Jégháború

Mint ki álomból riadt. Egyre csak pislog. De szeméből nem tűnik el, a redő, melytől oly torz a világ. A fehér hótakaró sem gyönyörködteti már...

Minek az aranypaplan a sárágyra? Minek legyen a mosdatlannak selyem ruhája? Mit ér az otthontalan a mahagóni ajtóval, ha nincs mit bezárnia vele? Funkció nélküli díszekkel van tele a szemem. S látásom homályában nem látom, a mellettem ülőt.

Magányos szívével keresi a társát. S annak az egyetlen embernek simítja a karját. "Ez is csak egy olyan nap, mint a többi." Suttogja szívével. De ez sohasem könnyű...

Látok szívemmel egy tisztán fehér világot, melyre a fény szivárványt rajzol. S a fagyott víz fölött lépdel lelkem. Az esésbe fagyott vízfüggöny felé. Csodálat. E tájban nincs semmi bűnös, szívem mégis oly egyhangún fáj. Mi ez a szorító érzés?

Magány újra. A kietlen képzelt tájon járva... megint csak egyedül érzi magát. Kint a város fényei gyúlnak, de ő csak hátán fekszik, s várja, hogy jöjjön a holnap. De a holnap se hoz mást, s így új holnapot vár. Egy új évet. Egy régi reményt, vagy épp hogy feledje az egészet.

Kedves nekem ez a gyermeki kacaj, de szívem hideg, hogy őszintén örüljek neki. Mindez csak idilli, a valóságtól elrugaszkodott, de nagyon is valós élmény. A gyermekek még nem kapták meg a szemükbe a mérget. Még angyalszínes nekik a világ, s nem látják az a mocskot, mint mi néhányan felnőttek. E torz világban hol találok ablakot vágyaim földjére? De miért is mennék oda, hisz egyedül kell mennem. Te nem jössz velem, mert te nem törődsz velem. Csak én hajtom boldogságod fontosságát újra és újra... de csak hogy elkapjalak egy szóra, az is évek munkája, hosszú harc lelkemben. S mind hiába, mert szíved vak az én szívem hangjára.

Kusza gondolatokkal teli fejét megrázza, s a gyermekeket nézi ha csak egy órára...

Jégországban a jégért folyik a harc. S kinek több a jege, az örül neki. Tolvaj lopja a lopott jeget. S kiáltásik felhangzanak. Egyik a másik kezéből kapja ki. Van, ki elesik... van, ki haragszik. S az istenek felé is fordulnak néhányan, hogy tegyenek igazságot. Jégtündérek és jégmanók harca ez. Örök érvényű, és felejthetetlen tanulságokkal. De mit számít mindez. Hisz jégország csak egy jelkép. De azért harcoljatok csak. Vívjátok csak vidám, fél-komoly jégháborútokat. Én nem kérek belőle. Engem a jég, a tulajdon nem vonz. Csak emberért tennék áldozatot, de azt se birtokolni, csak boldoggá tenni. Mindenek felett. Talán egyszer én is élvezném az ünnepeket. A keveredett illatokban megfognám a kezedet...

Megmarkolja a feje fölött a szürke eget. Majd lemondón tekint a kanyargó páros sorra. Mit gondol, már nem mondja, s szemén se látszik, amin ily ócska filmeket a méreg játszik. S e méreg, mit e torz világ ültetett bele, lassan párolog, mint olajmécsese... Mindenhova a fejében jut belőle, de szívét nem teheti tönkre. Szíve még hisz, a szív még szeret, s ha jege felolvad, tán újra remél.

Az ég felé vető és a mélyenszántó

Mit teszel hát, ha az, hogy önmagad vagy kevés? Mit tehetsz akkor ha valós, vagy képzeletbeli elutasítás ér? Mikor minden fehérből feketére vált... s hiába koptatod a fekete tintát, mert többé nem látszik meg, amit írsz.

Kifáradva, majdhogynem mindent bejárva. A negyedik ajtó felé tekint. De egy lemondó sóhajjal minden tettvágyat messze repít. Oly régóta már, hogy elindult ezen az úton, oly rég bolyong e birtokon, s újjá még nem született mégsem. Változás szele megcsalta volna? Ezt nem hiszi, inkább azt, hogy ő valahol elszúrta. Megszokott önvád keríti hatalmába, s valahogy nehezére esik élni is. De ha csak egy pillanatra is, képes még remélni. S ahogy elméjébe képzeli azt a világot, amit teremteni készült... kín borítja azt el újra és újra, mégis képes látni benne a szépséget. Szépségét és hasznát.

Mikor haszontalannak érzed magad... s kezedbe mások akárhány célt is adjanak, mert egy se jó. Nem hited neked. S mi másé, az tiéd nem lehet. S itt ez a hely, e birtok, mi csak reád várt. S csak csalódás voltál most is. Bár ne jöttél volna inkább...

De ha nem jön el, ez a hely soha meg sem születik, az a sok viharfal, s a tágra tárt szellemkapu. Egy aprócsak hit magja, mit az ég kegyeire bízott. De most itt az ideje, tovább neki nevelni ezt a magot.

Kezemmel valamit tapintok. Rázárom ujjaim. Majd újra kiengedem, s szemem csukva, a tapasztalás egy másik szintjén vizsgálom. Ismerem. Mindezt a formát, s tudom milyen volt azelőtt, a nagy egész részeként. A spirális lépcsőfok megfelelő fokán állva, tudta, hogy sorsa hozzám köti. Aztán én az égre bíztam őt, hogy felneveljék helyettem, de amit ők tettek, csak puszta türelem. S érettségemre, érettségére vártak. S íme visszaadták.

"Örülök, hogy újra látlak." Mereszti reá vak szemeit. Vak ő most a jelenre, s a jövőre is. Egyik szeme a múltba néz. S valóságnak e múltat hiszi. Szemén a kötést senki más le nem veheti. De ki levehetné, ő most távol, s ha reméli is minden éjszakától, csak múltbéli alakját ismétli meg. Újra és újra, kezét megfogva végigvezeti az eseményeken. S a szalonban feltűnik egy ismerős idegen.

Barátnőm az. Ő nem látja ezt a helyet... De akkor hogy kerül ide? Talán csak elmém kivetülése? Van egy-két szöglete még agyamnak, mely tudja, szeretni jó, s ki szeretetre érdemes. De mindezt én már elutasítom. Persze a látszat talán más. Félek is, ha tükörbe néznék, szemben állna az a bizonyos valaki más. Hozzám lép. S én a zsebembe csúsztatom a magot. Némán állok mellette, de valójában a csevej folytonos, épp csak erre a szintre szó el nem jut, s nincs oly gondolat, amely ily mélyről fakad. Emlékek. Egy hely, egy másik helyre mutat, ahol először tettem nyakad köré karomat. Félelemmel és vággyal megfertőzve. Lelkem némán áll megkettőzve... fájdalmai erősödnek, s végül maga útjára tér a barát. Én egyedül leszek újra. De tudom, valaki most is itt van. Egy olyan társ, aki sosem hagy el, épp csak mostanában túl kettős vagyok... s külső részem mit se tud már belsőmről...

Az ördögi kör kezdődik előröl, s ő nem tágít, kiszakadni nem mer. Hisz így tenne hát bármely más ember. De ő nem teheti. Nem hátrálhat meg. Mindaz, amit már létrehozott el nem veszhet. Szép csendesen feláll, mindene remeg. S lassú bizonytalan léptekkel jut el a negyedik ajtóhoz. Ereje nincs már kinyitni, így csak neki dől. De erre az ajtó eltűnik, megszűnik.

Mintha sosem lett volna ott, az ajtón beesek. S a föld gyomrában zuhanok. Egy szárnyas lény karol föl, vagy csak én gondolom lelkét szárnyaknak, mert csak a lassulást érzem, s a biztonságot, amit ad. Erre vágytam már oly régóta... átadom hát magam ennek az érzésnek.

Utána kapok, megragadom karjait, s finoman lassítom le a zuhanás ütemét majdhogynem lebegésre. Ez a testi érintkezés számunkra oly idegen. Korábban csak álmainkban történhetett ilyen. Már nem is emlékeztem, hogy milyen volt régen, mikor még én is a másikat megérinthettem. De itt a föld birodalmában úgy tűnik, nekem is fizikai testem lehet, s így valahogy újképp a közelében lehetek.

Számat szóra nyitnám. De inkább hallgatok. Ebben a hallgatásban sokkal inkább én vagyok. S egyszer csak földet érünk, de ő eltűnik szemem elől. De tudom nem harag az, mi elrántja a közelemből. Távolról figyelni fogja utam, s továbbra is megóv, ha kell. Körülnézek hát.

Egy lebegő földdarabra érkeztünk meg. Ez az ő birodalmuk, egyből megéreztem. Itt jobb, ha megbújok és óvatos leszek, mert ha ők itt találnak, végleg elvehetik őt tőlem.

Egy kőfalú épülethez keskeny út vezetett. Úgy véltem, valami szentély, s nagyot nem tévedtem. A természetellenesen zöld növényzet között haladva, az élénk kék eget figyelve, egyre elbizonytalanodtam, hogy nem álmodom-e...

Ott állt a dombtetőn, a szakadék fölé vetve, a vének temploma. Előtte a semmiből eredt egy keskeny forrás, s a születés vize... Én már ismertem e helyet. Ismertem, mint minden ilyent, ami a két világ határán terült el. Belépett, s a vének köszöntötték, én csak odakintről a sosemélő növények mögé bújva figyelhettem.

"Féled-e a halált?" Ezt kérdezte tőlem az első öreg. Fejemet ingattam, s azt montdam, hogy nem. "Óvod-e a születést?" Kérdezi a másik. Nem tudom, erre mit feleljek, de mintha nem is várnák tőlem, a harmadik is felteszi kérdését. "Éled-e az életet?" Ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy nem. Hogy minden kérdéssel nemmel felelnék, s hogy ez itt rosszat jelent. Fejemet felszegem, számat összerántom. Egy fél gondolat, ennyi se préselődhet ki rajta. S mégis dalolni kezd lelkem, mert a három öreg zenélni kezd.

A vének belekezdenek az ősi énekbe. Tudom, hogy ez mit jelent, de tenni semmit sem tehetek. Bíznia kell magában, s a földanya úgy utat teremt neki a megismerés felé.

Valami apró szikra megmozdul. A születés az, mellyel magamat megmenthetem. S egyszerre a dalt abbahagyva, az öregek ezt mondják nekem. "Mi a vének vagyunk, a földanya hírvivői, azok, akik az élet és halál határán állnak, a mi birodalmunk se nem élet, se nem halál világa." Megzavarodva hanyatlok a földre. Most már mindennek vége? Nem élek, és meghalnom se lehet? Egy percig se bírom ezt, mentem megőrülök... De aztán látom, hogy a próbát kiállhattam, a semmiből egy kéz nyúlik ki felém. Ahogy alám kanalaz, lassan gördülök föl az ujjakba, majd végül tenyerén fekszem. Egy új út nyílt hát előttem. Felállok tenyerén, s lassan, óvatosan lépkedek végig karján, mely oly élettel teli, hogy örvendenem kell neki ez után a színesre festett komor világ után, ő erőt ad nekem. Ahogy ott lépkedek, és zsebre teszem kezem, megtalálom a magot. Már egészen el is felejtettem. Ez a mag mentett meg engem. Ez a picinyke születés. Ez az, ami kedves nekem. Bezárom hát tenyerem, becsukom a szemem, s újra elképzelem azt a világot, amelyet ebbe a magba korábban tettem. s úgy ahogy van a földanya karjába temetem. S mikor körülnézek, látom, nem lesz egyedül, hisz fölfelé haladva egyre nagyobb növények borítják el a termékeny kart.

Ahogy tovább megy, én megöntözöm, a születés forrásából hozott vízzel. Majd tovább megyek, követem őt, akár a végtelenbe...

Hirtelen felriadok? Csak álom volt? Vagy ez volt tényleg az utolsó ajtó mögött?

Álom a fehér bagolyról

Soha véget nem érő utazás. S hogy van-e út, az is kétes. A mélység végeláthatatlan egyformasága, a tájékozódási pontok hiánya, s az idő esetlegessége rábírja, hogy újabb éberálmokat hozzon a felszínre.

Ott álltam. Fázva és reszketve a félelemtől s tisztelettől. Egy hatalmas állat állt velem szemben...

Egy fa kerítés. Amolyan, mintha ki és bejárást egy kapuval zárná el. Azzal a forduló-gördülő szerkezettel, amely alatt áthaladhat egy közepes termetű állat. S kutyák ugatása üti meg fülemet. Megállok hát eme határ előtt. S ím a kopók futva közelednek. Átjönnek a kapun, gazdáik követik őket. S ott, hol vadász lépdel, meglátom őt. Ösztönös tisztelet és vágyakozás ébred. Mint ismerőst, köszönti szemem. S átjutnak ők is a kapun. A kutyák tovább rohannak. Már alig hallom ugatásukat a távolban. De ő ott áll  időtlenül. Közelebb megyek hozzá, s bámulom, mert képtelen vagyok levenni róla a szememet. Ahogy elmegy mellettem méltóságában, a kezemhez ér, orrát hozzám érinti. S mikor kitérnék az útjából, s én is tovább haladnék, ő az utamba áll. S lefekszik elém. Az a fakó szőrű, de nemes nagymacska. Kit mindig is tiszteltem, most így szól hozzám: "Máris mész?" Valahogy természetes szájából e beszéd. De azért mégiscsak csudálatos dolog, s így kissé megszeppenek, szótlan maradok. Én óvatosan megyek el mellette, hogy reá nem lépjek egyetlen csillanó szőrszálára se. Még a gazdája vagy ő maga zokon venné. S ahogy elhaladok mellette, látom, hogy a fekvő tigris utánam néz. Most megvizsgálom a fejét is, sárgásnarancs csíkozott szőrzetét és fehér mancsait. Sebhely húzódik a nemes fejen. Tekintete tüzes, mégis lágy. "Találkozunk még?" Kérdezi, s én zavartan felelem neki: "Biztosan. Néha majd meglátogatsz, én is meglátogatlak és tanítjuk majd egymást mindenféle dologra." Magam sem tudom, mért épp ezt mondom, s hogyan értem mindezt. De ezután ő is fölkelt, s gazdája után ment. És én is elmentem.

Hát nem fura? Egy tigris, amivel vadásznak? Vagy az furcsa, hogy beszélt hozzám? Megítélni így ébrenlétben már nem tudom. S már az is bizonytalan, hogy az a vadász a gazdája volt. A zöld ruhás férfi, ki egy szót sem szólt, miközben én a tigrisével beszéltem. S ki is nyújtottam kezem, hogy hozzá érjem. De végül ő volt az, k hozzám ért...

Hozzám ért egy kéz. S én felébredtem. Halványan a víztől eltérő fényű víztündérek támogattak. Három férfi alak, s egy negyedik, egy nő a mellkasomhoz ért, hogy fölébresszen. Egy kövekből korallból és hínárból épült palota előtt álltunk. Elengedtek, s jelezték, hogy beléphetek. Én már az utazást is felejtve, engedelmesen belépek. S látom a belső áttetszőséget. Különféle szivacsállatokon lépdelek. De nem is értem, hogy itt a víz alatt levegőt hogy vehetek, s az aljzathoz hogy érhetek. De soká nem gondolkodhatok, mert egy íves folyosóhoz érünk, amelynek teteje áttetsző kagylóüveg. Tükör? Ámuldozom. De akkor mért van a plafonon? Ez csak fényűzés. Érzek rá a válaszra hamarosan. S végül bejutok a színes csarnokba. Mindenféle tengeri lények cikáznak ide-oda. S elvonják a figyelmemet célomról, kinek fején korallkorona, s a korall trónon ül, s vár rám. De ekkor egy újabb állom, mi magával ránt...

Egy keskenyebb patak mellet vagyok. Táskámat leteszem a fűbe, s a patak túlpartján egy fán egy baglyot látok meg. Meredten bámulok rá. Ő is meredten néz. De valahogy olyan hihetetlen, nem tudja felfogni ész. Hogy megőrizzem, s képet készítsek róla, ez a gondolatom támad. De ekkor ő felém repül. S csak ekkor látom meg, hogy milyen nagy. Ez az óriási fehér bagoly lecsap a táskámra, s csőrével megragadja... szárnyát kitárja. Hogy elrepüljön vele, nem hagyhatom... de előbb kétszer is lekapom. Félelmet fészkel szívembe, de nem hagyom, hogy elvigye, amit saját kezemmel alkottam. Megállítom hát gondolattal, s ő pár méterrel odébb táskámat ledobja. Ekkor két ember az, kik a váratlanul lepottyant tárgyra vetnék magukat. S történetem, mit mondok nekik, alig hiszik. Bizonyítékul megmutatom hát a képeket. Innen tovább nem emlékezek...

Táskám táskáddal összefogva leszállok a kamion tetejéről. Két üres üveggel bennük. Mert mulattunk, hogy újra találkoztunk. De nem kellett volna így végződnie, s én miért nem védtelek? S egyáltalán... Ha ez a hely nem lakásod, miért jöttél mégis ide?

"Miért jöttél ide?" Ez a kérdés ébreszt. Bár a válasz már tudott, nyitott könyv vagyok az ő szemében. "Veled élni." Felelem, de tudom, ezt nem tehetem. S a kérdezőm is, ki a korall trónról tekint le rám, jól tudja, ez mily hamis. De nem törődik vele. Csak közelebb hív. Én leborulok előtte, de ő vállamra teszi kezét, s kér, hogy keljek föl. Félek szemébe nézni, mert tudom elragad, de mégis reménykedve nézek föl.

Ahogy szeme találkozik a Mélység Uráéval, tudni kezdi minden eddigi hibáját, s egyúttal mindent, mi benne jó. Bizalom, hit és megbecsülés ébred benne önmaga iránt. S a Mélység Ura feláll, a trónt elhagyja, hogy mellé lépjen. Ott állnak kéz a kézben. S a legmélyebb vágyak felébrednek, ágyukból kikelnek. De tiltakozva utasítják ők el, s elküldik őket vissza, aludni. Még egy évet aludjanak hát. S hogy aztán mi lesz? Még nem tudja szegény feje. S úgy nem tudja még a Mélység Ura sem...

Kezemet hát elhúzom, ő is enged, hogy menjek. Hosszú utak várnak még ránk, míg nem leszünk egymás mellett. S önmagunkban bizalmat, hitet és megbecsülést ha örökre nyerünk, úgy a másik felé is ilyen lépéseket tehetünk. De addig csak egymást bántanánk, s ha bántanálak, azt túl nem élném. Mert annyira tisztellek, s szeretetem is az egekig ér.

Űrt hagyva hát maga után kiszakítja szívéből, a vágyat, amely nagyon marja. Pedig az csak szeretetből és szenvedélyből épült föl. Mi rossz van hát benne? A függés sava, mi oly nagyon mar. S a tinta, amivel a szenvedélyt írták is szemet vakít, elfedi a jót. Józan ésszel menjen hát tovább. Megtisztulva és megnyugodva. De most már a megszokott földre áhítozva tér vissza az örökkön változó szalonba.

Víz alá merülni

Reggel volt, s én még alig aludtam... hiába sikerült elaludni, újra és újra felköltött a kín. S néztem képed agyamban, te álom... elvakítottál.

Visszatért hát a csarnokba, hogy újra döntsön, melyik ajtón lépjen be. Hol keresse, amit elvesztett... önmagában hitét.

Hinnem kellene, hogy minden rendben lesz. Hinni, hogy nem ronthatom el. Ezúttal nem. De valahogy mégis nehezemre esett. Talán másban hinni most könnyebb lenne. Elő is keresem hát azt a személyt, aki erre érdemesebb... De aztán körülnézek. Itt is vannak sokan, kik szeretnek, s talán hisznek is bennem. Ok ez, hogy cserébe én is hinni tudjak? Nem tudom. Már nem tudom. Forgolódok, s méregetem az ajtókat. Végül a víz ajtaja elé lépek, s hogy megkapjam a nyugalmat, ami most a gondolkozáshoz kell, a tengerre gondolok. Halk zúgása behatol az agyamba, egyenletes hullámai elcsöndesítik a gondolataimat. Kezem a kilincsre teszem, s benyitok...

Ahogy lenyomta a kilincset, a terembe víz zúdult be. Elöntve mindent, s mint egy tározóba megáll. Ő, ki már megszokta ezt a fulladásközeli nyomást, nem reagál erre különösebben. Csak hagyja, hogy őt magát is átjárja a víz. S közben hinni próbál.

Alámerültem az álom csodás útvesztője várt, de én most hátat fordítottam neki. S hagytam, hogy egy könnyű dallam és szöveg olyan helyekre vigyen engem, amit máskor csak távolról, s felülről nézek. "Felcsap a hullám, fel a fejem fölé...Lehúz a mélység az istenek közé..." A mélység ura, s az én kis vízisteneim, kiknek nyugodt perceim mindig is köszönhettem, most körém gyűlnek, s néznek rám... felülről, bizonytalanul. Talán a köszöntésem stílusát fontolgatják? Vagy hogy mi legyen a sorsom? Várom, hogy mivé fajulnak a dolgok, míg ők nem mozdulnak, én sem lépek. Teljesen rájuk bízom magam.

De talán mégis eszméletét veszti egy kicsit, s míg feje a vízzel tele van... bolondokat beszél tán. S az áttetsző alakok húzzák be. S az ajtó bezárul mögötte. Vízzel telt élményei, lassan párolognak el. S mikorra magához tér, már senki nem felelhet neki kérdéseire.

Ezer kérdéssel fejemben eszmélek. Álom helyett hát álmot éltem meg? Félve lépdelek a lejtő folyosón, óvatosan, hogy el ne csússzak... mind kékebb és sötétebb mélységek felé. S lassan a fénysugár már nem hatol felém. De ahogy egy kanyart beveszek, zöld és sárga fények köszöntenek, s a kis gyenege fényű lámpások alatt látok néhány fura halat. Mohás-algás fejükkel szerényen vizslatnak. És végül leérek e vízmélyi alagsorba. Hatalmas aula köszön reám kongón, s üresen. Sehol egy lélek. Sehol egy fal... De mégsem lehet végtelen e terem. Ahogy haladok a vélt középpont felé, egyszer csak mozaikos padlózat szélére lépek. S ahogy megyek rajta és nézem, felfedezek benne egy térképet.

A mozaik térkép mutatja az útját... Még azt is megmondja, hogy melyik szobor szájában nyomja meg a kapcsolót, hogy leereszkedjen hozzá egy kabin, ami majd elviszi őt, arra helyre, ahol várja már valaki. Vagy inkább valakik. S ahogy utazik, felidézi tegnapi álmát.

Álmomban láttalak téged, s csókod  ízét számon, még most is érzem. Felcsapnak a gondolatok, s betemetnek egészen. Néhány csikóhal igyekszik útján a kabinom mellett éppen. Ahogy őket bámulom, próbálok felejteni. De te egyre csak előtörsz, s nem hagysz elmenni. S lelkem mérgezem a gondolattal, hogy mily felesleges vagyok egy olyan ember életében, kinek mindig csak bajt okozok. Vagy nem? Valaki azt fogja mondani, hogy ez nem igaz. De talán még neked se hinném el. Oly képtelenség, hisz csak álmaimban létezhetne... de még ott se létezik. Csak magasnyomású levegő csempészet. Talán e vízmély itt, végre válaszokhoz vezet. S most, hogy megújulok testileg és lelkileg... most már ilyen rossz gondolatom se lehet. De hogy bezártam magam e várba, így mégis hogy keresselek?

És a reggelből túl hamar este lett. S ez az újabb este hozott-e válaszokat neki? Lett-e több bátorsága, ahogy az idő telt? Vagy örök gátlások temették el? S elért-e oda, ahova mennie kell?

A tizenhárom boszorka

Semmi sem megy ám egy varázsütésre. S ő sem könnyen változott át. Szívéről még pergett a megégett páncél. S sebei újra nyitva voltak minden és mindenki előtt. Szenvedett. Lassan haladt hát. S kifelé újra megjárta a kandallók folyosóját...

Ahogy mentem előre. A kisebb kandallók tüzét figyeltem, s mielőtt vissza térhettem volna a szalonba, a kandallókból kimászott tizenhárom fekete macska. Félelmeim és kételyeim sötétsége mind fény volt hozzájuk képest. Jöttek, egyre jöttek felém, s én a kapunak hátráltam félve.

De nem volt mitől félnie. Ők csak a maguk dolgával foglalkoztak. Csak épp hajnali egy volt, s megtették hát a tizenharmadik óra tennivalóját. Összegyűltek a kapu előtt. Szépen körbe, s elmondták a napi igét. E tűz hajtotta világ minden ígéretét... s ő csak hallgatta őket, s nézte, hogy a közben ülő alakok miként változnak meg.

Egyszerre csak láttam, hogy már nem fekete macskák ültek ott, hanem tizenhárom nő ült a föld fölött lebegve. Ki párnán, ki seprűn, ki valami átlátszatos lényen. S nem értettem, hogy káprázik-e a szemem. Hát bolond lettem egészen.

De ahogy a rítus végetért. A legfiatalabbik hozzá lépett. Hozzá, ki láthatta az egészet. "Üdvözlünk körünkben téged!" Kezeit a jó boszorka kitárta, s a kör megnyílt végleg. "Gyere hát, s válaszd bármelyikünk honát, hogy nála kipihend magad, s az újítótűz minden fájdalmát."

A kandallókra mutatott. Én meg csak álltam ott. Egy szó nélkül. Legbelül zokogva. Hát be kell lépnem az egyik kandallóba. S végül a középsőt, a hetediket választottam. Egy idősebb boszi meg is nyitotta nekem az utat. Miközben a többieket hátrahagytuk, s a kandallón beléptünk, mesélt nekem a bent lakókról. Mert hogy ez nem volt más, mint egy-egy kis lakóház. Négy emelettel, s abban hét lakás. Később azt is megtudtam, hogy van egy tetőkert is, s a föld alatt két szint pince, s mindent összevetve... végülis kedves lakók éltek itt. Engem magánál szállásolt el a földszinten, a vendég szobában. Kicsi volt ugyan, de kellemes fényt árasztott, s a fa illata, amiből a ház volt, átjárta tagjaimat, s nem is sajgott már mindenem annyira. Lepihentem a magasított ágyra.

A házinéni még bekopogott, s meleg tejjel kínálta. Aztán, mikor minden fény kialudt... végül forgolódva, de ő is elaludt...

A tűz ajtaja mögött

Zárt ajtóba ütközött. Mindegyik zárva. Nincs most előre. És nem mehet hátra. Szorongás szele a folyosón állva. A tükör felé hajtja. S a megoldást elé tárja.

Ide vitt hát bizonytalanságom. Most e hat méter hossza tart engem fogva. A tükör felé hajt a szél. Hinni kezdek benne. Segíteni fog nekem, hisz ő az elemem. A tükörben nézem önmagam, mégis más a kép. Már nem is emlékeztem, hogy mivé lettem én.  A képet eltörölném, de kezem nem ütközik üvegbe. Tovább folyik s gyöngéden engem is beránt. Szédülök, ahogy pörgök. El is esek tán.

Mikor magához tért ott feküdt a szalonban újra. Egy-egy szellemlény távolságtartón vizslatja. Néhányan összesúgnak. S egy teltebb nő alak. A víz kapuja felől egy lavórt a fején egyensúlyozva közeleg. Lerakja terhét a feje mellé. És belemárt egy áttetsző szövetet.

Hideg víz ér homlokomhoz. De a körözés meg nem áll. Így fekve is forog minden. Táncol a terem, az egész vár. Kedvem már majdnem elvesztem benne. De aztán agyam a névtáblán jár. Valaki itt vár engemet. Be kell jutnom végre hát. Megköszönöm, mit értem tettek. S a sok szellemalak itt sincs már. De a kapukat is bezárják, csak a tűz kapuja, mi nyitva már. "Miért is ne?" Ötlik föl bennem. A tűzben lesz tán a megújjulás, amit a szívem most vágy... s ami segíthet az ajtón belépnem. Nem is gondolkodom tovább. Lassan, kacskaringós léptekkel közelítek felé. A tüzes napkorongok, mint arany csillognak felém. Ahogy közelebbről nézem, talán tényleg aranyfüst... de ez még nem taszít el. A szalont magam mögött hagyom megint.

A tűz kapuján innen minden homályos és kavargó volt, s a tűz kapuján túl ez mit sem javult. Izzott fönn néhány napkorong. A folyosó két oldalán cikk-cakkban kandallók.

Ahogy haladtam előre tizenhárom kandallót számoltam, s a tizennegyedik a folyosó végén hétszer akkora volt. Meleg volt, de inkább belül emésztett, bőröm nem égette, ez a teremtő tűz. Mert ez volt a tűz, melyből új élet fakadt. A főnixmadár rejteke.

A kandalló előtt állva félve tekintett erre a csupa-tűz világra. De végül egy nagy levegővel beszippantotta a bátorság illatát. És rövid köszöntést mormolva maga elé, belépett a tűzbe...

Melegség, kellemes melegség áradt szét a csontjaimban. Mégis éreztem, hogy a megújjulás a bőröm tépi szét. A külső mázt, amitől oly emberi lettem. S túl régóta változatlanul cipeltem. Újraalkotott a tűz, s ki is égetett azonnal. Az új mázam festette, s azt is belém olvasztotta. Új tüzes színek tüntek fel bőrömöm... s én csak tűrtem. Kellemetlenségét kellemesnek képzeltem. Fájdalmát örömnek. S szenvedésemet szeretetté fordítottam. S az új szépség éltetett. Új szép remények. S hamarosan túljutottam az égető kemencén. S a túl fényesből hirtelen elkezdett kitisztulni minden.

Ott állt az újjászületés csarnokában. A fal mellett fém tányérokon hamukupacok. A legfőbb anyag a kőzet volt itt. Mint barlang s föld mélye, olyan volt ez a hely. Fáklyák a falon alattuk egy-egy faragott kőfej ásított. A padok simák voltak. Az asztalok is. De volt egy-egy díszes szék is... vagy trón. Az egyikükön ült maga az úr.

Ott álltam vele szemben. Megdöbbenve hatalmasságától. S a domborműves szék mögötte árnyaiba simult. Újjászületésem tűzmadara szigorúan tekintett reám. S kőtáblába vésette velem az újéleti fogadást. Mindent, mit tenni kívántam, s eszembe ötlött ott, bevéste egy kőfejű csupaszárny írnok. Csőrétől a felületen apró dőlt latin betűk jelentek meg. S mikor kész lett, kézhez kaptam ez intelmet. Egyik kezem a táblán volt, másikkal harmadik szemem fedtem. Korábbi éltem fájdalmait épp hogy csak feledtem...

S felszállt a magasba, a kupolán túl messze szállt. A lány meg csak állt ott némán, töprengve fogadalmain. De nem sokáig volt tétlen már. Hívta ezer tett. Várt még rá egy kis veszély. S tudta-e hogy merre menjen? Kijutni innen van-e esély? De nem is ment volna még. E köd várból még sokat nem láthatott. S tudni se tudta még, hogy a tizenhárom kandallóban tizenhárom boszorka lakott...

A hetedik kör

Volt már olyan veled, hogy álmaidat elfújták a vágyak? Hogy eltűntek a képzeletből szőtt várak? Hogy minden semmivé lett, szertefoszlott hirtelen... s kötelékeid elszakítottad. Sok barátot bántottál meg. Igen? S megbántottad-e azt, akit igazán szerettél? Mert szeretni féltél. Félted. S félsz most is szeretni. Azt mondod, nem lehet. De valójában... hogy lehet-e, nincs merszed megkérdezni...

Ha most némán ülsz szobádban. Pedig sok minden adott volt mára. Mégis egy kis levegő... egy kis magány vára volt, melybe betértél. Lélegzet a másik után. Nem szorítja most senki és semmi tüdődet. Ha te is ezt érzed... tán te is magadat szabadnak véled.

Soha szabad nem lehetsz magadtól, míg újjá nem születsz. Én megteszem. A főnix tollát előrántom, s az égbe írom új életbeli nevemet.

A kapuk kinyílnak. Vagy legalábbis képzelem. De a belső ajtó mégis csukva. Még be nem mehetek. Még nem jött el a perc. Még nem jártam magammal végig a hét kört. Ideje, hogy belépjek a hetedikbe. Hogy megengedjem magamnak, hogy belépjek szívembe...

Szívemen belül vajh mit találok majd? Mily káosz vagy rend uralkodhatik ott? Félek. De bemenni akarok... Ettől a kettős gondolattól nem szabadulhatok... önmagamtól, önön félelmeimtől még nem szabadulhatok... És addig, bármit is akarok, a hetedik körön kívül maradok.