Gyermeki világ, fotókkal kitárt kapudon belépve... sose ismerhetnék rá nagyobb fényre, mint te vagy nékem. Gyermeki barátság... az együttlét örök, az utak mégis más irányt vettek. S mégsem lettek tán e régi idők megvetettek. Emlékezünk-e mindketten, mi kettőnk igaz emlékeire.
Tudatterekben bolyongok, hűt vagy igazt keresve... de nem találok mást már, mint néhány emlékbútort szétverve. Mikor kijutni akartam... börtönöm szépen festett falait letéptem, s emlékeimmel is... mint lett ez belőlem? Mint sarokba szorított vad, mikor hallottam a szív kürtjét... kétségbeesésemben a szenvedés kutyáinak ugrottam...
Emlékeztem még rád, s álmomban újra láttalak... ez jobbféle jövő volt, mint amivel most agyam síkjai kínálnak. Oly finom és frissítő. Zamata egészen ellágyít. Mégis a szépségben volt valami szürreális.
Ültem, a régi barát mellett, s kezem a hasamon... benne kifejezésre jutott egy megmaradt vágyfoszlány. Gyorsan növekedett, mint ha víz éri a gomba, s már kivehető alakot rajzolt a hasamra. Büszkeséggel vegyes félelem uralkodott el rajtam, amikor mint egy sóhaj a testemet elhagyta. Bőröm, s egyéb szerveim vér nélkül szakadtak el útjából, s ez az új lény belőlem megszületett. Sírása volt örömöm, síró arca legszebb látomásom. Apró kezeivel a lét fonalát kutatta, ahogy a levegőben kapálózott. Szívem hangja egyre gyorsult, ahogy a mellemen fekvőre néztem. Legnagyobb boldogságom vagy te nékem. Hogy lehet, hogy mégis elvesztettem emlékedet, azt a néhány jövői képet, amit ha az idő linearitását elvetjük, máris észlelhetnénk, akár a múltat.
Hisz minden önmagába tér vissza, mint a saját farkát harapó kígyó. Folyton pörög körbe, de újra és újra eléri ugyanazt a pontot, ahonnan indult. S mindez ismétlődésben, a lét teljességében, megnyugvásra lel. Ez a jel, hogy az örök körforgást még nem vetheted el...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése