Sétálok odakinn, ma is úgy mentem ki, mint minden nap már... mintha veled találkoznék, úgy indulok el már minden találkára. Torkomban csomó, szívemen nehezék. S valaki más vár rám, de nem baj. "Nem is nehéz így." Ezt mondom magamnak megint. Jó így, ahogy van. Még ha a nincs közelebb is áll a valósághoz. Jól van hát így, ahogy nincs?
A szél megfontoltan lopakodik mögém, hogy egy óvatlan pillanatban sikoljon felém. A hangoddal fejében. Az öleléseddel a kezében. Érzem, ahogy tudod már, hogy hív. S talán el is hiszem, hogy tényleg hallod, hogy hozzád fohászkodom megint. Nevedet súgom, s viszi tovább a szél. Elvágtat messzire túl a fényen, a városon, túl mindenen, amit most láthatok. S várom, hogy visszatérjen. Egy újabb szóval, egy újabb öleléssel.
De aztán szörnyű reggelre ébredek. Már napok óta felzabál engemet ez a vágy. De én nem vagyok olyan, mint más. Nem hozhat nekem már megnyugvást... senki más szava, senki más ölelése. Csak azt szeretném tudni, hogy te most boldog vagy-e.
Csak egyetlen kérdésem van. Két válasszal magában. Az egyik igaz, a másik nem az. De hogy melyik melyik, azt nem tudhatom. Várok hát. Talán már nem kell soká. Félelmem, tán nem odázza már el. Vágyok a múltbéli kellemes érzésekre. S hogy te itt legyél. Talán még ilyen is lehet. Talán akkor majd megfogom kezedet. S neked szegezem kérdésemet. S hogy boldog vagy-e, őszintén megfeleled.
Most már jó ideje, mindig, ha kimegyek, úgy megyek ki, mintha veled találkoznék. Izgatottsággal és félelemmel szívemben. S hálát adok a mindenkori szellemeknek, akik egyszer hozzád vezéreltek. És azt kívánom, legyen most csend. Csak hogy gondolataimat megélhessem, oly tisztán és szépen, hogy a világ ne zavarja meg. S gyorsan belélegzem... ebben a pillanatnyi csendben... a várakozást. S aztán a szél arcomba fújja hajamat. Nem látok tisztán. S nem is szép ez a kép nekem. A fények és a város túl sötét nekem. De egyszer majd elmegyek innen.
Ha más nem, akkor a szél visz el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése