Szárnyavesztett ember

Csendesen leültem, de szívem el nem hallgatott. Hiába lassítottam légzésem, nyugodt birtokába nem fogott engem az üres szoba. Szám összeszorulva, víz után áhítozva porszerűvé mállott. S nem tudom már, hogy ki is merült fel képileg, ahogy előttem állt ott...

Még mikor az ébredés órája közel sem volt, ismertem arcodat. S most vetítem érzéseim furcsa emberalakok mögé, s már mindenkiben látom azt a vonzó álmot. De nincs ott. Senkiben sem találhatlak meg. Még vagy már nem létezel...

Ha még... megteremtenélek most. Születésed mégis önmagában kínt hordoz. S a puha fények reám hullnak. Egyszerű sóhaj a lét. S már nem számít, hogy meddig tart, de megteszem. Megalkotlak minden erőmmel...

Ha már... akkor nem tudom, mit tehetek. Mert téged, nem tudok mit tenni, de halálban is szeretlek. Észérveknek ellen menve elsuttogom rég ki nem mondott neved. Megidézlek kóbor lélek. Visszaidézlek tégedet.

Mert nélküled oly magány mar, amelyhez hasonlót még nem éltem meg. Nem vagy, de mégis tudom, hiányzol. Fekete sziluettedet látom, valódi alakod csak képzelem. Értelem megszűnt. A lét bolyong, de nem talál válaszra se írásban, se hangban. Mikor kérdés sincs. És semmi sem bizonyos.

Szárnyavesztett madár ez a gondolat. Leül az üvegtetőre, s ott megpihen. Egy percig kopogtat, majd elhallgat. E kis csönd kell nekem. De mégis őt várom, őt figyelem. Szegény szárnyavesztett madár. Sőt... szárnyavesztett ember. Vér csurog le görcsös csonkjain, a valaha volt angyalságának hírein. Végtelenbe zárja titkát, sebeit rejtegeti, eltakarja, de arcára kiül a félelem és az elhagyatottság. Örök rabság neki e test. Sosem ereszti, folyton körbe fogja. Fellázad-e ellene?

Idővel tán a szárny is kinő újra? Hogy felszállhassak az emberi világon túlra. Meglátni az igazi valód, s minden arc mögött a semmit, a szertefoszlót. S akkor talán én már nem leszek én. De már ezt is elfogadtam. Ha megszűnök én lenni, valami módon mégis jobb leszek, mert erre törekszem, másképp nem élhetek. S ha mégis rosszra fordulnék, a te kezeddel ölj meg, mert neked fogadtam e percben, hogy jobb leszek.

Megmásíthatatlanul összefolynak a képek. Arcok és ízek. Fiatalok és szépek? Ahogy megjelent, valami elindult bennem. Megint szemedet véltem felfedezni mandula szemében. Szívem összeszorult, megfagyott a vérem. Haja illatára még most is emlékszem. Milyen érzet ez, s milyen idő? Tudatomat hiába próbálom összerendezni most. A szoba üres. Csak a füst emléke száll. És puha gyertyaláng-képzet remeg. Fényét ontja belém, s homlokomba üt forró szeget.