Ide vitt hát bizonytalanságom. Most e hat méter hossza tart engem fogva. A tükör felé hajt a szél. Hinni kezdek benne. Segíteni fog nekem, hisz ő az elemem. A tükörben nézem önmagam, mégis más a kép. Már nem is emlékeztem, hogy mivé lettem én. A képet eltörölném, de kezem nem ütközik üvegbe. Tovább folyik s gyöngéden engem is beránt. Szédülök, ahogy pörgök. El is esek tán.
Mikor magához tért ott feküdt a szalonban újra. Egy-egy szellemlény távolságtartón vizslatja. Néhányan összesúgnak. S egy teltebb nő alak. A víz kapuja felől egy lavórt a fején egyensúlyozva közeleg. Lerakja terhét a feje mellé. És belemárt egy áttetsző szövetet.
Hideg víz ér homlokomhoz. De a körözés meg nem áll. Így fekve is forog minden. Táncol a terem, az egész vár. Kedvem már majdnem elvesztem benne. De aztán agyam a névtáblán jár. Valaki itt vár engemet. Be kell jutnom végre hát. Megköszönöm, mit értem tettek. S a sok szellemalak itt sincs már. De a kapukat is bezárják, csak a tűz kapuja, mi nyitva már. "Miért is ne?" Ötlik föl bennem. A tűzben lesz tán a megújjulás, amit a szívem most vágy... s ami segíthet az ajtón belépnem. Nem is gondolkodom tovább. Lassan, kacskaringós léptekkel közelítek felé. A tüzes napkorongok, mint arany csillognak felém. Ahogy közelebbről nézem, talán tényleg aranyfüst... de ez még nem taszít el. A szalont magam mögött hagyom megint.
A tűz kapuján innen minden homályos és kavargó volt, s a tűz kapuján túl ez mit sem javult. Izzott fönn néhány napkorong. A folyosó két oldalán cikk-cakkban kandallók.
Ahogy haladtam előre tizenhárom kandallót számoltam, s a tizennegyedik a folyosó végén hétszer akkora volt. Meleg volt, de inkább belül emésztett, bőröm nem égette, ez a teremtő tűz. Mert ez volt a tűz, melyből új élet fakadt. A főnixmadár rejteke.
A kandalló előtt állva félve tekintett erre a csupa-tűz világra. De végül egy nagy levegővel beszippantotta a bátorság illatát. És rövid köszöntést mormolva maga elé, belépett a tűzbe...
Melegség, kellemes melegség áradt szét a csontjaimban. Mégis éreztem, hogy a megújjulás a bőröm tépi szét. A külső mázt, amitől oly emberi lettem. S túl régóta változatlanul cipeltem. Újraalkotott a tűz, s ki is égetett azonnal. Az új mázam festette, s azt is belém olvasztotta. Új tüzes színek tüntek fel bőrömöm... s én csak tűrtem. Kellemetlenségét kellemesnek képzeltem. Fájdalmát örömnek. S szenvedésemet szeretetté fordítottam. S az új szépség éltetett. Új szép remények. S hamarosan túljutottam az égető kemencén. S a túl fényesből hirtelen elkezdett kitisztulni minden.
Ott állt az újjászületés csarnokában. A fal mellett fém tányérokon hamukupacok. A legfőbb anyag a kőzet volt itt. Mint barlang s föld mélye, olyan volt ez a hely. Fáklyák a falon alattuk egy-egy faragott kőfej ásított. A padok simák voltak. Az asztalok is. De volt egy-egy díszes szék is... vagy trón. Az egyikükön ült maga az úr.
Ott álltam vele szemben. Megdöbbenve hatalmasságától. S a domborműves szék mögötte árnyaiba simult. Újjászületésem tűzmadara szigorúan tekintett reám. S kőtáblába vésette velem az újéleti fogadást. Mindent, mit tenni kívántam, s eszembe ötlött ott, bevéste egy kőfejű csupaszárny írnok. Csőrétől a felületen apró dőlt latin betűk jelentek meg. S mikor kész lett, kézhez kaptam ez intelmet. Egyik kezem a táblán volt, másikkal harmadik szemem fedtem. Korábbi éltem fájdalmait épp hogy csak feledtem...
S felszállt a magasba, a kupolán túl messze szállt. A lány meg csak állt ott némán, töprengve fogadalmain. De nem sokáig volt tétlen már. Hívta ezer tett. Várt még rá egy kis veszély. S tudta-e hogy merre menjen? Kijutni innen van-e esély? De nem is ment volna még. E köd várból még sokat nem láthatott. S tudni se tudta még, hogy a tizenhárom kandallóban tizenhárom boszorka lakott...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése