátrálhat meg. Mindaz, amit már létrehozott el nem veszhet. Szép csendesen feláll, mindene remeg. S lassú bizonytalan léptekkel jut el a negyedik ajtóhoz. Ereje nincs már kinyitni, így csak neki dől. De erre az ajtó eltűnik, megszűnik.
Mintha sosem lett volna ott, az ajtón beesek. S a föld gyomrában zuhanok. Egy szárnyas lény karol föl, vagy csak én gondolom lelkét szárnyaknak, mert csak a lassulást érzem, s a biztonságot, amit ad. Erre vágytam már oly régóta... átadom hát magam ennek az érzésnek.
Utána kapok, megragadom karjait, s finoman lassítom le a zuhanás ütemét majdhogynem lebegésre. Ez a testi érintkezés számunkra oly idegen. Korábban csak álmainkban történhetett ilyen. Már nem is emlékeztem, hogy milyen volt régen, mikor még én is a másikat megérinthettem. De itt a föld birodalmában úgy tűnik, nekem is fizikai testem lehet, s így valahogy újképp a közelében lehetek.
Számat szóra nyitnám. De inkább hallgatok. Ebben a hallgatásban sokkal inkább én vagyok. S egyszer csak földet érünk, de ő eltűnik szemem elől. De tudom nem harag az, mi elrántja a közelemből. Távolról figyelni fogja utam, s továbbra is megóv, ha kell. Körülnézek hát.
Egy lebegő földdarabra érkeztünk meg. Ez az ő birodalmuk, egyből megéreztem. Itt jobb, ha megbújok és óvatos leszek, mert ha ők itt találnak, végleg elvehetik őt tőlem.
Egy kőfalú épülethez keskeny út vezetett. Úgy véltem, valami szentély, s nagyot nem tévedtem. A természetellenesen zöld növényzet között haladva, az élénk kék eget figyelve, egyre elbizonytalanodtam, hogy nem álmodom-e...
Ott állt a dombtetőn, a szakadék fölé vetve, a vének temploma. Előtte a semmiből eredt egy keskeny forrás, s a születés vize... Én már ismertem e helyet. Ismertem, mint minden ilyent, ami a két világ határán terült el. Belépett, s a vének köszöntötték, én csak odakintről a sosemélő növények mögé bújva figyelhettem.
"Féled-e a halált?" Ezt kérdezte tőlem az első öreg. Fejemet ingattam, s azt montdam, hogy nem. "Óvod-e a születést?" Kérdezi a másik. Nem tudom, erre mit feleljek, de mintha nem is várnák tőlem, a harmadik is felteszi kérdését. "Éled-e az életet?" Ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy nem. Hogy minden kérdéssel nemmel felelnék, s hogy ez itt rosszat jelent. Fejemet felszegem, számat összerántom. Egy fél gondolat, ennyi se préselődhet ki rajta. S mégis dalolni kezd lelkem, mert a három öreg zenélni kezd.
A vének belekezdenek az ősi énekbe. Tudom, hogy ez mit jelent, de tenni semmit sem tehetek. Bíznia kell magában, s a földanya úgy utat teremt neki a megismerés felé.
Valami apró szikra megmozdul. A születés az, mellyel magamat megmenthetem. S egyszerre a dalt abbahagyva, az öregek ezt mondják nekem. "Mi a vének vagyunk, a földanya hírvivői, azok, akik az élet és halál határán állnak, a mi birodalmunk se nem élet, se nem halál világa." Megzavarodva hanyatlok a földre. Most már mindennek vége? Nem élek, és meghalnom se lehet? Egy percig se bírom ezt, mentem megőrülök... De aztán látom, hogy a próbát kiállhattam, a semmiből egy kéz nyúlik ki felém. Ahogy alám kanalaz, lassan gördülök föl az ujjakba, majd végül tenyerén fekszem. Egy új út nyílt hát előttem. Felállok tenyerén, s lassan, óvatosan lépkedek végig karján, mely oly élettel teli, hogy örvendenem kell neki ez után a színesre festett komor világ után, ő erőt ad nekem. Ahogy ott lépkedek, és zsebre teszem kezem, megtalálom a magot. Már egészen el is felejtettem. Ez a mag mentett meg engem. Ez a picinyke születés. Ez az, ami kedves nekem. Bezárom hát tenyerem, becsukom a szemem, s újra elképzelem azt a világot, amelyet ebbe a magba korábban tettem. s úgy ahogy van a földanya karjába temetem. S mikor körülnézek, látom, nem lesz egyedül, hisz fölfelé haladva egyre nagyobb növények borítják el a termékeny kart.
Ahogy tovább megy, én megöntözöm, a születés forrásából hozott vízzel. Majd tovább megyek, követem őt, akár a végtelenbe...
Hirtelen felriadok? Csak álom volt? Vagy ez volt tényleg az utolsó ajtó mögött?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése