A hetedik kör

Volt már olyan veled, hogy álmaidat elfújták a vágyak? Hogy eltűntek a képzeletből szőtt várak? Hogy minden semmivé lett, szertefoszlott hirtelen... s kötelékeid elszakítottad. Sok barátot bántottál meg. Igen? S megbántottad-e azt, akit igazán szerettél? Mert szeretni féltél. Félted. S félsz most is szeretni. Azt mondod, nem lehet. De valójában... hogy lehet-e, nincs merszed megkérdezni...

Ha most némán ülsz szobádban. Pedig sok minden adott volt mára. Mégis egy kis levegő... egy kis magány vára volt, melybe betértél. Lélegzet a másik után. Nem szorítja most senki és semmi tüdődet. Ha te is ezt érzed... tán te is magadat szabadnak véled.

Soha szabad nem lehetsz magadtól, míg újjá nem születsz. Én megteszem. A főnix tollát előrántom, s az égbe írom új életbeli nevemet.

A kapuk kinyílnak. Vagy legalábbis képzelem. De a belső ajtó mégis csukva. Még be nem mehetek. Még nem jött el a perc. Még nem jártam magammal végig a hét kört. Ideje, hogy belépjek a hetedikbe. Hogy megengedjem magamnak, hogy belépjek szívembe...

Szívemen belül vajh mit találok majd? Mily káosz vagy rend uralkodhatik ott? Félek. De bemenni akarok... Ettől a kettős gondolattól nem szabadulhatok... önmagamtól, önön félelmeimtől még nem szabadulhatok... És addig, bármit is akarok, a hetedik körön kívül maradok.