Csönd a mélyben

Amint elhagyta ajkát a szó, tudta, hogy vétett... mikor szívéhez kapott, már érezte a véget... ahogy forró vér lecsurgott ujjai között... ahogy a félelem könnye a szemébe szökött, már újra egyedül volt.

Egyedül volt. A végtelen tenger mélyén, mint idegen test pihent. S mint fönt itt sem, túl sok remény terem. De ha egyet is meglát... egy reményhalat. Megragadja karjával és farkába harap. Hogy miért ilyen? Nem tudja már. Vérző szíve oly tompán fáj... egész teste remeg, s azt képzeli, hogy...

... egy biztos kéz éppen őt húzza ki. De ez a kéz nem létezik. Csak álom és képzelet van benne elektronok és protonok helyett...

Egy józan pillanatban szeme mosolyért nyúl, de nincs más csak a tenger és homok, hát homokba full... Mind mélyebbre süllyed és érzi már, hogy a Föld magjának zord kohója ázott lelkére vár. "Csak halál vár rám." Ezt gondolja, de szája mégis a szeretet jelét súgja.

"Hát most már nem örülsz biztosan...." De nem tudom biztosan. "Szeretlek? Vagy ez a másik ijesztő érzés, ami hirtelen lerohan.... Megértem én mind, ki tőlem elrohan." S csupa mosoly arca, ahogy felemészti a tűz. De ez nem a föld magja, csak egy érintés kegyetlen mégis édes varrja. Már gyógyul, de mérge a testben van. Örök boldogság hűvös lábnyoma... s tűnődve, boldogan kimegy az erkélyre. Fogy felszálljon végre a tenger szívébe!

Hogy kimondja végre, az érzés ízes nevét... s hogy eldalolja halála énekét. Ezúttal nem fél megtenni... mert már nem tud a tükörben álló húga szemébe nézni...

"Tassa, mindeneknek fénye, adj erőt nekem!" Dúdolja halkan, szerelem-teljesen... de az égiek nem engedik fel ilyen könnyeden.

"Várok, még várok. Egy-két év semmi már nekem... azután, hogy mennyit vártam, hogy valaki végre megértsen... de nem találtam megértésre... a világ ily kegyetlen. S már a megértés sem kell, csak ez érzés kell nekem! Várok rád... tán mindig is így volt. S hinni akarok! Bízni bízok benned, vakon is, ha akarod." Leteszi a fegyvert, mellyel sokakat ölt meg. Csupán egy ellenséggel sohasem végzett. "Nem hiszem, hogy ennyi... nincs olyan, hogy végzett... addig biztosan nem, míg be nem végzed."

Mosolya túlnő bánatán, s már nem tudja, mit tehetne... nincs már több remény? Egy másik hal megette? S mi ez a ragadozó hal, mely minden kapaszkodót felfalt? A félelem hal az... de végül kifogta.

Kifogta... de már késő. Vagy lehet, mégsem? A feje szétszakad... megőrült egészen. Látod, egy érintésed, hogy kiforgatott engem. De tudom, én vagyok a hibás, hamarabb kellett volna lépnem, még mielőtt az elfojtások mélyére értem...

Holdontúlország

A szalon bársonyában eszmélek, mellettem egy lány... az ébrenlét első percei oly nyúlszerűvé változtatták. Finom fehér bőre... s szeme a gyertyafénytől oly vörös...

Oly vörös a hold most, mintha varázslat övezné, s kinyílni készülne ez az égi kapu. Az öregember már nyitja is tán. Ahogy a szalon zöldre vált, s a rózsás arcú lány a nyúl mellé lép. Belépnek az ötödik kapun, a Holdajtón át... a nyúl világába.

A holdontúli táj zuhan szemem elé. Ismertem dalokból már rég. De sosem hittem, hogy ilyen varázslatos... hogy ily friss illatú zöld füve, s hogy a puszta levegő mint cukormáz... részegítő italként árad szét ereimben a rét virágainak illata... a holdméz illatától terhes a levegő... jádeszín elefántok gyűjtik be ormányaikkal, s pilleszárnyuk közötti ruhafogason lógó kis kosárkájukba rakják.

De nincs ideje soká bámulni, az öregember botjával elé biceg. A nyúl már eltűnt, a zöld fű elnyelte, a levendula égben okker felhőkön úszva néhány színes bárányt pillant meg. Az öreg arrafelé vezeti, s téglaszínű létrát húz ki kabátja alól.

Lassan, szédülősen megyek fel a téglétrán. Kezem menthetetlenül csúszik a fokokon. De valahogy feljutok, s felülök egy okker felhőre...

Az öreg kihúzza alóla a létrát... s ő tanácstalanul mered le a különös világra. Mind magába szívja, ahogy látja. S hiába színes és szép, nem hiheti, hogy valódi. De ahogy kételkedni kezd, az ezer szín szertefoszlik... egybecsúszik... egybecsúsznak a színek, összekeverednek...

Fülembe bárányhangok tévednek... s hirtelen ötlettől vezérelve a zöldbe vetem magam. A Hold vérző képe szemem előtt megjelenik... s magam a nyúl mellett találom... vagy egy nyúl, mert ez fekete. Megmártózott a fekete tóban... S most színe akár a kátrány... s ahogy lánnyá változik hirtelen, de még mindig fekete a bőre... s felbukkan a tóból tizenhárom fekete macska is.

Ismerősként köszöntik már, lábához dörgölőznek, s kezdi sejteni, hogy bármely képtelen is a képzet, még mindig megvan a szívárványhíd a valóhoz. S ez a színes kapocs vágyait a jelenhez kötik. Nem félhet most, mert megjövendölik... élete tizenhárom életmozzanatát. S ő elfedi arcát...

Elfedem arcom, hogy a macskák jövendölése ne égesse ki szemem, mert oly fényesek a jövőképek, kivált itt a holdontúli tájakon, ahol minden csupa tükör...

Minden csupa tükröződés. A Hold is maga egy nagy tükör. S rajta egy fekete nyúl alakja, vagy csak árnya. Egy árny a vörös Holdon. S udvarában az öregember... A szalon ablakából jól látszik...

Jól láthatom egy pillanatra, de aztán újra a szalonba... ablakán kitekintek és látom a Holdat, ahogy bezárul. "Hát vége." sóhajtom, s feltekintek az égre. És várok... rád várok, hisz már elment az üzenet. Magam kötöttem vörös szalaggal a nyúl nyakába. S lehetséges válaszodtól megszédülve, az ablakfának dőltem. S a nyúl árnyát figyeltem... "Vajon siet-e hogy átadja a levelem? A meghívót ködváramba... Mert tudod, nálad van a kulcs, mely igazi szobámba vezet. S hogy ez hogy lehet...? Nem tudhatom..."

Remegő kézzel berántja függönyt, de még azon túlról is az eget lesi... mert a nyúl árnya a Holdon oly nagyon izgatja... hogy siető nyúl-e az, vagy amolyan lusta fajta...

Telihold és csillagárny

... megfordult a világ, mikor eléd léptem...

Eléd léptem, hogy eltakarjam a Holdat. Oly kereken, kajánul csak lopta fényedet, ezen a nyárba folyó hűvös reggelen, s én rád gondoltam, Napom. Fényed rámragyogtattad, s szétterjedő alakom árnyékot vetett a Holdra.

A Holdon túli világ álomképébe kapaszkodva, minden valót csupán álomnak mondva. Maga sem tudja, igaznak hiheti-e. Megtörtént... vagy csak képzelete játszott vele?

Csak a képzelet játéka tán, de ahogy az izgatottság elhomályosít minden emléket. Hiába figyelem, s elemzem, már nem tudhatom, igaz lehet-e...

Várakozva, a csönd által bezárva a szalonban ülünk ketten. Én és az új barát. Nézzük az új ajtót, de nem megyünk be... hisz még az is lehet, hogy nincs is ott... de most nem is ez a legnagyobb gond. A kertből visszatértünkben támogatnom kellett, most érte aggódom, ez az álomvilág neki tán sok lehet. De úgy vágyom, hogy maradjon még velem, maradjon még kicsit sebes szívemen. De hiába csend, hiába aggodalom, a tűznek leánya ragad karon. S suhanunk kettős fényben egy gyengéd ölelésben, valaki más bálján. De mint mindig, korán távozom. Fáradtság ránca ül ki szememre, letaszítja arcom a padfára és ölembe hull álmom... ideje távozni, vissza "... ködváramba vágyom!"

Lassan folyik az idő, malmát nem hajtja jeges vize, jön a távollét, nem melengető szelek árnya lebeg felettünk. "Most mi lesz?" Oly soká még a nap, s hogy a váramba hívjalak, egyáltalán szabad-e? Hervadnak a virágajkak szívemen. "Nincs már remény, hogy felélessze kezed... nincs már esély, hogy beléd leheljem szívem?"

Ha csak egy pillanatra is, ahogy fényed a Holdtól megvontam, úgy éreztem, egy lépéssel fényedhez közelebb hatoltam... de csupán árnyjátékban vívtam meg csatám, nem lehettem közelebb, csak káprázat volt...

Csak káprázott szemem, mikor láttam, hogy árnyat vet a Holdra fényedtől áztatott csillagtestem. S nem néztelek, neked háttal mint mindig, elhagytam a napot, s fényed emlékétől terhes hajamba mandulaszirom fagyott. Közelebb húználak, de már letűnt fényed. Megölelnélek, habár éget a lényed... de most csak tudni akarom, hogy úgy történt-e tényleg...

Visszatérek a szalonba, mélyen a karosszékbe süppedek. Szemem az új ajtóra téved. "Ideje, hogy bemenjek?" De ahogy hirtelen felálltam, minden forogni kezdett...

Az új ajtó

A ma a tegnapba folyik újra... újra és újra... ördögi kör. A szavam, mely köt nem oldoz fel alóla se négy se öt, se démoni, se fénybeli, se más erő... lassan a csönd múltjába rejt...

Elrejtem múltbéli könnyeim nyomát, felveszem szép álarcomat, melyet a világnak, vagy csak egy részének mutatok meg. Hát újra mássá leszek? Benned feloldódom, ahogy nevedet szívemen viselem...

Nevedet mielőtt szívemre vettem, jaj, minő hévvel szántottam föl körmeimmel a bőrt, s a húst, hogy elérjem... hogy kezemben dobogjon. S ha csak egy pillanatra is, de megállt. S hogy benned újra dobogjon, remélném... de a transzplantáció nem teljes, s e sebekkel kirakott szívtől, a te tested lenne terhes, vajhogyan bocsájthatnám azt meg magamnak? Merre gondolataim kavarognak, mint jövőkép felderengsz.

S újra visszatérve a megkopott kapuhoz, szelíd nyikordulással betolja. Maszkja takarja vonásait, s maga sem lát rendesen. Elvakítja ez a szertelen érzelem... vagy csak félelem? Kezeit széttárja, habár senki sem kérdezte, önmagának válaszol kétértelműen... s a szellemlények körülállják. Érzi, nem idegen. Mégse látja őket már, a maszk hidege feloldódik minden tapasztalható kis részletben. Csöndes lépteit kísérik suhogó nem-lét-ruhájuk dallamával... de ő csak megy fel a lépcsőn, gyorsan, hogy mindenen túl legyen, mégis lassan, s nehézkesen. Nem látja már a teremtett szépet, s a rózsát, melyet önmagának tépett, csak a tüskét érzi...

Csak a tüskét érzi, rászorítja markát. Ez édes fájdalom átszúrja a torkát, s egy zengő hangsor, egy név buggyan elő... újra és újra mondja. Szája mozdulatlan, keze lehanyatlik, s hamarost az ajtónak szédül. Kezéből a rózsa kihull, érmévé válik, s leesvén nagyot csendül.

Csengés a csendből, ez a hang egy pillanatra kizökkenti. Egy furcsa képzelt érzés az ajkán...elkeni rajta a szót, s vele egyé válik mindjárt. Ezúttal öt elemnek áldoz, s ötnek fogad hűséget... maszkját leveszik a szellemlények. Felsegítik újra. Már oly sokszor segítették. Ez a kastély csak rá várt, e ködvár benne és általa él. S lakói ím, létüket hálálva, a szalonba kísérik, s lefektetik.

Már szégyenlem véremet, amellyel beszennyeztem a szalont. Ez a hely kedves nekem, kedvesek lakói, de mégis nem tudtam megmutatni nekik az igazi valóm... talán már nem tehetek semmit, hogy önmagamnak fogadjanak el, olyannak, amilyen vagyok, s a létben, mely nem idegeníthető el. Ekkor meglátok egy alakot, kicsit más mint a többi, nem barát, de nem is ellenség. S hogy ki ő, nem mondja ki. Számomra ismeretlen a neve, de e pillantást jól ismerem. Finom köpenyt borít rám és int, hogy kövessem. Vissza megyünk hát a szalonból ki, s a külső ajtón felmutat egy ötödik jelet, a szalonba tekintve, csak most látom, hogy egy ötödik ajtó született. Mellénk lép egy lány tiszta tűzből formált testtel, s egy másik, kit még nem láttam, csak egyszer. Ő az, aki ma belépett utánam. De nem bánta senki, szívesen fogadott nálam.

A névtelen lény igaz tekintetével elsuhint felettük, s köddé válik nyomban, csak füst marad körülöttük.

A tűzleányra nézek, szerelmesen sóvárogva a füst neki igézet... s csak értetlenül nézzük egymást én és a jövevény. Nem értjük mi történt... nem értünk semmit most. Felitatja vérem, s sebeimre kötést hoz...

A tűz füstté válik. Némán leég a gyertya. A lét hamuja elszáll a széllel, az udvar kitárja karjait, hívogatja őket.

S a kertbe érve az ezernyi szín elszürkül. Nem látok mást, csak téged egyedül. Nevedet hagyom, hogy a jövevény a szívembe vésse, s színes virágokkal a repedést díszítse. Kivirágzott hát szívem, ha haldokló, kéjesen illatozó, őrülten kiáltozó virágfejekkel is, de igen, ez egy új tavasz. Új eskü a végtelen kéretlen tényeken. Hogy miért is nem hiszem? Tudom... de érezni még nem merem. Már érezni nem oly egyszerű, mint gyermekszívvel, mikor még a virág magától nőtt, s bimbóból kifakadt szívemen. Ez már sok... túl sok nekem...

Fejét tenyerébe fogja, s leül a teraszon a padra, a szellek úgy maszkot helyeznek mellé lefordítva. De nem néz fel, csak sír hangtalanul, míg a méreg el nem száll, míg a csapot be nem zárják, s nem távoznak a felhőket gyönyörűvé kavarva a vízsárkányok...

Ez az, amit mindig látok. Ez az én valóm, a hogy tenyerembe zárom szívemet, s látom rajta azt a kedves szót. Nevedet. Megkötöttelek. Vagy csak magamat kötöm? Ahogy a fürdőben feleszmélve a padlóra gömbölyödök, s vörös kártyák illatából bátorságot olvasok, de valahol belül érzem, hogy még sokáig... ha nem is örökre, de... gyáva maradok. S csak várok, és várom, hogy a kör bezárul-e újra...

A maszk után nyúlok, mely a tükörre akasztva nevet rám. Nincs több keserűség? Nincs több magány? Ezt ígérted, mikor először magad mögé csaltál, s azóta... habár észrevesznek könnyebben, de egyre csak fájdalom ér, ahogy fojtogat a félelem, vagy a dühtől elpattan egy újabb ér... kísérletet teszek, hogy összetörjelek, de épp most újra nagyon kellesz nekem, hogy elfedjem ezt a nagy tévedést, ezt az új sebet lelkemen...

Mi lesz a hóból, ha elolvad?

Megfoghatatlanul változó... alakom alaktalan... létem, éltem kiélten bizonytalan... a holnap... nem jön el... ha kérdezem, senki nem felel...

Senki nem felel, mikor kérdezem: "Mi lesz a hóból, mikor elolvad?"

Ha készen kapott válaszod ismered is... szeretnéd-e tudni jobban? Ha igen, ne tőlem várd a választ, én nem tudom... még nem tudom, mivé váltam. De akkor éreztem... tudtam, hogy valami megváltozott. Az ismert történés új irányt vett, s talán a kiüresedett kérdésekre is ezúttal másként felelnek. Talán létezik még egy nem ismert válasz... Vagy egy új hit, új remény, egy új tavasz, amire várhatsz.

Sokáig szenvedtelek immár kétségek hónapja, s mikor eljött az újhold napja, a sötétség visszfényt vetett reád. Talán mégis édes, és nem fájó... talán a kín, mi új felé hajt, hogy a régiből kilépve, a kört megtörhessem magam. S dideregve belül, de odakint böjtölve e jégszívet, napról napra mássá válok. Most talán már ideje változni...

Változni és újat befogadni. Ami jön, az jöjjön, s ami megy az menjen. Nem fontos mostan sem múlt, sem jövő. S a jelen egyképben jő elő. Eljön a jelen, mindig, hogy veled legyen. S nincs is már más, akit magadhoz vegyél. Ha gyenge is vagy és ezer kép támad, érzés, fojtás, kellemes vagy kellemetlen tűz... mindegy, mi űz... csak értsd meg, próbáld megérteni...

Ha még nem érted, nem baj, nem kell mindent egyszerre... szép lassan majd úgyis felemészt az élet egésze. S mikor már vele eggyé válsz, s a folyamatot átlátod végre... akkor se hidd, hogy ismered, hogy tudod már az egészet...

"Törekedj fáradhatatlanul!" Így szólt a bölcselet.

Aki hóvá lett, meg nem áll...

S mily könnyelműen mondtam még nem rég, hogy a havat én szeretem. De most hogy azzá lettem, újra csak tagadom magam. Bármily sors köröz is fölöttem, lehullok lassan az égből...

Mint egy létpillanattal korábban, most is lassan közelgek a földhöz. Ez őselem megbabonázott, úgy vonz... többé már nem enged el. S itt vagyok már oly közel hozzád, minden jégverésem nevedet üvölti a szélbe. S kissé megcsúszva társaimon megülök ablakodban. S itt vagyok, míg más nem temet el. Némán nézem szilárdságodat. Ablakodban olvadok el. Holnapig már nem maradok...

Mennem kell. Mennem kell újra. Nem állhatok meg... s főleg mióta hóvá lettem. A lét egyre gyorsabban forog. S elveszti valóságát az örök, ahogy a színes foltok tágulnak a havon...  Szennyeződések, mérgek a tisztaság feddhetetlenségén. S senki nem kiált az égre új hóért... új reményért... új esélyért? Miért nem? Miért nem látjátok, hogy ez nem helyes így? Törekedjetek. Én törekedtem... s ha el is buktam újra és újra, ha beszélgetést is csak azért kezdeményeztem, mert féltem, ha nem szólok, megnémulok végleg. Most hópihék hangján szólok hozzátok. Őrizzétek hát fényét, tisztaságát... Ne szórjátok be homokkal, maró koszsóval és zöld kőtörmelékkel...

Úgy fáj, úgy éget... reánk vetett szabotázsotok felőröl, s mocsokba hengerel minket. S ti észre se veszitek, hogy mit tesztek velünk. Pedig ha kicsit várnátok, a hó magától eltűnik. Ne pusztítsátok inkább...

De mit is beszélek, ti már nem a természet szerint éltek, ilyenkor is ki kell mennetek, szigorú betonotokat meg kell kopogtassátok cipőtök sarkával. S kinek célja sincs, az is csak megy. Attól félve, hogy elcsúszik...

Lapátok könyörtelen hangját hallom. Engem is félrelöknek. Nincs már menekvés, nincs tán remény sem... s a hit csupán szenvedést szül. Mégis, ha megérné... én tudom, hogy megéri, csak hogy egy kicsit veled legyek... talán válladra szállok majd, vagy kitárt tenyeredbe, hol hődtől olvadok be bőröd alatti életedbe.

Az ember, aki fehér krétával körberajzol

Lám itt állok, egy újabb félelemből tett bűn után, s megvetem magam érte... s ő sem szeret, hisz már megint nem fogadtam el...

Láttad, ahogy hitted... de hogy történt valóban? Az érdekel-e? Ha érdekel, hát most megvallom. Hiába tettem volna másként, meg-nem-értéstől rettegtem. Nem volt más választás, vagy eléd rohanok, vagy a tudás alól magamat felmentem. S felmentettem magam, de azt mégsem tehettem, hogy hagyjalak elmenni szó nélkül mellettem. Ahogy éreztem hogy egyre közelebb érsz, csókom zsebre tettem, s feszült érzékekkel vártalak, s közben a szívdobogásba veszett minden...

Csak egy csók volt, s még csak igaz se volt, mégsem feledhetem. Szétesek, felkelek, s szívem kalapálásába fullok... már eszemet sem tudom, mikor volt ez másképp, hogy nem a szív irányított... Egy érzés, oly erős, mint a puszta létem, vagy még talán erősebb is volt az, áttörte az elmét, megbomlasztotta, s magamra hagyott a kínnal meghalni...

Páros sínek közé fekszem emlékeddel. Itt találjon rám az álom, itt hunyjam ki szememet. Mégis pusztán melletted lenni boldogság lehet, de ettől a boldogságtól, méginkább megijedek...

Emlékszem még a hangra, ahogy szívemen megcsikordult az ok nélküli szeretet, ami szembement azzal az érzéssel, amibe régóta menekülök. Egy olyan szeretetanyag volt, ami csak kifelé haladhat, vissza semmit sem vártam, s lassan kiapadtam. Hát ebben a csikordulásban valami elveszett, de nyertem is vele, ha mást nem ezt az álmot, amitől rettegek... de remélek is...

Remélem, hogy jössz még, hogy nem ránt magába a magányos út, s hogy az a közeli távoli pont nem szűkül tovább... s könny nem homályosítja el látásom, miközben töretlenül hiszek... benned.

Páros sínek közül fölkelek lassan. Elszállok egy új reménybe. S nem viszek mást magammal, csak mosolyod emlékét. De elég lesz. Egy magasabb férfi szürke kabátban lehajol a helyre, s testem köré villódzó árnyakat fest. A fehér kréta őrült módon csikorog az aszfalton... s már nem tudom, pontosan minek a jele is ez.

A férfi, aki fehér krétával elhatárol a léttől, nem más, mint az is, aki ott áll az élet és az álom küszöbén. A fehér alakzatot, már csak a hó mossa el, amivé holnap, tudom, válnom kell. Nincs más választás...

Csak ha hóként hullok vissza, s halkan elolvadva a párkányon nézem majd az ablakon át, csak akkor fogom tudni felidézni, a végtelennel felérő mosolyát. Nekem már több ajándék nem kell, több nem is lehet. Talán csak annyi, ha megértenéd. Bár ez túl nagy kérés, hisz magam se érthetem, de értsd meg mégis legalább a szándékot, a hogyant... de a mi is megteszi...

Csak egy csók volt semmi több, de érzéseimet mondta el, s habár azt nem mondhattam, hogy százméterekről, neked háttal állva ismertelek föl... De lehet, csak oly erősen hittem benne, hogy még ennyit kaptam az élettől, mielőtt hóvá váltam, hogy leüljek ablakodban.