Mint ki valóban bűnös, megtörik, ha rab. Félénken szól a mellette ülőnek. Papírjaik összekeveredve. A jegyzetek közt csupán rajzait ismeri föl. Az írás bizony már nem övé, számára a különbség megfejthetetlen.
S legelőre érve régi barátra lel. Az fel se néz úgy köszön. Látszólag nem ismeri őt fel. Öröme egyedi. De bízik benne, hogy valóban csak a másik nem ismer most rá, ebben az új alakban. Leül mellé, de az a dolgok esetlegességét taglalja. Érveit sorolja, miért ne csatlakozzon. A hajtogatható pad már tényleg a mélypont. A tanár keserűen szól, hogy rosszul hajtogatja, mert ennek bizony megvan a módja. Tudnia kellene. A düh ragadja el. Kiabál, hogy ő mily rég nem élt, s hogy ily fényes, ily új, ily hajtogatható asztalt először tart a kezében... ő csupán a billegés megszüntetésére tett egy próbát.
Mint mondtam a düh keríti hatalmába, s maga dönt úgy, hogy kimegy felfrissülni. Megmosni az arcát mégse jut el, mert illékony léte az osztálytermen kilépve füstként száll el. Az ajtó a hátsó falhoz közel. Ő a hátsó falnál. Újabb ébredés, észlelés. De mégis más.
Mintha test nem lenne már. Nehézkes légben suhanok. Más tárgyakon és lelkeken lendületet véve. Őrületben lebegésem közepette meglátom a tanár alakját. Nagy tudású ember az. Engem is biztosan lát. Oda kell hát jutnom- minden áron- hozzá. A rám sosem túl jellemző szenvtelenséggel tiporom az ott ülők lelkeit. De mind előrébb kerülök, annál súlyosabb és fájdalmasabb asztrálbilincsek csatolodnak képzelt lábaimra. De már közel a cél. Kínjaimban vergődve kezemet kinyújtom felé. Nevét kiáltom. Pár hasonszőrű nevű érzékeny lélek berezonál rá. De ő nem felel. S nem adja jelét, hogy lát. Nevét újra kimondom, s reményemet megmarkolva kirúgok mégegyet. Az első ablak nyitva van, de nem ettől tombol velem szemben a vihar. Hisz már az ablakok közötti falról elrugaszkodva, annak háttal állok. Megint nevét kiáltom harmadszorra is. Szabadíts meg! Hangom elillan s elhagyja a termet. Oh, mester, szabadíts meg! Könyörgök némán. Csapdába esett lelkemen kívül más nem hallhatja ezt. S ő mégis egyenesen reám néz.
Szabadíts meg! Kiáltozik kétségbeesetten. De nem mozdul senki, csend van a teremben. De egyszer csak a nagy tudású a szemei közé néz. Szabadulást remélsz? Valóban ezt akarod? Kérdezi, s egy öntudatlan meghökkentő pillanat után. Kezét erősen az asztráltest mellkasi részléhez koncentrálja. Nagyot lök rajta. A lábadat is oldjam el? Kérdi szelíden közben.
Valamit még kérdezz, de a meghökkentő erő, ami a szívemre feszül nem hallatja meg velem. Csak döbbenten meredek reá. Még megköszönni sincs időm. Mert hirtelen szabad leszek. Az ablakon át. Zuhanok. A híve vagyok. Szívemen még érzem a szabadító kéz szorítását. Szememet becsukom.
Tea. Hall egy halk hangot a távolból. De még az álom visszahúzza. A súly a szívén. S a bilincsek vöröslő emléke a lábán. Még néhány pillanatra a szabadesésbe merül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése