Napsütésbe révedek. A kék eget kémlelem. Elképzelem, tán a te szemed is ilyest lát. Csak nem bebörtönzött üvegfalak mögött. A te szemed ha akarja meg érintheti a táj.
Napsütésből csepergett, s hamarost zuhogni kezdett. Elszigetelt érzékeimmel bámultam a megszakított világot. A napfény és a víz e különös játéka engem mosolyra fakasztott. Tudtam jól, hogy ki kell mennem. Szabadulnom... máshogy közeledbe se juthatok. Oh, szép reményem, te tisztaszín szivárvány... jöjj el hozzám, újítsd meg lelkemet, s légy támaszom vagy vigaszom! E kettő egyremegy.
Halovány arccal kilép a zápor terére. De hamar kacagást fakaszt e helyzet belőle. Örül-e? S hogy minek, ha igen? Nem tudja... De szeme előtt megjelenik a szivárvány oszlopja. Behúzódik hát tövébe.
Gondolataim messze járnak már. Az eső elmosta-e vígságotokat? Hogy arra egyáltalán esik-e? Esett-e? Halkan befordulok, s azt sem érzem már, hogy az eső az oldalamat veri. Feltámadt a szél. Minket sem kímélt. S az ár már elérte cipőmet. Vízben állok. Tán magam is ív lettem, csak nem az égen... mint ez az oszlop itt, mi lehajlik, ily szépen. S színes félkörrel zárja le a menekülés útját.
A jelenség rabláncra fogja, nem ereszti szemét. De lassan erősebb lesz a vihar, s bezárja ablakát az ég. Felhő övezte magasokból nem vetít le már az ég neki új mézesmadzagot. De mégse mozdult. Csak ázott és fázott ott.
Apró jéggyöngyöket vetett reánk az ég. Csak álltam és vártam, de nem enyhült meg még. Kitörni kellett, a fél-rejtekből kifutni már, lábam vízben ázott. Nem bírja már soká.
S valóban lába ráncos lett, kibújt bőrrétegéből, mint a kígyó. S nevetve-kacagva mesélte el a mai kalandot, a mai szivárványáradatot. Kik látták csöpögve, ázott verébként járni a városban... sokan megbámulták. De ő se értette, hogy maradt száraz bárki más. S hogy múlt el a szivárvány eső, ahogy elhagyta az árteret. Miért csak akkor és reá sújtott? Miért őt környékezte meg?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése