A ma a tegnapba folyik újra... újra és újra... ördögi kör. A szavam, mely köt nem oldoz fel alóla se négy se öt, se démoni, se fénybeli, se más erő... lassan a csönd múltjába rejt...
Elrejtem múltbéli könnyeim nyomát, felveszem szép álarcomat, melyet a világnak, vagy csak egy részének mutatok meg. Hát újra mássá leszek? Benned feloldódom, ahogy nevedet szívemen viselem...
Nevedet mielőtt szívemre vettem, jaj, minő hévvel szántottam föl körmeimmel a bőrt, s a húst, hogy elérjem... hogy kezemben dobogjon. S ha csak egy pillanatra is, de megállt. S hogy benned újra dobogjon, remélném... de a transzplantáció nem teljes, s e sebekkel kirakott szívtől, a te tested lenne terhes, vajhogyan bocsájthatnám azt meg magamnak? Merre gondolataim kavarognak, mint jövőkép felderengsz.
S újra visszatérve a megkopott kapuhoz, szelíd nyikordulással betolja. Maszkja takarja vonásait, s maga sem lát rendesen. Elvakítja ez a szertelen érzelem... vagy csak félelem? Kezeit széttárja, habár senki sem kérdezte, önmagának válaszol kétértelműen... s a szellemlények körülállják. Érzi, nem idegen. Mégse látja őket már, a maszk hidege feloldódik minden tapasztalható kis részletben. Csöndes lépteit kísérik suhogó nem-lét-ruhájuk dallamával... de ő csak megy fel a lépcsőn, gyorsan, hogy mindenen túl legyen, mégis lassan, s nehézkesen. Nem látja már a teremtett szépet, s a rózsát, melyet önmagának tépett, csak a tüskét érzi...
Csak a tüskét érzi, rászorítja markát. Ez édes fájdalom átszúrja a torkát, s egy zengő hangsor, egy név buggyan elő... újra és újra mondja. Szája mozdulatlan, keze lehanyatlik, s hamarost az ajtónak szédül. Kezéből a rózsa kihull, érmévé válik, s leesvén nagyot csendül.
Csengés a csendből, ez a hang egy pillanatra kizökkenti. Egy furcsa képzelt érzés az ajkán...elkeni rajta a szót, s vele egyé válik mindjárt. Ezúttal öt elemnek áldoz, s ötnek fogad hűséget... maszkját leveszik a szellemlények. Felsegítik újra. Már oly sokszor segítették. Ez a kastély csak rá várt, e ködvár benne és általa él. S lakói ím, létüket hálálva, a szalonba kísérik, s lefektetik.
Már szégyenlem véremet, amellyel beszennyeztem a szalont. Ez a hely kedves nekem, kedvesek lakói, de mégis nem tudtam megmutatni nekik az igazi valóm... talán már nem tehetek semmit, hogy önmagamnak fogadjanak el, olyannak, amilyen vagyok, s a létben, mely nem idegeníthető el. Ekkor meglátok egy alakot, kicsit más mint a többi, nem barát, de nem is ellenség. S hogy ki ő, nem mondja ki. Számomra ismeretlen a neve, de e pillantást jól ismerem. Finom köpenyt borít rám és int, hogy kövessem. Vissza megyünk hát a szalonból ki, s a külső ajtón felmutat egy ötödik jelet, a szalonba tekintve, csak most látom, hogy egy ötödik ajtó született. Mellénk lép egy lány tiszta tűzből formált testtel, s egy másik, kit még nem láttam, csak egyszer. Ő az, aki ma belépett utánam. De nem bánta senki, szívesen fogadott nálam.
A névtelen lény igaz tekintetével elsuhint felettük, s köddé válik nyomban, csak füst marad körülöttük.
A tűzleányra nézek, szerelmesen sóvárogva a füst neki igézet... s csak értetlenül nézzük egymást én és a jövevény. Nem értjük mi történt... nem értünk semmit most. Felitatja vérem, s sebeimre kötést hoz...
A tűz füstté válik. Némán leég a gyertya. A lét hamuja elszáll a széllel, az udvar kitárja karjait, hívogatja őket.
S a kertbe érve az ezernyi szín elszürkül. Nem látok mást, csak téged egyedül. Nevedet hagyom, hogy a jövevény a szívembe vésse, s színes virágokkal a repedést díszítse. Kivirágzott hát szívem, ha haldokló, kéjesen illatozó, őrülten kiáltozó virágfejekkel is, de igen, ez egy új tavasz. Új eskü a végtelen kéretlen tényeken. Hogy miért is nem hiszem? Tudom... de érezni még nem merem. Már érezni nem oly egyszerű, mint gyermekszívvel, mikor még a virág magától nőtt, s bimbóból kifakadt szívemen. Ez már sok... túl sok nekem...
Fejét tenyerébe fogja, s leül a teraszon a padra, a szellek úgy maszkot helyeznek mellé lefordítva. De nem néz fel, csak sír hangtalanul, míg a méreg el nem száll, míg a csapot be nem zárják, s nem távoznak a felhőket gyönyörűvé kavarva a vízsárkányok...
Ez az, amit mindig látok. Ez az én valóm, a hogy tenyerembe zárom szívemet, s látom rajta azt a kedves szót. Nevedet. Megkötöttelek. Vagy csak magamat kötöm? Ahogy a fürdőben feleszmélve a padlóra gömbölyödök, s vörös kártyák illatából bátorságot olvasok, de valahol belül érzem, hogy még sokáig... ha nem is örökre, de... gyáva maradok. S csak várok, és várom, hogy a kör bezárul-e újra...
A maszk után nyúlok, mely a tükörre akasztva nevet rám. Nincs több keserűség? Nincs több magány? Ezt ígérted, mikor először magad mögé csaltál, s azóta... habár észrevesznek könnyebben, de egyre csak fájdalom ér, ahogy fojtogat a félelem, vagy a dühtől elpattan egy újabb ér... kísérletet teszek, hogy összetörjelek, de épp most újra nagyon kellesz nekem, hogy elfedjem ezt a nagy tévedést, ezt az új sebet lelkemen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése