Ott álltam. Fázva és reszketve a félelemtől s tisztelettől. Egy hatalmas állat állt velem szemben...
Egy fa kerítés. Amolyan, mintha ki és bejárást egy kapuval zárná el. Azzal a forduló-gördülő szerkezettel, amely alatt áthaladhat egy közepes termetű állat. S kutyák ugatása üti meg fülemet. Megállok hát eme határ előtt. S ím a kopók futva közelednek. Átjönnek a kapun, gazdáik követik őket. S ott, hol vadász lépdel, meglátom őt. Ösztönös tisztelet és vágyakozás ébred. Mint ismerőst, köszönti szemem. S átjutnak ők is a kapun. A kutyák tovább rohannak. Már alig hallom ugatásukat a távolban. De ő ott áll időtlenül. Közelebb megyek hozzá, s bámulom, mert képtelen vagyok levenni róla a szememet. Ahogy elmegy mellettem méltóságában, a kezemhez ér, orrát hozzám érinti. S mikor kitérnék az útjából, s én is tovább haladnék, ő az utamba áll. S lefekszik elém. Az a fakó szőrű, de nemes nagymacska. Kit mindig is tiszteltem, most így szól hozzám: "Máris mész?" Valahogy természetes szájából e beszéd. De azért mégiscsak csudálatos dolog, s így kissé megszeppenek, szótlan maradok. Én óvatosan megyek el mellette, hogy reá nem lépjek egyetlen csillanó szőrszálára se. Még a gazdája vagy ő maga zokon venné. S ahogy elhaladok mellette, látom, hogy a fekvő tigris utánam néz. Most megvizsgálom a fejét is, sárgásnarancs csíkozott szőrzetét és fehér mancsait. Sebhely húzódik a nemes fejen. Tekintete tüzes, mégis lágy. "Találkozunk még?" Kérdezi, s én zavartan felelem neki: "Biztosan. Néha majd meglátogatsz, én is meglátogatlak és tanítjuk majd egymást mindenféle dologra." Magam sem tudom, mért épp ezt mondom, s hogyan értem mindezt. De ezután ő is fölkelt, s gazdája után ment. És én is elmentem.
Hát nem fura? Egy tigris, amivel vadásznak? Vagy az furcsa, hogy beszélt hozzám? Megítélni így ébrenlétben már nem tudom. S már az is bizonytalan, hogy az a vadász a gazdája volt. A zöld ruhás férfi, ki egy szót sem szólt, miközben én a tigrisével beszéltem. S ki is nyújtottam kezem, hogy hozzá érjem. De végül ő volt az, k hozzám ért...
Hozzám ért egy kéz. S én felébredtem. Halványan a víztől eltérő fényű víztündérek támogattak. Három férfi alak, s egy negyedik, egy nő a mellkasomhoz ért, hogy fölébresszen. Egy kövekből korallból és hínárból épült palota előtt álltunk. Elengedtek, s jelezték, hogy beléphetek. Én már az utazást is felejtve, engedelmesen belépek. S látom a belső áttetszőséget. Különféle szivacsállatokon lépdelek. De nem is értem, hogy itt a víz alatt levegőt hogy vehetek, s az aljzathoz hogy érhetek. De soká nem gondolkodhatok, mert egy íves folyosóhoz érünk, amelynek teteje áttetsző kagylóüveg. Tükör? Ámuldozom. De akkor mért van a plafonon? Ez csak fényűzés. Érzek rá a válaszra hamarosan. S végül bejutok a színes csarnokba. Mindenféle tengeri lények cikáznak ide-oda. S elvonják a figyelmemet célomról, kinek fején korallkorona, s a korall trónon ül, s vár rám. De ekkor egy újabb állom, mi magával ránt...
Egy keskenyebb patak mellet vagyok. Táskámat leteszem a fűbe, s a patak túlpartján egy fán egy baglyot látok meg. Meredten bámulok rá. Ő is meredten néz. De valahogy olyan hihetetlen, nem tudja felfogni ész. Hogy megőrizzem, s képet készítsek róla, ez a gondolatom támad. De ekkor ő felém repül. S csak ekkor látom meg, hogy milyen nagy. Ez az óriási fehér bagoly lecsap a táskámra, s csőrével megragadja... szárnyát kitárja. Hogy elrepüljön vele, nem hagyhatom... de előbb kétszer is lekapom. Félelmet fészkel szívembe, de nem hagyom, hogy elvigye, amit saját kezemmel alkottam. Megállítom hát gondolattal, s ő pár méterrel odébb táskámat ledobja. Ekkor két ember az, kik a váratlanul lepottyant tárgyra vetnék magukat. S történetem, mit mondok nekik, alig hiszik. Bizonyítékul megmutatom hát a képeket. Innen tovább nem emlékezek...
Táskám táskáddal összefogva leszállok a kamion tetejéről. Két üres üveggel bennük. Mert mulattunk, hogy újra találkoztunk. De nem kellett volna így végződnie, s én miért nem védtelek? S egyáltalán... Ha ez a hely nem lakásod, miért jöttél mégis ide?
"Miért jöttél ide?" Ez a kérdés ébreszt. Bár a válasz már tudott, nyitott könyv vagyok az ő szemében. "Veled élni." Felelem, de tudom, ezt nem tehetem. S a kérdezőm is, ki a korall trónról tekint le rám, jól tudja, ez mily hamis. De nem törődik vele. Csak közelebb hív. Én leborulok előtte, de ő vállamra teszi kezét, s kér, hogy keljek föl. Félek szemébe nézni, mert tudom elragad, de mégis reménykedve nézek föl.
Ahogy szeme találkozik a Mélység Uráéval, tudni kezdi minden eddigi hibáját, s egyúttal mindent, mi benne jó. Bizalom, hit és megbecsülés ébred benne önmaga iránt. S a Mélység Ura feláll, a trónt elhagyja, hogy mellé lépjen. Ott állnak kéz a kézben. S a legmélyebb vágyak felébrednek, ágyukból kikelnek. De tiltakozva utasítják ők el, s elküldik őket vissza, aludni. Még egy évet aludjanak hát. S hogy aztán mi lesz? Még nem tudja szegény feje. S úgy nem tudja még a Mélység Ura sem...
Kezemet hát elhúzom, ő is enged, hogy menjek. Hosszú utak várnak még ránk, míg nem leszünk egymás mellett. S önmagunkban bizalmat, hitet és megbecsülést ha örökre nyerünk, úgy a másik felé is ilyen lépéseket tehetünk. De addig csak egymást bántanánk, s ha bántanálak, azt túl nem élném. Mert annyira tisztellek, s szeretetem is az egekig ér.
Űrt hagyva hát maga után kiszakítja szívéből, a vágyat, amely nagyon marja. Pedig az csak szeretetből és szenvedélyből épült föl. Mi rossz van hát benne? A függés sava, mi oly nagyon mar. S a tinta, amivel a szenvedélyt írták is szemet vakít, elfedi a jót. Józan ésszel menjen hát tovább. Megtisztulva és megnyugodva. De most már a megszokott földre áhítozva tér vissza az örökkön változó szalonba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése