Merre sodor a szél?

Szédülök. Nem találom a csendben önmagam. Hiába figyelek befelé, nyugalmam nem lelem, a gondolatok nem szűnnek pörögni. S hiába figyelek kifelé, mert a szél nem hallható, elnyomja az ének és a külvilág zaja. Keresnélek e csöndben, de nem ez a feladat, amit kaptam. Keresnélek, de nem lellek az örök létforgatagban. Merre vagy most, kérdezik. De csak bizonytalanság felel valami halk bizonyosságot holléted felől. S a gondolat őröl, hogy esetleg... valamit elkövettem. Gondolataimban most téged kereslek.

Feléd sodor a szél, s nem tudok tenni ellene. Mégis kiállok, s elsodor. Hagyom... S hiba-e? Még nem tudom. De most nem is érdekel. Vágy szele tán. Most, hogy nem keresem, feltámad újra. S ijesztő sóhajával a te nevedet súgja.

Elbizonytalanodom. Már megint nem vagyok jelen. Múlton töprengek, s valamely nem létező jelenen. Magamat ostorozom, egy apró kis botlás miatt. De ilyenből mostanában több tucat akad. Hogy lehetnék mégis jobb? Hogy gyakorolhatnék helyesen?

Gyakorolni minden nap a jelenlétet, s türelmet magam iránt. Most fogadalmat tettem erre. Fogadtam, hogy jó leszek, éber és együtt érző. S tudatom művelem. Káosz? Mégis mindennél több vagy nekem. Átláthatom-e vajon? Lehetséges-e? Folyton csak kételyek tolulnak fejembe. S nálad is félek, hogy elfelejtesz könnyedén. Különben nem bántanálak... már most az elején.

Azt hiszed, akad olyan gondolat, ami nem látszik azonnal arcodon? Azt hiszed, tényleg hiszed, hogy nem tudom? De az érzések nem ily könnyen lépnek át a szem kapuján. Tárd ki hát a fülnek titkaid. S ha nem, az sem baj. Futni sem szégyen. Én is futnék. Futok. De mégis megállok, hogy dobogó szívem egy kicsit lecsendesítsem. A szív már lassul is, de a gondolat nem áll meg. S mint olyan, mérge lesz e testnek. Érzem, ahogy testem legyengül, s ezer kór ront rá, s harcolnak a jogért veszettül... e test birtokáért.

Zöld szemedben hiszek. Álmaimban, ha látlak, leborulok előtted... hogy neked is fogadjam, hozzád mindig jó leszek, s kereslek mindenhol és mindenkiben, míg el nem érlek.

A kéz, ami kiránt a forgatagból...

A létkerék forog, beőröl, maga alá temet újra és újra. Kezemet megfogja egy ismerős kéz.

Végtelenül nagy térben porszemnyi magam szélviharban megrekedt. Mindig ugyanaz a pillanat jelenik meg lelkemben. S az ikertest melegét keresem. Várva, hogy minden a régi legyen... De lehet-e minden a régi? Az érzéseimmel hogy lehet békében élni? Mikor folyton háborúznak azok egymással is... fel-fellázadnak ellenem. Egy ismerős kéz megragad, hogy felsegítsen.

Néma ölelésbe merevedik a világ. Nem tudom már magam se, hogy jutottam idáig. De talán nem vagyok az egyetlen, aki lelke mélyéből fázik, ahogy maga dugájába dől egyetemes egyedüllététől. Az ember hisz mint olyan, egyedül való. S mégis társas lény, ettől olyan ambivalens. Oly erős a függés. Megfogom kezét, mely értem nyúl.

Az érzelem mögötti értelem fellázad, de mégse utasíthatja el a vágyat. Az éjszakai égbolt űrje kitárul előtte. S mint egy új ajtón, belép a megnyugvásba. Nem kérek többet, csak tested melegét, csak azt a megnyugtató érzést, ahogy átölel e kéz.

S önzésnek érzem... amit kértem, nem helyes. S mégis a végsőkig elmegyek. Mondanám, hogy ne hozz zavarba öleléseiddel, mégsem teszem. Elhalkul szavam, mely helyre tenni akart, s már magam sem tudom, mit teszek. Mégis mint minden tettnek, ennek is következménye lesz. De ahogy érzelmeimet sem, ezt sem irányíthatom. Csak hagyom, hogy kezed átöleljen.

Végre elmúlik az a fojtogató érzés, hogy mindenki eldobott. Csöndesen mosolygok belül. S lassan minden egy álomvilágba kerül. S érzem legbelül, ez nélküled nem lehetne így. Ha kezed nem fog meg, hogy felrántson újra, még mindig ott feküdnék a létkerék alatt...

A létkerék forog, őröl megmásíthatatlanul. De ellene kiállok, kilépek a szédülésből, hogy kívülről is megszemléljem magam. S téged is, ki karjában tart... de mielőtt megtehetném eltűnsz újra a nagy forgatagban.

Szárnyavesztett ember

Csendesen leültem, de szívem el nem hallgatott. Hiába lassítottam légzésem, nyugodt birtokába nem fogott engem az üres szoba. Szám összeszorulva, víz után áhítozva porszerűvé mállott. S nem tudom már, hogy ki is merült fel képileg, ahogy előttem állt ott...

Még mikor az ébredés órája közel sem volt, ismertem arcodat. S most vetítem érzéseim furcsa emberalakok mögé, s már mindenkiben látom azt a vonzó álmot. De nincs ott. Senkiben sem találhatlak meg. Még vagy már nem létezel...

Ha még... megteremtenélek most. Születésed mégis önmagában kínt hordoz. S a puha fények reám hullnak. Egyszerű sóhaj a lét. S már nem számít, hogy meddig tart, de megteszem. Megalkotlak minden erőmmel...

Ha már... akkor nem tudom, mit tehetek. Mert téged, nem tudok mit tenni, de halálban is szeretlek. Észérveknek ellen menve elsuttogom rég ki nem mondott neved. Megidézlek kóbor lélek. Visszaidézlek tégedet.

Mert nélküled oly magány mar, amelyhez hasonlót még nem éltem meg. Nem vagy, de mégis tudom, hiányzol. Fekete sziluettedet látom, valódi alakod csak képzelem. Értelem megszűnt. A lét bolyong, de nem talál válaszra se írásban, se hangban. Mikor kérdés sincs. És semmi sem bizonyos.

Szárnyavesztett madár ez a gondolat. Leül az üvegtetőre, s ott megpihen. Egy percig kopogtat, majd elhallgat. E kis csönd kell nekem. De mégis őt várom, őt figyelem. Szegény szárnyavesztett madár. Sőt... szárnyavesztett ember. Vér csurog le görcsös csonkjain, a valaha volt angyalságának hírein. Végtelenbe zárja titkát, sebeit rejtegeti, eltakarja, de arcára kiül a félelem és az elhagyatottság. Örök rabság neki e test. Sosem ereszti, folyton körbe fogja. Fellázad-e ellene?

Idővel tán a szárny is kinő újra? Hogy felszállhassak az emberi világon túlra. Meglátni az igazi valód, s minden arc mögött a semmit, a szertefoszlót. S akkor talán én már nem leszek én. De már ezt is elfogadtam. Ha megszűnök én lenni, valami módon mégis jobb leszek, mert erre törekszem, másképp nem élhetek. S ha mégis rosszra fordulnék, a te kezeddel ölj meg, mert neked fogadtam e percben, hogy jobb leszek.

Megmásíthatatlanul összefolynak a képek. Arcok és ízek. Fiatalok és szépek? Ahogy megjelent, valami elindult bennem. Megint szemedet véltem felfedezni mandula szemében. Szívem összeszorult, megfagyott a vérem. Haja illatára még most is emlékszem. Milyen érzet ez, s milyen idő? Tudatomat hiába próbálom összerendezni most. A szoba üres. Csak a füst emléke száll. És puha gyertyaláng-képzet remeg. Fényét ontja belém, s homlokomba üt forró szeget.

Az utolsó óra

Az utolsó nap is eljött. Éreztem már ereimben, a végső óra közeleg. Veled többé ne fájjon a szív, ne is álmodja már meg nekem... kitépett tollszárnyaidon emberi vér csörgedez, glóriád is lerántottam, csak ördögi szarvad tartotta látszat-karika volt ez.

Mit tehetnék még emlékeddel... már fogaimmal, tőrökkel, s könnyekkel szabdaltam széjjel mind. Mégis újra beköszönnek. Nem szabadulhatok. Rád gondolok. Tiszta szeretettel... boldogságod reményével, de keserű a víz már én nekem.

Keserű vizet iszom, s keserű vizet könnyezem. Megromlott nekem a világ. Kínzó mérgem lettél, szerelem. Mégse ölsz meg. De erőt sem nem adsz már. Éljek vagy ne éljek? E kérdés is ostoba már. Se jó se rossz. Közönyömben nem lelelem a választ. S nem lelem a boldog napok képeit sem. Mi volt az előtt? Hiába kérdezem.

Mi volt az előtt? Régebbre gondolok, de csak újabb függönyök omolnak elém... nincs...nem lehet. Nincsen már előtte semmi. Nem is léteztem tán. Nem is fontos.

Nem is vagyok már magamnak se fontos. Hát másnak minek lennék? Üvöltő létetek nyílik és zárul. Körülöttem összeforr. Hangok, szagok és fények engem mind zavarnak. Hová legyek? Mi legyek? Azt hiszitek, ez aggaszt? Hogy legyek? Miért legyek? Előrébb való mindez. De válasz nemigen van meg hát... csak ezt hallgasd még meg...

Hallgasd meg utolsó kiáltásom feléd! Tárd ki karjaid, s foglalj belé. Ha utoljára is, de mosolyogj rám. Még ha fáj is, hogy magamra hagytál. Tudom, nem a te hibád. Mégis...

Mégis, ahogy a nyár őszbe vált, a könny szívemből megszökik. S minden darabokra hull. Őrület szelét érzem. Mégsem tudok tombolni. Vagy nem is akarok? De nem tudom... érzem, hogy belülről ez a méreg mar. Mégse öl meg. Mégse ad már erőt.

Nem ad már erőt a sok szép jelen. S új reményem is csak balga szenvedés. Kiutam merre lelem? A lélek megnyugodhat-e? Eszem realitását helyreállíthatja-e egy hely, amely erre hivatott? Vagy vagyok annyira más, hogy rajtam már nem segíthet ez sem... Ha tudnám... bárhol lehetnék, csak nem itt. Ez itt a tudatlanság tengere.

A homok lepergett. Eltelt hát az a rettegett utolsó óra.

Ikerarcok

Egy napon mentem, s csak mentem, s néztem a körülöttem elhaladó kettőzött képeket. Mintha tükörbe mártották volna a világot... mindenből s mindenkiből kettő volt. Kettőt reméltem magamból is. De nem... magányosan mentem, senki nem volt velem.

Ellenem fordult ez a komisz világ. Pedig mintha figyelmeztetne önmagunkra... vagy látomás csupán?

Lelki tükrömben ikerarcomat figyelem, ahogy gúnyosan nevet ijedelmemen. Szép arcvonásait most eltakarja a gonosz, amit elmart lelke szült a félelmeiből.

S saját félelmeim erednek útra. Menekülök előlük, de feltűnnek újra. Bal szememet letakarom, de már a másvilágra tárt gondolat sem segít. Senki nem akar...

Senki... vagy mégis?

Újra megnyílt egy kapu, egy sovány remény. Aprócska révület kis őrülettel fűszerezve meg. Csitíthatatlan rajongással fordulok felé. Örülök, hogy újra itt van. Csak emlékeim forgatják rám szikrázó vérvörös szemeiket. Vágy ébred tán? Vagy csak a vágy emléke. Szél... s ez a szél mindig jele volt kettőnknek. Most mégse vagy itt, csak véredet ízlelem. Homályos aggyal suhanok végzetem felé. Saját hasonmásomat mégsem lelem.

Ikerarcok suhannak el mellettem most is. Ahogy távolodsz, az emlék is elszakad. De egyre inkább fontos vagy te magad. De nem tudom, még hogy mondjam el... tehernek érzem magamat. Erőtlenül lehanyatlok. Jő százezer gondolat. Tudom, értem, mi taszít el. Érzem magam egyedül. Boldogságnak árnya elér, mosoly nyílik szívemen.

Ezt a boldogságot te hoztad most el nekem.

Asztr Álom, avagy a félelmektől való szabadulás

Különböző korokban ébredek. Életem korait és csoportjait régi ismeretlenként végigjárom. Az ésszel fel nem érhető falak közt osztálytermekbe zárva, nem lelem a helyemet. Ismerős arc undorral fordul félre. Vagy egykedvűen, öröm nélkül köszön. A vonzalom mentesség kölcsönös. Megyek vissza előre. Megszokottabb helyemre. De mit és kit találok ott, még nem is sejtem. Tudom, ennyi fiatal közt valódi koromat fel nem fedhetik. Mégse tolong szívem felett biztonságérzet.


Mint ki valóban bűnös, megtörik, ha rab. Félénken szól a mellette ülőnek. Papírjaik összekeveredve. A jegyzetek közt csupán rajzait ismeri föl. Az írás bizony már nem övé, számára a különbség megfejthetetlen.

S legelőre érve régi barátra lel. Az fel se néz úgy köszön. Látszólag nem ismeri őt fel. Öröme egyedi. De bízik benne, hogy valóban csak a másik nem ismer most rá, ebben az új alakban. Leül mellé, de az a dolgok esetlegességét taglalja. Érveit sorolja, miért ne csatlakozzon. A hajtogatható pad már tényleg a mélypont. A tanár keserűen szól, hogy rosszul hajtogatja, mert ennek bizony megvan a módja. Tudnia kellene. A düh ragadja el. Kiabál, hogy ő mily rég nem élt, s hogy ily fényes, ily új, ily hajtogatható asztalt először tart a kezében... ő csupán a billegés megszüntetésére tett egy próbát.

Mint mondtam a düh keríti hatalmába, s maga dönt úgy, hogy kimegy felfrissülni. Megmosni az arcát mégse jut el, mert illékony léte az osztálytermen kilépve füstként száll el. Az ajtó a hátsó falhoz közel. Ő a hátsó falnál. Újabb ébredés, észlelés. De mégis más.


Mintha test nem lenne már. Nehézkes légben suhanok. Más tárgyakon és lelkeken lendületet véve. Őrületben lebegésem közepette meglátom a tanár alakját. Nagy tudású ember az. Engem is biztosan lát. Oda kell hát jutnom- minden áron- hozzá. A rám sosem túl jellemző szenvtelenséggel tiporom az ott ülők lelkeit. De mind előrébb kerülök, annál súlyosabb és fájdalmasabb asztrálbilincsek csatolodnak képzelt lábaimra. De már közel a cél. Kínjaimban vergődve kezemet kinyújtom felé. Nevét kiáltom. Pár hasonszőrű nevű érzékeny lélek berezonál rá. De ő nem felel. S nem adja jelét, hogy lát. Nevét újra kimondom, s reményemet megmarkolva kirúgok mégegyet. Az első ablak nyitva van, de nem ettől tombol velem szemben a vihar. Hisz már az ablakok közötti falról elrugaszkodva, annak háttal állok. Megint nevét kiáltom harmadszorra is. Szabadíts meg! Hangom elillan s elhagyja a termet. Oh, mester, szabadíts meg! Könyörgök némán. Csapdába esett lelkemen kívül más nem hallhatja ezt. S ő mégis egyenesen reám néz.


Szabadíts meg! Kiáltozik kétségbeesetten. De nem mozdul senki, csend van a teremben. De egyszer csak a nagy tudású a szemei közé néz. Szabadulást remélsz? Valóban ezt akarod? Kérdezi, s egy öntudatlan meghökkentő pillanat után. Kezét erősen az asztráltest mellkasi részléhez koncentrálja. Nagyot lök rajta. A lábadat is oldjam el? Kérdi szelíden közben.

Valamit még kérdezz, de a meghökkentő erő, ami a szívemre feszül nem hallatja meg velem. Csak döbbenten meredek reá. Még megköszönni sincs időm. Mert hirtelen szabad leszek. Az ablakon át. Zuhanok. A híve vagyok. Szívemen még érzem a szabadító kéz szorítását. Szememet becsukom.


Tea. Hall egy halk hangot a távolból. De még az álom visszahúzza. A súly a szívén. S a bilincsek vöröslő emléke a lábán. Még néhány pillanatra a szabadesésbe merül.

Szivárványár

Lassú keringésben az égen egy felhőkör mókázik. Nincs számára nagyobb öröm, mint amit e hecc adhat neki.

Napsütésbe révedek. A kék eget kémlelem. Elképzelem, tán a te szemed is ilyest lát. Csak nem bebörtönzött üvegfalak mögött. A te szemed ha akarja meg érintheti a táj.

Napsütésből csepergett, s hamarost zuhogni kezdett. Elszigetelt érzékeimmel bámultam a megszakított világot. A napfény és a víz e különös játéka engem mosolyra fakasztott. Tudtam jól, hogy ki kell mennem. Szabadulnom... máshogy közeledbe se juthatok. Oh, szép reményem, te tisztaszín szivárvány... jöjj el hozzám, újítsd meg lelkemet, s légy támaszom vagy vigaszom! E kettő egyremegy.

Halovány arccal kilép a zápor terére. De hamar kacagást fakaszt e helyzet belőle. Örül-e? S hogy minek, ha igen? Nem tudja... De szeme előtt megjelenik a szivárvány oszlopja. Behúzódik hát tövébe.

Gondolataim messze járnak már. Az eső elmosta-e vígságotokat? Hogy arra egyáltalán esik-e? Esett-e? Halkan befordulok, s azt sem érzem már, hogy az eső az oldalamat veri. Feltámadt a szél. Minket sem kímélt. S az ár már elérte cipőmet. Vízben állok. Tán magam is ív lettem, csak nem az égen... mint ez az oszlop itt, mi lehajlik, ily szépen. S színes félkörrel zárja le a menekülés útját.

A jelenség rabláncra fogja, nem ereszti szemét. De lassan erősebb lesz a vihar, s bezárja ablakát az ég. Felhő övezte magasokból nem vetít le már az ég neki új mézesmadzagot. De mégse mozdult. Csak ázott és fázott ott.

Apró jéggyöngyöket vetett reánk az ég. Csak álltam és vártam, de nem enyhült meg még. Kitörni kellett, a fél-rejtekből kifutni már, lábam vízben ázott. Nem bírja már  soká.

S valóban lába ráncos lett, kibújt bőrrétegéből, mint a kígyó. S nevetve-kacagva mesélte el a mai kalandot, a mai szivárványáradatot. Kik látták csöpögve, ázott verébként járni a városban... sokan megbámulták. De ő se értette, hogy maradt száraz bárki más. S hogy múlt el a szivárvány eső, ahogy elhagyta az árteret. Miért csak akkor és reá sújtott? Miért őt környékezte meg?