Itthon megint. Növények között barangoltunk, s most visszatérvén ebbe a kis vakondtúrásos hangos utcába, újra magam vagyok. Semmi zöld. Sötétedik, hát nem sok fény. És ki merre járhat most e percben, ezen töprengek, miközben az ajtót tartják nekem. Ki van támasztva. Minek? Úgysem csukódik. Senkit sem érdekel. Én viszont dühvel birkódzom. Megfogom az ajtót. Sűrű köszönet. Ajkam kimondja de szívem mégse hatja meg. Ily kedvesség ezen a helyen már csak érzéseim ellen szól. Túl jó ide. Túl jó ez. El innen. Csak ez az egy... ébreszt.
S az ébredő látja. Egy másik világot. Ecsetek kezei. Fest és újra álmod mindent. Egy utópikus dallam kíséri őt híven. Megy csak egyre megy, hogy e szürke tájból fessen egy zöldes és ezüstös, színes új világot.
A vár előttem. Épp csak sóhajtásnyi volt. De ahogy néztem nőtt és nőtt, míg mindent beborított. Kis utcánkat elnyelte hatalmas udvara. Benne arany koronájú fák díszes kettős sora. S azt a szürkés kis házat, melyet nem szeretek, minden kis darabját ködkövekkel fedett. Álltam és bámultam ezt a csodát. Miközben a vihar pajkosan elkapta szoknyám.
Szelíd szél volt másoknak, de ő reá koncentrálta erejét. Így csak ő lehetett, aki ide belép. A vihar ködvárába, hogy kicsinosítsa belülről. S hogy hangja finom dallamot zengjen, a ködfalak közt legyen valami élet. Legyen valami és valaki végre már. A szél így tessékelte hát beljebb.
Most, hogy a szél lökött egyet rajtam befelé. Magam sem akartam mást, mint belépni e valószínűtlen falak közé. Kezem az ajtót kutatta, de az magától kitárult. S nagy levegőt vettem és beléptem. A szemem elé tárult egy keskeny keresztfolyosó és egy lépcső balra fel. A folyosó sötét volt. De odafönn fény derengett. Mentem hát fölfelé. S ahol a karfához értem. Egy csinos kis rózsainda tört ki belőle. Majd a falra is végig felfutottak. S vörös rózsák nyíltak. Szépen illatoztak. A pillék se késtek tovább. S láttam ezernyi szépet. A rózsa illata alatt álltam, mint zuhany alatt. S vártam és vártam, hogy illatuk túlcsordulva reám öltsenek díszesebb ruhát.
Ruhája sötétzöld bársony és fekete szatén, hímezve, s szalagokkal, ami belefér. A szoknya alatt pedig hét alsószoknya lapult. Mindegyik egyenként szíve egyes köreit volt hivatott jelképezni. Első volt kívülről a közvetlenség ez világos vajszín áttört csipkeszegéllyel az alján. Második volt a távolságtartás szürke fodros-foszlós anyagával. A harmadik a kedvesség volt. Fehér, mint a hó, és ránctalanul selymes és tiszta. A negyedik az érdektelenség tarka, semmitmondó, folt hátán folt darabja. Ötödik volt a megbecsülés. Igazi törődéssel varrt kövekkel tarkított szegélye. Hatodik a félelem ébenfekete áttetsző tüllből. És a hetedik, egyben a legalsó a szeretet természetes selyemből. Szegélyén végig egy-egy hernyó himbálódzott selyemszálon. Ilyen volt a ruha. Ilyen volt ő is, ha bárki közeledett, s csak az, ki a fekete tüll mögött a hernyókat nem rémeknek látta, csak az tudta, milyen ő igazából. S csak az szerethette igazán.
Meglepő, mégis gyönyörű ruhámban folytattam az utam, így értem egy díszes levél-virág mintás festett ajtó elé. Résnyire nyitva volt, hát belestem. Egy hatalmas díszes szalon várt rám odabenn. Beléptem. S szellemszerű alakok jártak- keltek, hellyel kínáltak. Leültem. Egy csésze teát töltött az egyik, s el is tűnt az egyik oldalsó ajtó mögött. Mert a szalonnak, azon kívül, ahol bejöttem még 3 másik ajtaja volt. Az egyik kacskaringós mintáiba sok különös dolog akadt. Volt ott szekrény, ló, tehén, tányér és kalap, de akadt villa, kanál, esernyő, asztal és napilap. A másikon szeszélyes lángnyelvek táncoltak, s volt rajta néhány arany nap.
Az utolsó mintái lágyak voltak. Fönt felhők enyhe árnyai, lent hullámok és tengeri lények, halak.
Az elemek szalonjában nagy sürgés-forgás támadt. Új lakó érkezett. Így tudták. Nekik így mondták. Szellemlények munkához láttak. Teát hoztak a jövevénynek. S előtte az összes ajtót kitárták, hogy választhasson kedvére.
A teám hamar megittam. Ez rossz szokás. Kicsit szégyellettem is magam. Még illetlenségnek gondolják. De ők csak némán elvonultak. S mind a négy ajtót szélesre tárták. Felálltam. S ők mind el mentek. Engem meg egy új döntés várt. Mindegyik mögé belestem egy cseppet, de nem vehettem ki túl sokat. Tán néhány bútor. Függönyök takarták mindenütt az ablakokat. A szalon fényét elhagyva végül vissza is néztem a negyedik ajtó fele. De nem volt már olyan, mint ahonnan jöttem. Ez is mint a többi egy sötét szoba volt. Tanakodtam hát még egy darabig. Aztán beléptem az első ajtón. Viharba léptem hát. S az ajtóban kapaszkodtam meg, miközben üdvözlő hangversenyét játszotta a szél. Én alig láttam valamit. Majd ahogy elhalkult, feltárult előttem, amit szobának véltem... egy bútorozott folyosó állt előttem úgy 3 méter után jobbra elkanyarodott. És onnan még vagy másik három méter után a folyosó végén egy tükör volt. Néztem benne zavartan, ahogy jövök magam felé. Majd megálltam és a folyosó menti ajtókra pillantottam. Három egyforma ajtó piciny kis fekete névtáblával. De kettő üres volt még, a harmadikon pedig egy név állt oly kacskaringós betűkkel, hogy alig tudtam kivenni, hogy az én nevem. Ez a távolabbi ajtó, ez az én ajtóm volt. A kilincsre tettem a kezem, hogy belépjek végre, ennek a viharvárnak a viharszárnyának apró szentélyébe.
A kilincsre tette a kezét, bizakodva, de kissé bizonytalanul... De az ajtó nem nyílt. A kilincs meg se mozdult...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése