Kétes ősz

Eljöttél hát szép októberem, oly sok reményt szenteltem neked, s oly sok főt hajtottam előtted. Délceg nyakakon ringtak mind, oly szépen és oly kihívóan, hogy vér és könny hullott miattuk. Nem tudták, még nem tudtuk.

Kényelemhez mérten foglaltunk helyet öledben. Szeszélyes hangulatoddal fertőztél minket kétségek közé. Eldugítottad légutainkat, s tüdőnkből mily gyorsan szökött meg a levegő. Világokon túl érő sóhajjal, új reményt loptál keserű szívembe.

Vértől csöpögő plafonról hullott a vörös könny szememre. Az idő mintha visszafele peregne... s úgy rettegek, talán én fordítottam meg. Mily gyorsan peregnek a szemek. A gödör kiássa magát, s ím feltárul a múlt percről percre előtted. Így rezegtettél már a múlt évben is engemet. Tudom már, hogy nem lehet... hogy nincs új, csak mindig a régi. Újdonságtól félni? Vagy épp e sötét körforgástól rettenni meg...

Megtorpantam. Ültem, s mégsem ültem. Gondolatban futottam vágyaim elől. S fáztam tőlük, igazán remegtem. Te voltál mindig, ki szememet kikezdted ezernyi színeddel, vagy éppen csillanó és erőtől dagadó szőlőszemeiddel. Tudtam, nem bízhatok, mégis vakul hittem benned. Nem tartott soká, és gyümölcseid álmaimba szőtted. Apró kis szőlőmagból fakadt tán ez az álom is. Egy, akivel szót se váltottam még, mégis elvezethet valahová szerinted...

S milyen érdekes, most itt ülök mellette, akit álmomba loptál. S azon a felemás zoknin, ahogy tűnődöm, egyre közelebb nyomul. Már érzem a térdének ívét burkomat tapodni. Mit tegyek? Most nem jöhet senki se közel. Egy kedves arcra gondolok. S telnek és múlnak fáradhatatlan a napok. De ahogy magamat kínzom, én egyre fáradok. Le kellene állni ezzel a szerrel. Pedig oly édes, oly sok jót hoz a pillanattal, de már el is illant. Nincs más csak a kétely, hogy soha-de-soha nem érhetem én el.

Elérhetem-e? S baj-e, ha nem? Mivégre tanulok hát, ha béklyóim le nem vethetem? S ha valahol mégis, egy elkövetkezőben a megismerést ízéből építhetem a lényem... akkor talán ez sem hiábavaló. Talán megéri küzdeni. De ellened, oh aranysörényű ősz, mit tehetek mégis? Gazdagságoddal megveszel magadnak mindig. Hogy hunyhatnám be szemem rád? S ha be is csukom szemem... az érzésem irántad megszűnhet-e?

A szerelem lombja is lehullik...

Eljött már az ősz. Harsány színeivel szorongatja lelkemet. Ködös-borongós jelleme, nem bánt, azzal egyesülök. Sárgul a lombom, szemem vörösbe fárad, ahogy próbálok elérni még egy utolsó menedéket nálad.

Nincs megváltás. Nincs más menedék. Csak ha most háromszor leborulok a három ékkő előtt. Tudom, nem azért mert ősi, s nem azért mert a bölcsek mondják... csak szól egy túlvilági hang. Engem szólít? Vagy csak én hallhatom. Némán ásítozik az utolsó fénybogár a plafonon. Ölemben és kezemben nyolclábúak keresnek menedéket. S ihol e négy madár, mint a négy pap az áldozatnál oly áthatóan körülugrálnak. Nekem most a szürke galamb a néma pap, a delet elűző, kit utoljára pillantok meg. Szarka és cinke tán szerepet cseréltek. Nem tudom, melyik mormol, s melyik énekel, de mindkettőtől mosolyra nyílik arcom. Dalukat most befogadom. S a tettek madara is mögöttem pöröl. Makkokat áldoz, majd fejbe kólint velük... de mégis valahogy ettől a közelségtől vidámnak tűnök. Ezt a helyet szeretem.

S ahogy a pad oltárrá válik. S önmagam áldozatként elégek. Talán csak ennyi kell, hogy hozzám adjon vagy elvegyen. De az ismeretlenen, nem lelem individumomat. Elvesztem. Megszűntem mozgó lény lenni, észrevétlen tárgyiasultam. S csupán szelíden hullámzok mint a tenger, vagy verek még egy takk-ot a romokba. Mint holmi óratorony mit a sziklás partra állítottak... magányosan, vagy megfogyatkozva... Keresem a kereshetőt, de nem tévedek már sehova. Elnémult az eszme, kifakult a zord hit. S nem találom már oly szilárdnak a régit. A régi test elhamvadt, megfakult a régi jellem, a régi társak meghaltak, s kihunyt a régi szerelem.

