A szalon bársonyában eszmélek, mellettem egy lány... az ébrenlét első percei oly nyúlszerűvé változtatták. Finom fehér bőre... s szeme a gyertyafénytől oly vörös...
Oly vörös a hold most, mintha varázslat övezné, s kinyílni készülne ez az égi kapu. Az öregember már nyitja is tán. Ahogy a szalon zöldre vált, s a rózsás arcú lány a nyúl mellé lép. Belépnek az ötödik kapun, a Holdajtón át... a nyúl világába.
A holdontúli táj zuhan szemem elé. Ismertem dalokból már rég. De sosem hittem, hogy ilyen varázslatos... hogy ily friss illatú zöld füve, s hogy a puszta levegő mint cukormáz... részegítő italként árad szét ereimben a rét virágainak illata... a holdméz illatától terhes a levegő... jádeszín elefántok gyűjtik be ormányaikkal, s pilleszárnyuk közötti ruhafogason lógó kis kosárkájukba rakják.
De nincs ideje soká bámulni, az öregember botjával elé biceg. A nyúl már eltűnt, a zöld fű elnyelte, a levendula égben okker felhőkön úszva néhány színes bárányt pillant meg. Az öreg arrafelé vezeti, s téglaszínű létrát húz ki kabátja alól.
Lassan, szédülősen megyek fel a téglétrán. Kezem menthetetlenül csúszik a fokokon. De valahogy feljutok, s felülök egy okker felhőre...
Az öreg kihúzza alóla a létrát... s ő tanácstalanul mered le a különös világra. Mind magába szívja, ahogy látja. S hiába színes és szép, nem hiheti, hogy valódi. De ahogy kételkedni kezd, az ezer szín szertefoszlik... egybecsúszik... egybecsúsznak a színek, összekeverednek...
Fülembe bárányhangok tévednek... s hirtelen ötlettől vezérelve a zöldbe vetem magam. A Hold vérző képe szemem előtt megjelenik... s magam a nyúl mellett találom... vagy egy nyúl, mert ez fekete. Megmártózott a fekete tóban... S most színe akár a kátrány... s ahogy lánnyá változik hirtelen, de még mindig fekete a bőre... s felbukkan a tóból tizenhárom fekete macska is.
Ismerősként köszöntik már, lábához dörgölőznek, s kezdi sejteni, hogy bármely képtelen is a képzet, még mindig megvan a szívárványhíd a valóhoz. S ez a színes kapocs vágyait a jelenhez kötik. Nem félhet most, mert megjövendölik... élete tizenhárom életmozzanatát. S ő elfedi arcát...
Elfedem arcom, hogy a macskák jövendölése ne égesse ki szemem, mert oly fényesek a jövőképek, kivált itt a holdontúli tájakon, ahol minden csupa tükör...
Minden csupa tükröződés. A Hold is maga egy nagy tükör. S rajta egy fekete nyúl alakja, vagy csak árnya. Egy árny a vörös Holdon. S udvarában az öregember... A szalon ablakából jól látszik...
Jól láthatom egy pillanatra, de aztán újra a szalonba... ablakán kitekintek és látom a Holdat, ahogy bezárul. "Hát vége." sóhajtom, s feltekintek az égre. És várok... rád várok, hisz már elment az üzenet. Magam kötöttem vörös szalaggal a nyúl nyakába. S lehetséges válaszodtól megszédülve, az ablakfának dőltem. S a nyúl árnyát figyeltem... "Vajon siet-e hogy átadja a levelem? A meghívót ködváramba... Mert tudod, nálad van a kulcs, mely igazi szobámba vezet. S hogy ez hogy lehet...? Nem tudhatom..."
Remegő kézzel berántja függönyt, de még azon túlról is az eget lesi... mert a nyúl árnya a Holdon oly nagyon izgatja... hogy siető nyúl-e az, vagy amolyan lusta fajta...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése