Víz alá merülni

Reggel volt, s én még alig aludtam... hiába sikerült elaludni, újra és újra felköltött a kín. S néztem képed agyamban, te álom... elvakítottál.

Visszatért hát a csarnokba, hogy újra döntsön, melyik ajtón lépjen be. Hol keresse, amit elvesztett... önmagában hitét.

Hinnem kellene, hogy minden rendben lesz. Hinni, hogy nem ronthatom el. Ezúttal nem. De valahogy mégis nehezemre esett. Talán másban hinni most könnyebb lenne. Elő is keresem hát azt a személyt, aki erre érdemesebb... De aztán körülnézek. Itt is vannak sokan, kik szeretnek, s talán hisznek is bennem. Ok ez, hogy cserébe én is hinni tudjak? Nem tudom. Már nem tudom. Forgolódok, s méregetem az ajtókat. Végül a víz ajtaja elé lépek, s hogy megkapjam a nyugalmat, ami most a gondolkozáshoz kell, a tengerre gondolok. Halk zúgása behatol az agyamba, egyenletes hullámai elcsöndesítik a gondolataimat. Kezem a kilincsre teszem, s benyitok...

Ahogy lenyomta a kilincset, a terembe víz zúdult be. Elöntve mindent, s mint egy tározóba megáll. Ő, ki már megszokta ezt a fulladásközeli nyomást, nem reagál erre különösebben. Csak hagyja, hogy őt magát is átjárja a víz. S közben hinni próbál.

Alámerültem az álom csodás útvesztője várt, de én most hátat fordítottam neki. S hagytam, hogy egy könnyű dallam és szöveg olyan helyekre vigyen engem, amit máskor csak távolról, s felülről nézek. "Felcsap a hullám, fel a fejem fölé...Lehúz a mélység az istenek közé..." A mélység ura, s az én kis vízisteneim, kiknek nyugodt perceim mindig is köszönhettem, most körém gyűlnek, s néznek rám... felülről, bizonytalanul. Talán a köszöntésem stílusát fontolgatják? Vagy hogy mi legyen a sorsom? Várom, hogy mivé fajulnak a dolgok, míg ők nem mozdulnak, én sem lépek. Teljesen rájuk bízom magam.

De talán mégis eszméletét veszti egy kicsit, s míg feje a vízzel tele van... bolondokat beszél tán. S az áttetsző alakok húzzák be. S az ajtó bezárul mögötte. Vízzel telt élményei, lassan párolognak el. S mikorra magához tér, már senki nem felelhet neki kérdéseire.

Ezer kérdéssel fejemben eszmélek. Álom helyett hát álmot éltem meg? Félve lépdelek a lejtő folyosón, óvatosan, hogy el ne csússzak... mind kékebb és sötétebb mélységek felé. S lassan a fénysugár már nem hatol felém. De ahogy egy kanyart beveszek, zöld és sárga fények köszöntenek, s a kis gyenege fényű lámpások alatt látok néhány fura halat. Mohás-algás fejükkel szerényen vizslatnak. És végül leérek e vízmélyi alagsorba. Hatalmas aula köszön reám kongón, s üresen. Sehol egy lélek. Sehol egy fal... De mégsem lehet végtelen e terem. Ahogy haladok a vélt középpont felé, egyszer csak mozaikos padlózat szélére lépek. S ahogy megyek rajta és nézem, felfedezek benne egy térképet.

A mozaik térkép mutatja az útját... Még azt is megmondja, hogy melyik szobor szájában nyomja meg a kapcsolót, hogy leereszkedjen hozzá egy kabin, ami majd elviszi őt, arra helyre, ahol várja már valaki. Vagy inkább valakik. S ahogy utazik, felidézi tegnapi álmát.

Álmomban láttalak téged, s csókod  ízét számon, még most is érzem. Felcsapnak a gondolatok, s betemetnek egészen. Néhány csikóhal igyekszik útján a kabinom mellett éppen. Ahogy őket bámulom, próbálok felejteni. De te egyre csak előtörsz, s nem hagysz elmenni. S lelkem mérgezem a gondolattal, hogy mily felesleges vagyok egy olyan ember életében, kinek mindig csak bajt okozok. Vagy nem? Valaki azt fogja mondani, hogy ez nem igaz. De talán még neked se hinném el. Oly képtelenség, hisz csak álmaimban létezhetne... de még ott se létezik. Csak magasnyomású levegő csempészet. Talán e vízmély itt, végre válaszokhoz vezet. S most, hogy megújulok testileg és lelkileg... most már ilyen rossz gondolatom se lehet. De hogy bezártam magam e várba, így mégis hogy keresselek?

És a reggelből túl hamar este lett. S ez az újabb este hozott-e válaszokat neki? Lett-e több bátorsága, ahogy az idő telt? Vagy örök gátlások temették el? S elért-e oda, ahova mennie kell?

A tizenhárom boszorka

Semmi sem megy ám egy varázsütésre. S ő sem könnyen változott át. Szívéről még pergett a megégett páncél. S sebei újra nyitva voltak minden és mindenki előtt. Szenvedett. Lassan haladt hát. S kifelé újra megjárta a kandallók folyosóját...

Ahogy mentem előre. A kisebb kandallók tüzét figyeltem, s mielőtt vissza térhettem volna a szalonba, a kandallókból kimászott tizenhárom fekete macska. Félelmeim és kételyeim sötétsége mind fény volt hozzájuk képest. Jöttek, egyre jöttek felém, s én a kapunak hátráltam félve.

De nem volt mitől félnie. Ők csak a maguk dolgával foglalkoztak. Csak épp hajnali egy volt, s megtették hát a tizenharmadik óra tennivalóját. Összegyűltek a kapu előtt. Szépen körbe, s elmondták a napi igét. E tűz hajtotta világ minden ígéretét... s ő csak hallgatta őket, s nézte, hogy a közben ülő alakok miként változnak meg.

Egyszerre csak láttam, hogy már nem fekete macskák ültek ott, hanem tizenhárom nő ült a föld fölött lebegve. Ki párnán, ki seprűn, ki valami átlátszatos lényen. S nem értettem, hogy káprázik-e a szemem. Hát bolond lettem egészen.

De ahogy a rítus végetért. A legfiatalabbik hozzá lépett. Hozzá, ki láthatta az egészet. "Üdvözlünk körünkben téged!" Kezeit a jó boszorka kitárta, s a kör megnyílt végleg. "Gyere hát, s válaszd bármelyikünk honát, hogy nála kipihend magad, s az újítótűz minden fájdalmát."

A kandallókra mutatott. Én meg csak álltam ott. Egy szó nélkül. Legbelül zokogva. Hát be kell lépnem az egyik kandallóba. S végül a középsőt, a hetediket választottam. Egy idősebb boszi meg is nyitotta nekem az utat. Miközben a többieket hátrahagytuk, s a kandallón beléptünk, mesélt nekem a bent lakókról. Mert hogy ez nem volt más, mint egy-egy kis lakóház. Négy emelettel, s abban hét lakás. Később azt is megtudtam, hogy van egy tetőkert is, s a föld alatt két szint pince, s mindent összevetve... végülis kedves lakók éltek itt. Engem magánál szállásolt el a földszinten, a vendég szobában. Kicsi volt ugyan, de kellemes fényt árasztott, s a fa illata, amiből a ház volt, átjárta tagjaimat, s nem is sajgott már mindenem annyira. Lepihentem a magasított ágyra.

A házinéni még bekopogott, s meleg tejjel kínálta. Aztán, mikor minden fény kialudt... végül forgolódva, de ő is elaludt...

A tűz ajtaja mögött

Zárt ajtóba ütközött. Mindegyik zárva. Nincs most előre. És nem mehet hátra. Szorongás szele a folyosón állva. A tükör felé hajtja. S a megoldást elé tárja.

Ide vitt hát bizonytalanságom. Most e hat méter hossza tart engem fogva. A tükör felé hajt a szél. Hinni kezdek benne. Segíteni fog nekem, hisz ő az elemem. A tükörben nézem önmagam, mégis más a kép. Már nem is emlékeztem, hogy mivé lettem én.  A képet eltörölném, de kezem nem ütközik üvegbe. Tovább folyik s gyöngéden engem is beránt. Szédülök, ahogy pörgök. El is esek tán.

Mikor magához tért ott feküdt a szalonban újra. Egy-egy szellemlény távolságtartón vizslatja. Néhányan összesúgnak. S egy teltebb nő alak. A víz kapuja felől egy lavórt a fején egyensúlyozva közeleg. Lerakja terhét a feje mellé. És belemárt egy áttetsző szövetet.

Hideg víz ér homlokomhoz. De a körözés meg nem áll. Így fekve is forog minden. Táncol a terem, az egész vár. Kedvem már majdnem elvesztem benne. De aztán agyam a névtáblán jár. Valaki itt vár engemet. Be kell jutnom végre hát. Megköszönöm, mit értem tettek. S a sok szellemalak itt sincs már. De a kapukat is bezárják, csak a tűz kapuja, mi nyitva már. "Miért is ne?" Ötlik föl bennem. A tűzben lesz tán a megújjulás, amit a szívem most vágy... s ami segíthet az ajtón belépnem. Nem is gondolkodom tovább. Lassan, kacskaringós léptekkel közelítek felé. A tüzes napkorongok, mint arany csillognak felém. Ahogy közelebbről nézem, talán tényleg aranyfüst... de ez még nem taszít el. A szalont magam mögött hagyom megint.

A tűz kapuján innen minden homályos és kavargó volt, s a tűz kapuján túl ez mit sem javult. Izzott fönn néhány napkorong. A folyosó két oldalán cikk-cakkban kandallók.

Ahogy haladtam előre tizenhárom kandallót számoltam, s a tizennegyedik a folyosó végén hétszer akkora volt. Meleg volt, de inkább belül emésztett, bőröm nem égette, ez a teremtő tűz. Mert ez volt a tűz, melyből új élet fakadt. A főnixmadár rejteke.

A kandalló előtt állva félve tekintett erre a csupa-tűz világra. De végül egy nagy levegővel beszippantotta a bátorság illatát. És rövid köszöntést mormolva maga elé, belépett a tűzbe...

Melegség, kellemes melegség áradt szét a csontjaimban. Mégis éreztem, hogy a megújjulás a bőröm tépi szét. A külső mázt, amitől oly emberi lettem. S túl régóta változatlanul cipeltem. Újraalkotott a tűz, s ki is égetett azonnal. Az új mázam festette, s azt is belém olvasztotta. Új tüzes színek tüntek fel bőrömöm... s én csak tűrtem. Kellemetlenségét kellemesnek képzeltem. Fájdalmát örömnek. S szenvedésemet szeretetté fordítottam. S az új szépség éltetett. Új szép remények. S hamarosan túljutottam az égető kemencén. S a túl fényesből hirtelen elkezdett kitisztulni minden.

Ott állt az újjászületés csarnokában. A fal mellett fém tányérokon hamukupacok. A legfőbb anyag a kőzet volt itt. Mint barlang s föld mélye, olyan volt ez a hely. Fáklyák a falon alattuk egy-egy faragott kőfej ásított. A padok simák voltak. Az asztalok is. De volt egy-egy díszes szék is... vagy trón. Az egyikükön ült maga az úr.

Ott álltam vele szemben. Megdöbbenve hatalmasságától. S a domborműves szék mögötte árnyaiba simult. Újjászületésem tűzmadara szigorúan tekintett reám. S kőtáblába vésette velem az újéleti fogadást. Mindent, mit tenni kívántam, s eszembe ötlött ott, bevéste egy kőfejű csupaszárny írnok. Csőrétől a felületen apró dőlt latin betűk jelentek meg. S mikor kész lett, kézhez kaptam ez intelmet. Egyik kezem a táblán volt, másikkal harmadik szemem fedtem. Korábbi éltem fájdalmait épp hogy csak feledtem...

S felszállt a magasba, a kupolán túl messze szállt. A lány meg csak állt ott némán, töprengve fogadalmain. De nem sokáig volt tétlen már. Hívta ezer tett. Várt még rá egy kis veszély. S tudta-e hogy merre menjen? Kijutni innen van-e esély? De nem is ment volna még. E köd várból még sokat nem láthatott. S tudni se tudta még, hogy a tizenhárom kandallóban tizenhárom boszorka lakott...

A hetedik kör

Volt már olyan veled, hogy álmaidat elfújták a vágyak? Hogy eltűntek a képzeletből szőtt várak? Hogy minden semmivé lett, szertefoszlott hirtelen... s kötelékeid elszakítottad. Sok barátot bántottál meg. Igen? S megbántottad-e azt, akit igazán szerettél? Mert szeretni féltél. Félted. S félsz most is szeretni. Azt mondod, nem lehet. De valójában... hogy lehet-e, nincs merszed megkérdezni...

Ha most némán ülsz szobádban. Pedig sok minden adott volt mára. Mégis egy kis levegő... egy kis magány vára volt, melybe betértél. Lélegzet a másik után. Nem szorítja most senki és semmi tüdődet. Ha te is ezt érzed... tán te is magadat szabadnak véled.

Soha szabad nem lehetsz magadtól, míg újjá nem születsz. Én megteszem. A főnix tollát előrántom, s az égbe írom új életbeli nevemet.

A kapuk kinyílnak. Vagy legalábbis képzelem. De a belső ajtó mégis csukva. Még be nem mehetek. Még nem jött el a perc. Még nem jártam magammal végig a hét kört. Ideje, hogy belépjek a hetedikbe. Hogy megengedjem magamnak, hogy belépjek szívembe...

Szívemen belül vajh mit találok majd? Mily káosz vagy rend uralkodhatik ott? Félek. De bemenni akarok... Ettől a kettős gondolattól nem szabadulhatok... önmagamtól, önön félelmeimtől még nem szabadulhatok... És addig, bármit is akarok, a hetedik körön kívül maradok.

Viharból épített vár

Csönd volt először... új kezdet, új utak, s új terek. Lassan bontakozott ki előtte a vihar hűvös-ködös vára.

Itthon megint. Növények között barangoltunk, s most visszatérvén ebbe a kis vakondtúrásos hangos utcába, újra magam vagyok. Semmi zöld. Sötétedik, hát nem sok fény. És ki merre járhat most e percben, ezen töprengek, miközben az ajtót tartják nekem. Ki van támasztva. Minek? Úgysem csukódik. Senkit sem érdekel. Én viszont dühvel birkódzom. Megfogom az ajtót. Sűrű köszönet. Ajkam kimondja de szívem mégse hatja meg. Ily kedvesség ezen a helyen már csak érzéseim ellen szól. Túl jó ide. Túl jó ez. El innen. Csak ez az egy... ébreszt.

S az ébredő látja. Egy másik világot. Ecsetek kezei. Fest és újra álmod mindent. Egy utópikus dallam kíséri őt híven. Megy csak egyre megy, hogy e szürke tájból fessen egy zöldes és ezüstös, színes új világot.

A vár előttem. Épp csak sóhajtásnyi volt. De ahogy néztem nőtt és nőtt, míg mindent beborított. Kis utcánkat elnyelte hatalmas udvara. Benne arany koronájú fák díszes kettős sora. S azt a szürkés kis házat, melyet nem szeretek, minden kis darabját ködkövekkel fedett. Álltam és bámultam ezt a csodát. Miközben a vihar pajkosan elkapta szoknyám.

Szelíd szél volt másoknak, de ő reá koncentrálta erejét. Így csak ő lehetett, aki ide belép. A vihar ködvárába, hogy kicsinosítsa belülről. S hogy hangja finom dallamot zengjen, a ködfalak közt legyen valami élet. Legyen valami és valaki végre már. A szél így tessékelte hát beljebb.

Most, hogy a szél lökött egyet rajtam befelé. Magam sem akartam mást, mint belépni e valószínűtlen falak közé. Kezem az ajtót kutatta, de az magától kitárult. S nagy levegőt vettem és beléptem. A szemem elé tárult egy keskeny keresztfolyosó és egy lépcső balra fel. A folyosó sötét volt. De odafönn fény derengett. Mentem hát fölfelé. S ahol a karfához értem. Egy csinos kis rózsainda tört ki belőle. Majd a falra is végig felfutottak. S vörös rózsák nyíltak. Szépen illatoztak. A pillék se késtek tovább. S láttam ezernyi szépet. A rózsa illata alatt álltam, mint zuhany alatt. S vártam és vártam, hogy illatuk túlcsordulva reám öltsenek díszesebb ruhát.

Ruhája sötétzöld bársony és fekete szatén, hímezve, s szalagokkal, ami belefér. A szoknya alatt pedig hét alsószoknya lapult. Mindegyik egyenként szíve egyes köreit volt hivatott jelképezni. Első volt kívülről a közvetlenség ez világos vajszín áttört csipkeszegéllyel az alján. Második volt a távolságtartás szürke fodros-foszlós anyagával. A harmadik a kedvesség volt. Fehér, mint a hó, és ránctalanul selymes és tiszta. A negyedik az érdektelenség  tarka, semmitmondó, folt hátán folt darabja. Ötödik volt a megbecsülés. Igazi törődéssel varrt kövekkel tarkított szegélye. Hatodik a félelem ébenfekete áttetsző tüllből. És a hetedik, egyben a legalsó a szeretet természetes selyemből. Szegélyén végig egy-egy hernyó himbálódzott selyemszálon. Ilyen volt a ruha. Ilyen volt ő is, ha bárki közeledett, s csak az, ki a fekete tüll mögött a hernyókat nem rémeknek látta, csak az tudta, milyen ő igazából. S csak az szerethette igazán.

Meglepő, mégis gyönyörű ruhámban folytattam az utam, így értem egy díszes levél-virág mintás festett ajtó elé. Résnyire nyitva volt, hát belestem. Egy hatalmas díszes szalon várt rám odabenn. Beléptem. S szellemszerű alakok jártak- keltek, hellyel kínáltak. Leültem. Egy csésze teát töltött az egyik, s el is tűnt az egyik oldalsó ajtó mögött. Mert a szalonnak, azon kívül, ahol bejöttem még 3 másik ajtaja volt. Az egyik kacskaringós mintáiba sok különös dolog akadt. Volt ott szekrény, ló, tehén, tányér és kalap, de akadt villa, kanál, esernyő, asztal és napilap. A másikon szeszélyes lángnyelvek táncoltak, s volt rajta néhány arany nap.
Az utolsó mintái lágyak voltak. Fönt felhők enyhe árnyai, lent hullámok és tengeri lények, halak.

Az elemek szalonjában nagy sürgés-forgás támadt. Új lakó érkezett. Így tudták. Nekik így mondták. Szellemlények munkához láttak. Teát hoztak a jövevénynek. S előtte az összes ajtót kitárták, hogy választhasson kedvére.

A teám hamar megittam. Ez rossz szokás. Kicsit szégyellettem is magam. Még illetlenségnek gondolják. De ők csak némán elvonultak. S mind a négy ajtót szélesre tárták. Felálltam. S ők mind el mentek. Engem meg egy új döntés várt. Mindegyik mögé belestem egy cseppet, de nem vehettem ki túl sokat. Tán néhány bútor. Függönyök takarták mindenütt az ablakokat. A szalon fényét elhagyva végül vissza is néztem a negyedik ajtó fele. De nem volt már olyan, mint ahonnan jöttem. Ez is mint a többi egy sötét szoba volt. Tanakodtam hát még egy darabig. Aztán beléptem az első ajtón. Viharba léptem hát. S az ajtóban kapaszkodtam meg, miközben üdvözlő hangversenyét játszotta a szél. Én alig láttam valamit. Majd ahogy elhalkult, feltárult előttem, amit szobának véltem... egy bútorozott folyosó állt előttem úgy 3 méter után jobbra elkanyarodott. És onnan még vagy másik három méter után a folyosó végén egy tükör volt. Néztem benne zavartan, ahogy jövök magam felé. Majd megálltam és a  folyosó menti ajtókra pillantottam. Három egyforma ajtó piciny kis fekete névtáblával. De kettő üres volt még, a harmadikon pedig egy név állt oly kacskaringós betűkkel, hogy alig tudtam kivenni, hogy az én nevem. Ez a távolabbi ajtó, ez az én ajtóm volt. A kilincsre tettem a kezem, hogy belépjek végre,  ennek a viharvárnak a viharszárnyának apró szentélyébe.

A kilincsre tette a kezét, bizakodva, de kissé bizonytalanul... De az ajtó nem nyílt. A kilincs meg se mozdult...

A vihar előtti csend

Amikor hirtelen beköszönt a csönd, s a világ zajai nem jutnak be agyamba... hirtelen értelmetlenné válik minden állításom, elfelejthető minden kérdésem. Félelmem is csak valami egész testem megrázó remegés váltja fel. Minden egyetlen hangra vár.

Sétálok odakinn, ma is úgy mentem ki, mint minden nap már... mintha veled találkoznék, úgy indulok el már minden találkára. Torkomban csomó, szívemen nehezék. S valaki más vár rám, de nem baj. "Nem is nehéz így." Ezt mondom magamnak megint. Jó így, ahogy van. Még ha a nincs közelebb is áll a valósághoz. Jól van hát így, ahogy nincs?

A szél megfontoltan lopakodik mögém, hogy egy óvatlan pillanatban sikoljon felém. A hangoddal fejében. Az öleléseddel a kezében. Érzem, ahogy tudod már, hogy hív. S talán el is hiszem, hogy tényleg hallod, hogy hozzád fohászkodom megint. Nevedet súgom, s viszi tovább a szél. Elvágtat messzire túl a fényen, a városon, túl mindenen, amit most láthatok. S várom, hogy visszatérjen. Egy újabb szóval, egy újabb öleléssel.

De aztán szörnyű reggelre ébredek. Már napok óta felzabál engemet ez a vágy. De én nem vagyok olyan, mint más. Nem hozhat nekem már megnyugvást... senki más szava, senki más ölelése. Csak azt szeretném tudni, hogy te most boldog vagy-e.

Csak egyetlen kérdésem van. Két válasszal magában. Az egyik igaz, a másik nem az. De hogy melyik melyik, azt nem tudhatom. Várok hát. Talán már nem kell soká. Félelmem, tán nem odázza már el. Vágyok a múltbéli kellemes érzésekre. S hogy te itt legyél. Talán még ilyen is lehet. Talán akkor majd megfogom kezedet. S neked szegezem kérdésemet. S hogy boldog vagy-e, őszintén megfeleled.

Most már jó ideje, mindig, ha kimegyek, úgy megyek ki, mintha veled találkoznék. Izgatottsággal és félelemmel szívemben. S hálát adok a mindenkori szellemeknek, akik egyszer hozzád vezéreltek. És azt kívánom, legyen most csend. Csak hogy gondolataimat megélhessem, oly tisztán és szépen, hogy a világ ne zavarja meg. S gyorsan belélegzem... ebben a pillanatnyi csendben... a várakozást. S aztán a szél arcomba fújja hajamat. Nem látok tisztán. S nem is szép ez a kép nekem. A fények és a város túl sötét nekem. De egyszer majd elmegyek innen.

Ha más nem, akkor a szél visz el.

Hol vannak most a szarkák?

Egy ideje minden nap csak gerlék jöttek, de ma már ők se köszöntenek. De emlékszem még a csörgő hangokra. Szarkák jöttek, kétszínű madarak. Hangoskodtak. Kedves volt nekem e hang. De most szomorú vagyok, hogy ily soká elmarad.

"Merre járhatsz most kétszínű madaram?" Kérdi, mikor valami csillogót megpillant. Kezével zárja, óvja a szemét tőle. Ez a csillogás meg ne bűvölje. Újra csillogás egy pamut gombolyag. Megint kezdődik. Az év elé szaladt...

Itt van hát az új ígéreted. Még kissé megszeppenve, de fogom kezedet. Ránts hát magaddal az izgalmas fénybe... pörögni, tanulni nincs ellenemre. Kezdjünk hát bele mielőbb. És visszatérek oda, ahonnan kedvem jött. Végre minden olyan lesz, ahogy jó. Csak előre kell menni, kitérni nem lenne jó. 

S mikor így elgondolkodik. Több kérdés is felmerül: "Mit akar az a sok gerle? A szarka ilyenkor merre repül? Hol vannak ilyenkor a szarkák?" És így tovább folytatja, de az úton ahogy jár, mindenki hallhatja, hogy lelke új reményre talál. Egy új hely, egy új mester várja már.


Egy kis kapun át... az udvaron keresztül. Egy barna embert mutattak, őt kell keressük. Kék szemével megfog azonnal. Fehérősz haja és barna bőre tán, mi oly érdekesen hat? S csak hallgatom mondandóját. Kérdések és válaszok lebegnek a szélben. És én azt kérdezem: "Felesleges-e?" Miért is lenne. Én ezt bizton szeretném. Kellemes a napon is kint állni még ezért...

A huszonkét mester majd megtanít megint, hinni a jövőben és alkotni, ahogy szeretsz. Kellemes lesz ez mind-mind neked. Végre elindulhatsz. S meg is érkezel. A sok mókás gondolat, a komoly bajt veszti el.

Talán én is ilyen leszek egyszer. Ezernyi viccel  csak mi szép azt érem el. És nem keresem majd tovább, hogy legyek boldoggá. Mert elhiszem végül. Elhiszem, s tovább már csak várnom kell, hogy mindenem meglegyen. De búval és hitetlenséggel szóba nem kerülhetek. Így lesz ez tényleg? Remélhetem-e?

Reményem vagy te fehér és fekete. Mikor odafönt szárnyalsz. Vagy csak egy tollad lássam meg a földre nézve. Reményt ad nekem lelked kettőssége.