Konvenciók valósága töpreng önmagán. S tudom már, mért nincs kérdés, tudom, mért ily kínzó a magány. Énre eszmélve fulladozni kezdek. A fogadalmat megint megtörtem. Hát ilyen vagyon én, egy rossz ember? De a kérdés újra elhal, ekhója sincsen. Csak némán a habokba hullik, ahogy egy fuvallat lesodorja innen.

Félek még. Kételkedek még. A kör még nem szakadt meg. A lét csak pörög. Tán megszakadok? De mégis megyek, ha bizonytalanul is, az ösvényen előre. Mily szépek a fák, ahogy emberi kéz rendezte ligetbe folynak. De szép ám az erdő is a maga rendezetlen rendjével. A lomb sárgul már, ahogy őszbe vált a táj. De nyílnak még az estikék, reggelente vezetnek engem. Este a telihold látomása mutat utat. S egy emlék. Néha még bevillan agyamba neved, s olyankor a lehullott lombbal gondosan betemetem.

Ha eljön az ősz, így van ez rendjén, hogy minden lombtól búcsút vesz. S a szerelem lomba is lehull, mire eljő a tél. S a tél hava a lombra gyászszínt permetez.

Merre sodor a szél?

Szédülök. Nem találom a csendben önmagam. Hiába figyelek befelé, nyugalmam nem lelem, a gondolatok nem szűnnek pörögni. S hiába figyelek kifelé, mert a szél nem hallható, elnyomja az ének és a külvilág zaja. Keresnélek e csöndben, de nem ez a feladat, amit kaptam. Keresnélek, de nem lellek az örök létforgatagban. Merre vagy most, kérdezik. De csak bizonytalanság felel valami halk bizonyosságot holléted felől. S a gondolat őröl, hogy esetleg... valamit elkövettem. Gondolataimban most téged kereslek.

Feléd sodor a szél, s nem tudok tenni ellene. Mégis kiállok, s elsodor. Hagyom... S hiba-e? Még nem tudom. De most nem is érdekel. Vágy szele tán. Most, hogy nem keresem, feltámad újra. S ijesztő sóhajával a te nevedet súgja.

Elbizonytalanodom. Már megint nem vagyok jelen. Múlton töprengek, s valamely nem létező jelenen. Magamat ostorozom, egy apró kis botlás miatt. De ilyenből mostanában több tucat akad. Hogy lehetnék mégis jobb? Hogy gyakorolhatnék helyesen?

Gyakorolni minden nap a jelenlétet, s türelmet magam iránt. Most fogadalmat tettem erre. Fogadtam, hogy jó leszek, éber és együtt érző. S tudatom művelem. Káosz? Mégis mindennél több vagy nekem. Átláthatom-e vajon? Lehetséges-e? Folyton csak kételyek tolulnak fejembe. S nálad is félek, hogy elfelejtesz könnyedén. Különben nem bántanálak... már most az elején.

Azt hiszed, akad olyan gondolat, ami nem látszik azonnal arcodon? Azt hiszed, tényleg hiszed, hogy nem tudom? De az érzések nem ily könnyen lépnek át a szem kapuján. Tárd ki hát a fülnek titkaid. S ha nem, az sem baj. Futni sem szégyen. Én is futnék. Futok. De mégis megállok, hogy dobogó szívem egy kicsit lecsendesítsem. A szív már lassul is, de a gondolat nem áll meg. S mint olyan, mérge lesz e testnek. Érzem, ahogy testem legyengül, s ezer kór ront rá, s harcolnak a jogért veszettül... e test birtokáért.

Zöld szemedben hiszek. Álmaimban, ha látlak, leborulok előtted... hogy neked is fogadjam, hozzád mindig jó leszek, s kereslek mindenhol és mindenkiben, míg el nem érlek.

A kéz, ami kiránt a forgatagból...

A létkerék forog, beőröl, maga alá temet újra és újra. Kezemet megfogja egy ismerős kéz.

Végtelenül nagy térben porszemnyi magam szélviharban megrekedt. Mindig ugyanaz a pillanat jelenik meg lelkemben. S az ikertest melegét keresem. Várva, hogy minden a régi legyen... De lehet-e minden a régi? Az érzéseimmel hogy lehet békében élni? Mikor folyton háborúznak azok egymással is... fel-fellázadnak ellenem. Egy ismerős kéz megragad, hogy felsegítsen.

Néma ölelésbe merevedik a világ. Nem tudom már magam se, hogy jutottam idáig. De talán nem vagyok az egyetlen, aki lelke mélyéből fázik, ahogy maga dugájába dől egyetemes egyedüllététől. Az ember hisz mint olyan, egyedül való. S mégis társas lény, ettől olyan ambivalens. Oly erős a függés. Megfogom kezét, mely értem nyúl.

Az érzelem mögötti értelem fellázad, de mégse utasíthatja el a vágyat. Az éjszakai égbolt űrje kitárul előtte. S mint egy új ajtón, belép a megnyugvásba. Nem kérek többet, csak tested melegét, csak azt a megnyugtató érzést, ahogy átölel e kéz.

S önzésnek érzem... amit kértem, nem helyes. S mégis a végsőkig elmegyek. Mondanám, hogy ne hozz zavarba öleléseiddel, mégsem teszem. Elhalkul szavam, mely helyre tenni akart, s már magam sem tudom, mit teszek. Mégis mint minden tettnek, ennek is következménye lesz. De ahogy érzelmeimet sem, ezt sem irányíthatom. Csak hagyom, hogy kezed átöleljen.

Végre elmúlik az a fojtogató érzés, hogy mindenki eldobott. Csöndesen mosolygok belül. S lassan minden egy álomvilágba kerül. S érzem legbelül, ez nélküled nem lehetne így. Ha kezed nem fog meg, hogy felrántson újra, még mindig ott feküdnék a létkerék alatt...

A létkerék forog, őröl megmásíthatatlanul. De ellene kiállok, kilépek a szédülésből, hogy kívülről is megszemléljem magam. S téged is, ki karjában tart... de mielőtt megtehetném eltűnsz újra a nagy forgatagban.

Szárnyavesztett ember

Csendesen leültem, de szívem el nem hallgatott. Hiába lassítottam légzésem, nyugodt birtokába nem fogott engem az üres szoba. Szám összeszorulva, víz után áhítozva porszerűvé mállott. S nem tudom már, hogy ki is merült fel képileg, ahogy előttem állt ott...

Még mikor az ébredés órája közel sem volt, ismertem arcodat. S most vetítem érzéseim furcsa emberalakok mögé, s már mindenkiben látom azt a vonzó álmot. De nincs ott. Senkiben sem találhatlak meg. Még vagy már nem létezel...

Ha még... megteremtenélek most. Születésed mégis önmagában kínt hordoz. S a puha fények reám hullnak. Egyszerű sóhaj a lét. S már nem számít, hogy meddig tart, de megteszem. Megalkotlak minden erőmmel...

Ha már... akkor nem tudom, mit tehetek. Mert téged, nem tudok mit tenni, de halálban is szeretlek. Észérveknek ellen menve elsuttogom rég ki nem mondott neved. Megidézlek kóbor lélek. Visszaidézlek tégedet.

Mert nélküled oly magány mar, amelyhez hasonlót még nem éltem meg. Nem vagy, de mégis tudom, hiányzol. Fekete sziluettedet látom, valódi alakod csak képzelem. Értelem megszűnt. A lét bolyong, de nem talál válaszra se írásban, se hangban. Mikor kérdés sincs. És semmi sem bizonyos.

Szárnyavesztett madár ez a gondolat. Leül az üvegtetőre, s ott megpihen. Egy percig kopogtat, majd elhallgat. E kis csönd kell nekem. De mégis őt várom, őt figyelem. Szegény szárnyavesztett madár. Sőt... szárnyavesztett ember. Vér csurog le görcsös csonkjain, a valaha volt angyalságának hírein. Végtelenbe zárja titkát, sebeit rejtegeti, eltakarja, de arcára kiül a félelem és az elhagyatottság. Örök rabság neki e test. Sosem ereszti, folyton körbe fogja. Fellázad-e ellene?

Idővel tán a szárny is kinő újra? Hogy felszállhassak az emberi világon túlra. Meglátni az igazi valód, s minden arc mögött a semmit, a szertefoszlót. S akkor talán én már nem leszek én. De már ezt is elfogadtam. Ha megszűnök én lenni, valami módon mégis jobb leszek, mert erre törekszem, másképp nem élhetek. S ha mégis rosszra fordulnék, a te kezeddel ölj meg, mert neked fogadtam e percben, hogy jobb leszek.

Megmásíthatatlanul összefolynak a képek. Arcok és ízek. Fiatalok és szépek? Ahogy megjelent, valami elindult bennem. Megint szemedet véltem felfedezni mandula szemében. Szívem összeszorult, megfagyott a vérem. Haja illatára még most is emlékszem. Milyen érzet ez, s milyen idő? Tudatomat hiába próbálom összerendezni most. A szoba üres. Csak a füst emléke száll. És puha gyertyaláng-képzet remeg. Fényét ontja belém, s homlokomba üt forró szeget.

Az utolsó óra

Az utolsó nap is eljött. Éreztem már ereimben, a végső óra közeleg. Veled többé ne fájjon a szív, ne is álmodja már meg nekem... kitépett tollszárnyaidon emberi vér csörgedez, glóriád is lerántottam, csak ördögi szarvad tartotta látszat-karika volt ez.

Mit tehetnék még emlékeddel... már fogaimmal, tőrökkel, s könnyekkel szabdaltam széjjel mind. Mégis újra beköszönnek. Nem szabadulhatok. Rád gondolok. Tiszta szeretettel... boldogságod reményével, de keserű a víz már én nekem.

Keserű vizet iszom, s keserű vizet könnyezem. Megromlott nekem a világ. Kínzó mérgem lettél, szerelem. Mégse ölsz meg. De erőt sem nem adsz már. Éljek vagy ne éljek? E kérdés is ostoba már. Se jó se rossz. Közönyömben nem lelelem a választ. S nem lelem a boldog napok képeit sem. Mi volt az előtt? Hiába kérdezem.

Mi volt az előtt? Régebbre gondolok, de csak újabb függönyök omolnak elém... nincs...nem lehet. Nincsen már előtte semmi. Nem is léteztem tán. Nem is fontos.

Nem is vagyok már magamnak se fontos. Hát másnak minek lennék? Üvöltő létetek nyílik és zárul. Körülöttem összeforr. Hangok, szagok és fények engem mind zavarnak. Hová legyek? Mi legyek? Azt hiszitek, ez aggaszt? Hogy legyek? Miért legyek? Előrébb való mindez. De válasz nemigen van meg hát... csak ezt hallgasd még meg...

Hallgasd meg utolsó kiáltásom feléd! Tárd ki karjaid, s foglalj belé. Ha utoljára is, de mosolyogj rám. Még ha fáj is, hogy magamra hagytál. Tudom, nem a te hibád. Mégis...

Mégis, ahogy a nyár őszbe vált, a könny szívemből megszökik. S minden darabokra hull. Őrület szelét érzem. Mégsem tudok tombolni. Vagy nem is akarok? De nem tudom... érzem, hogy belülről ez a méreg mar. Mégse öl meg. Mégse ad már erőt.

Nem ad már erőt a sok szép jelen. S új reményem is csak balga szenvedés. Kiutam merre lelem? A lélek megnyugodhat-e? Eszem realitását helyreállíthatja-e egy hely, amely erre hivatott? Vagy vagyok annyira más, hogy rajtam már nem segíthet ez sem... Ha tudnám... bárhol lehetnék, csak nem itt. Ez itt a tudatlanság tengere.

A homok lepergett. Eltelt hát az a rettegett utolsó óra.

Ikerarcok

Egy napon mentem, s csak mentem, s néztem a körülöttem elhaladó kettőzött képeket. Mintha tükörbe mártották volna a világot... mindenből s mindenkiből kettő volt. Kettőt reméltem magamból is. De nem... magányosan mentem, senki nem volt velem.

Ellenem fordult ez a komisz világ. Pedig mintha figyelmeztetne önmagunkra... vagy látomás csupán?

Lelki tükrömben ikerarcomat figyelem, ahogy gúnyosan nevet ijedelmemen. Szép arcvonásait most eltakarja a gonosz, amit elmart lelke szült a félelmeiből.

S saját félelmeim erednek útra. Menekülök előlük, de feltűnnek újra. Bal szememet letakarom, de már a másvilágra tárt gondolat sem segít. Senki nem akar...

Senki... vagy mégis?

Újra megnyílt egy kapu, egy sovány remény. Aprócska révület kis őrülettel fűszerezve meg. Csitíthatatlan rajongással fordulok felé. Örülök, hogy újra itt van. Csak emlékeim forgatják rám szikrázó vérvörös szemeiket. Vágy ébred tán? Vagy csak a vágy emléke. Szél... s ez a szél mindig jele volt kettőnknek. Most mégse vagy itt, csak véredet ízlelem. Homályos aggyal suhanok végzetem felé. Saját hasonmásomat mégsem lelem.

Ikerarcok suhannak el mellettem most is. Ahogy távolodsz, az emlék is elszakad. De egyre inkább fontos vagy te magad. De nem tudom, még hogy mondjam el... tehernek érzem magamat. Erőtlenül lehanyatlok. Jő százezer gondolat. Tudom, értem, mi taszít el. Érzem magam egyedül. Boldogságnak árnya elér, mosoly nyílik szívemen.

Ezt a boldogságot te hoztad most el nekem.