Végtelenül nagy térben porszemnyi magam szélviharban megrekedt. Mindig ugyanaz a pillanat jelenik meg lelkemben. S az ikertest melegét keresem. Várva, hogy minden a régi legyen... De lehet-e minden a régi? Az érzéseimmel hogy lehet békében élni? Mikor folyton háborúznak azok egymással is... fel-fellázadnak ellenem. Egy ismerős kéz megragad, hogy felsegítsen.
Néma ölelésbe merevedik a világ. Nem tudom már magam se, hogy jutottam idáig. De talán nem vagyok az egyetlen, aki lelke mélyéből fázik, ahogy maga dugájába dől egyetemes egyedüllététől. Az ember hisz mint olyan, egyedül való. S mégis társas lény, ettől olyan ambivalens. Oly erős a függés. Megfogom kezét, mely értem nyúl.
Az érzelem mögötti értelem fellázad, de mégse utasíthatja el a vágyat. Az éjszakai égbolt űrje kitárul előtte. S mint egy új ajtón, belép a megnyugvásba. Nem kérek többet, csak tested melegét, csak azt a megnyugtató érzést, ahogy átölel e kéz.
S önzésnek érzem... amit kértem, nem helyes. S mégis a végsőkig elmegyek. Mondanám, hogy ne hozz zavarba öleléseiddel, mégsem teszem. Elhalkul szavam, mely helyre tenni akart, s már magam sem tudom, mit teszek. Mégis mint minden tettnek, ennek is következménye lesz. De ahogy érzelmeimet sem, ezt sem irányíthatom. Csak hagyom, hogy kezed átöleljen.
Végre elmúlik az a fojtogató érzés, hogy mindenki eldobott. Csöndesen mosolygok belül. S lassan minden egy álomvilágba kerül. S érzem legbelül, ez nélküled nem lehetne így. Ha kezed nem fog meg, hogy felrántson újra, még mindig ott feküdnék a létkerék alatt...
A létkerék forog, őröl megmásíthatatlanul. De ellene kiállok, kilépek a szédülésből, hogy kívülről is megszemléljem magam. S téged is, ki karjában tart... de mielőtt megtehetném eltűnsz újra a nagy forgatagban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése