Amint elhagyta ajkát a szó, tudta, hogy vétett... mikor szívéhez kapott, már érezte a véget... ahogy forró vér lecsurgott ujjai között... ahogy a félelem könnye a szemébe szökött, már újra egyedül volt.
Egyedül volt. A végtelen tenger mélyén, mint idegen test pihent. S mint fönt itt sem, túl sok remény terem. De ha egyet is meglát... egy reményhalat. Megragadja karjával és farkába harap. Hogy miért ilyen? Nem tudja már. Vérző szíve oly tompán fáj... egész teste remeg, s azt képzeli, hogy...
... egy biztos kéz éppen őt húzza ki. De ez a kéz nem létezik. Csak álom és képzelet van benne elektronok és protonok helyett...
Egy józan pillanatban szeme mosolyért nyúl, de nincs más csak a tenger és homok, hát homokba full... Mind mélyebbre süllyed és érzi már, hogy a Föld magjának zord kohója ázott lelkére vár. "Csak halál vár rám." Ezt gondolja, de szája mégis a szeretet jelét súgja.
"Hát most már nem örülsz biztosan...." De nem tudom biztosan. "Szeretlek? Vagy ez a másik ijesztő érzés, ami hirtelen lerohan.... Megértem én mind, ki tőlem elrohan." S csupa mosoly arca, ahogy felemészti a tűz. De ez nem a föld magja, csak egy érintés kegyetlen mégis édes varrja. Már gyógyul, de mérge a testben van. Örök boldogság hűvös lábnyoma... s tűnődve, boldogan kimegy az erkélyre. Fogy felszálljon végre a tenger szívébe!
Hogy kimondja végre, az érzés ízes nevét... s hogy eldalolja halála énekét. Ezúttal nem fél megtenni... mert már nem tud a tükörben álló húga szemébe nézni...
"Tassa, mindeneknek fénye, adj erőt nekem!" Dúdolja halkan, szerelem-teljesen... de az égiek nem engedik fel ilyen könnyeden.
"Várok, még várok. Egy-két év semmi már nekem... azután, hogy mennyit vártam, hogy valaki végre megértsen... de nem találtam megértésre... a világ ily kegyetlen. S már a megértés sem kell, csak ez érzés kell nekem! Várok rád... tán mindig is így volt. S hinni akarok! Bízni bízok benned, vakon is, ha akarod." Leteszi a fegyvert, mellyel sokakat ölt meg. Csupán egy ellenséggel sohasem végzett. "Nem hiszem, hogy ennyi... nincs olyan, hogy végzett... addig biztosan nem, míg be nem végzed."
Mosolya túlnő bánatán, s már nem tudja, mit tehetne... nincs már több remény? Egy másik hal megette? S mi ez a ragadozó hal, mely minden kapaszkodót felfalt? A félelem hal az... de végül kifogta.
Kifogta... de már késő. Vagy lehet, mégsem? A feje szétszakad... megőrült egészen. Látod, egy érintésed, hogy kiforgatott engem. De tudom, én vagyok a hibás, hamarabb kellett volna lépnem, még mielőtt az elfojtások mélyére értem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése