Ahogy mentem előre. A kisebb kandallók tüzét figyeltem, s mielőtt vissza térhettem volna a szalonba, a kandallókból kimászott tizenhárom fekete macska. Félelmeim és kételyeim sötétsége mind fény volt hozzájuk képest. Jöttek, egyre jöttek felém, s én a kapunak hátráltam félve.
De nem volt mitől félnie. Ők csak a maguk dolgával foglalkoztak. Csak épp hajnali egy volt, s megtették hát a tizenharmadik óra tennivalóját. Összegyűltek a kapu előtt. Szépen körbe, s elmondták a napi igét. E tűz hajtotta világ minden ígéretét... s ő csak hallgatta őket, s nézte, hogy a közben ülő alakok miként változnak meg.
Egyszerre csak láttam, hogy már nem fekete macskák ültek ott, hanem tizenhárom nő ült a föld fölött lebegve. Ki párnán, ki seprűn, ki valami átlátszatos lényen. S nem értettem, hogy káprázik-e a szemem. Hát bolond lettem egészen.
De ahogy a rítus végetért. A legfiatalabbik hozzá lépett. Hozzá, ki láthatta az egészet. "Üdvözlünk körünkben téged!" Kezeit a jó boszorka kitárta, s a kör megnyílt végleg. "Gyere hát, s válaszd bármelyikünk honát, hogy nála kipihend magad, s az újítótűz minden fájdalmát."
A kandallókra mutatott. Én meg csak álltam ott. Egy szó nélkül. Legbelül zokogva. Hát be kell lépnem az egyik kandallóba. S végül a középsőt, a hetediket választottam. Egy idősebb boszi meg is nyitotta nekem az utat. Miközben a többieket hátrahagytuk, s a kandallón beléptünk, mesélt nekem a bent lakókról. Mert hogy ez nem volt más, mint egy-egy kis lakóház. Négy emelettel, s abban hét lakás. Később azt is megtudtam, hogy van egy tetőkert is, s a föld alatt két szint pince, s mindent összevetve... végülis kedves lakók éltek itt. Engem magánál szállásolt el a földszinten, a vendég szobában. Kicsi volt ugyan, de kellemes fényt árasztott, s a fa illata, amiből a ház volt, átjárta tagjaimat, s nem is sajgott már mindenem annyira. Lepihentem a magasított ágyra.
A házinéni még bekopogott, s meleg tejjel kínálta. Aztán, mikor minden fény kialudt... végül forgolódva, de ő is elaludt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése