Létünk halovány árnyai

Arra eszméltem, valóság vagy, nem csak egy puszta vágy. Benned megerősítettek. S szememről lehullt a homály.

Ha reád gondolok, húgomra gondolok. Eyla fehér bőrére, rózsás arcára. Furcsán csillogó arany szemére. Vékony karjaira, szigorú tekintetére. Tartása kecses, akár a hattyúé, haja sima s egyenes aranyból ezüstbe hullik. Ha rád gondolok, hát ezt látom. A düh, amivel mindig vertél torzítja el nekem oly kedves arcát. De te még több vagy nekem. Még létezőbb. Lelked a lelkemhez kötött, s mint madárt lábánál a beton, nem ereszti többet.

Drága madaram, talán el kellene engedjelek.

Tanulni az elengedést, s reménytelenül sírni utánad. Miért él az egyik, ha  a másik nem? Így e két lélek békét nem találhat.

Lelkem a lelkeden. Halkan piheg, majd megfull, de nem ereszthetlek épp most el. Hogy egyedül maradjak, nem akarom. Félek, mégis tudom, egyszer ezzel szembe kell nézzek.

Még létünk hajnalán szakadtunk el, de én nedveid nyugalmas folyása nélkül aludni nem tudok, se dal, se mese nem ringat úgy el. Vágyom vélt arcodat megérinteni, s az oly sok évi bánatot és szenvedést róla végleg letörölni. Soha nem küzdeni veled. Miért vagyok itt, ha te nem lehetsz? S mégis hogy lehettem én...? Én lennék az erősebb. Ez áztatott lélek, semmire sem jó, mi e világban cél lehet. Mégis éljem nélküled ezt a zord, bűnös életet?

Mosolyodat visszaadnám, s érted szállnék az égbe fel. Hogy te ölts testet, s eszmélj te is létezésemre oly boldogan. Mint ahogy én üdvözöltelek újra, édes madaram.

Jaj madárkám, légy szabad! S szállj, amerre szíved hív. Csak akkor maradj, ha te is szeretsz, de ha mennél, már vissza nem tartalak én.

Minden bizonyosságom...

Egyre nagyobb a csend. Fejem elnehezül, nem talál helyet. A homlokrügye kifakad. Ég, fáj s izzad. Kegyelmet kérnék, de a szó nem szabad. Remény, hogy túlélem. S oly sok testi fájdalom van. De még érzem, még élek. Ennyi bizonyosságom van.

Fülembe jut sóhajod, csukott szemem feléd néz. Ölembe hajtott kezem nem ér el. Ha úgy is érzem, ugranék... mégsem. Nem tenném. Még le kell győzzem. Ez az érzés miért tör fel belőlem? Róla lemondtam már, igen. De még titkon remélem, hogy még is ő, kit nekem szántak, s eljön majd értem. De ha nem jön majd, csalódni nem fogok. Az élet olykor ad, máskor elmar. De emlékezni még tudok. Ez minden bizonyosságom.

A Hold fénye tükröződik a havon. Mint szívem jégpáncélján, úgy dereng, e néma égi szobor. Gyönyörű arca több mint emberi, hangján a szél szól. Szíve befogad, tettében elbukni nem engedi. Kérőn fordulok az ég felé. Hol türelmet kérek, hol siettetem. Tán még mindig nem tudom, mi kell nekem? A friss hó hangjait vélem felfedezni az éjben. Lépésem nyomán nyögve hanyatlik a szívem.

Oh, az az elképzelt hang. Mily csoda! Mily szép... nekem kedves. A talpam alatt tömörödő valóság sikító rettenése, túlharsogja vérben ázó agyamat. Lenyugtat, megfagyaszt. Lelassulnak gondolataim. Persze megállni nem tudnak... de egy pillanatra mégis hallgatnak. De aztán meglátom szívemen a Telihold ébredő képét. Jeleit taglalom, érzéseimet felé sorra veszem. A szív nem nyugodt, a légzés zaklatott, csak a jégpáncél tartósító hatására még bent rekedt...

Tudást vágytam, tudást hajszoltam, de körülettem, ki tudni vélt tévedett. Mégis vágytam, hogy ha máshogy nem is, magamtól rájöjjek. A szenvedést felismertem. De természetét nem ismertem soha. S az éhezőknek, a tudásra szomjazóknak, miért nem jut egy falat sem? S ihol az a korty, ami csak még szomjaszabbá tesz. Épp csak meghalni nem hagy, ahogy átnedvesíti a tudatot, s a létező saját létét kérdőjelezi meg. Mit ér mindez? Miért a küzdelem? Harcod csak harcot szül, az egyetlen küzdésed önmagad, s elképzeléseid ellen valós. Miért nem lehet hát megnyugvással, másnak nem ártva megismerni a lényeget, s boldogulni?

Mi akadályoz még? S miben? Vágyaid elvesztek az ismeretlenben. S zöldszemű reménye szolgál észrevétlen. Ha a szekrény elé vezettél... s kinyitottam, ráláttam egy gyermekre. Ő az, kit elzártál mások elől? Vagy őt küldted előre? Készen vagyok már. Hogy szeretek, ne bántson, hisz elmúlik idővel. Gyere, közeledj, hogy magányom te törd meg...

Kiszakadt sóhajom

Kezeimmel keresem széttépett hasfalamon az értelmét szenvedéseimnek. Kihűlt vágyak mögött zokogva járok. Neveitek már rég elfeledtem. Arcotok rémképe nem talál már reám. Kárhozott összeesküvéstek. Szemeim befonva az éj hűs fátyolába, s elrejti lelkemet a lét homályába.

Gyermeki világ, fotókkal kitárt kapudon belépve... sose ismerhetnék rá nagyobb fényre, mint te vagy nékem. Gyermeki barátság... az együttlét örök, az utak mégis más irányt vettek. S mégsem lettek tán e régi idők megvetettek. Emlékezünk-e mindketten, mi kettőnk igaz emlékeire.

Tudatterekben bolyongok, hűt vagy igazt keresve... de nem találok mást már, mint néhány emlékbútort szétverve. Mikor kijutni akartam... börtönöm szépen festett falait letéptem, s emlékeimmel is... mint lett ez belőlem? Mint sarokba szorított vad, mikor hallottam a szív kürtjét... kétségbeesésemben a szenvedés kutyáinak ugrottam...

Emlékeztem még rád, s álmomban újra láttalak... ez jobbféle jövő volt, mint amivel most agyam síkjai kínálnak. Oly finom és frissítő. Zamata egészen ellágyít. Mégis a szépségben volt valami szürreális.

Ültem, a régi barát mellett, s kezem a hasamon... benne kifejezésre jutott egy megmaradt vágyfoszlány. Gyorsan növekedett, mint ha víz éri a gomba, s már kivehető alakot rajzolt a hasamra. Büszkeséggel vegyes félelem uralkodott el rajtam, amikor mint egy sóhaj a testemet elhagyta. Bőröm, s egyéb szerveim vér nélkül szakadtak el útjából, s ez az új lény belőlem megszületett. Sírása volt örömöm, síró arca legszebb látomásom. Apró kezeivel a lét fonalát kutatta, ahogy a levegőben kapálózott. Szívem hangja egyre gyorsult, ahogy a mellemen fekvőre néztem. Legnagyobb boldogságom vagy te nékem. Hogy lehet, hogy mégis elvesztettem emlékedet, azt a néhány jövői képet, amit ha az idő linearitását elvetjük, máris észlelhetnénk, akár a múltat.

Hisz minden önmagába tér vissza, mint a saját farkát harapó kígyó. Folyton pörög körbe, de újra és újra eléri ugyanazt a pontot, ahonnan indult. S mindez ismétlődésben, a lét teljességében, megnyugvásra lel. Ez a jel, hogy az örök körforgást még nem vetheted el...

Későn jött álom

Rég nem tett álom ilyen boldoggá, mint a mai. S tudtam, ez megváltoztat majd mindent. De mégis, megint elkéstem, megint ezer tényező zavart meg...

Lebontottam mégis minden illúziót. Hiába, csak most értettem meg, csak ezzel az álommal, hogy megint én voltam, aki megszegte az ígéretet... De ha tudnád, mily rettegés rohamok törtnek rám, már csak a gondolattól is, hogy ketrecemből kilépjek...

Mint egy emléket, idézem fel az álmot. Ahogy könyörgő szemekkel térdelek előtted. De te csak újra bántasz. Ezt érdemlem, hisz én is bántottalak folyton, öntudatlan... tudom. Én mégis boldog vagyok... csak hogy láthatom arcodat. S hogy tudom, az őrület még nem vette el emléked tőlem...

Fekete hamupelyhek hullanak, mint piciny fekete rózsaszirmok. Ezzel a reggellel egy lakatot leszakítok képzeletbeli ketrecemről. De mennyi még a lakat. Mennyi még az őrjítő félelem... Ez a későn jött álom, ez lesz a végzetem.

Időtlen várakozás

A hó elolvad, s elszürkül a világ. Gyertyát gyújtok hát, hogy fénye a színeket megújítsa, de e pici láng sokat nem tehet. Közel bújok. Ebben az apró színfoltban úszok. Egyről a másikra megjárok ezer különös álomvilágot.

Talán a teremtés produktuma rendben is van, csupán a helyszín nem stimmel. Tán csak ezért nem nyílik ki az ajtó. Oldalra nézek hát, hogy még egyszer a kilinccsel szót érteni próbáljak. Ellépek a tükörtől. S ezzel ezernyi álomvilág porlik el. De ez többé már nem érdekel. Csak ami az ajtón túl vár rám... csak azt az egyet érjem el. Halk lépések zajára figyelek föl, de hiába várok, senki nem bukkan föl a fordulóba. Fülem az ajtónak tapasztom, de a hang megszűnik. Nem jön onnan sem senki. Kezem lassan a kilincsre téved, mely folyton változik, ahogy elmém is bizonytalan. Az ajtó még mindig zárva.

Zárt ajtóm előtt hitetlenül állok, ereimben mégis remény csörgedez. Ahogy ott állok, csak rád várok. Kulcsom vagy. Várom, hogy az ajtón beeressz.

E várakozás közben nem számít az idő. Érzem, én mindent, mit tudtam, megtettem. Ennél többet már nem engedne szívem énnekem. Ha csak kiáltanék utánad, már az sem megengedett. Csak lelkem kiállt föl, s csak néha egy-egy kép feldereng. De tudom, én tudom... ez csak képzelet. Nem zavarhatlak többé téged, mert nem bírnám ki azt. Hogy ha úgy érzed, majd magadtól jössz. S kényszerrel ha jönnél, kulcsom nem lehetnél többé nekem. S kulcs nélkül elvesznék, s művem is semmivé lenne.

A várakozás perceiben finom álmokat szövök, s a korláton nyíló rózsákkal teletűzdelem. S a várakozás óráiban kinyitom szívem, hogy didergő madarai tovarepülhessenek, s köszönthessenek, ha az az óra eljövend. Lehullok majd a porba előtted, s lábaid előtt köszönöm meg neked, hogy nem volt hiábavaló hinnem benned. A várakozás napjain majd ha elbizonytalanodom, egy könyvért nyúlok akkor. Hisz ez mindig is így volt. Egy fa a kertemben mindent megterem, a várakozás heteiben vigaszt nyújt nekem. S a várakozás havai majd hoznak néhány barátot. S a látogatásban szívem melengetem. Mosoly arcomat sosem hagyja, míg remélek. S a várakozás éveiben dalokkal és emlékekkel üdítem fel lelkemet. A fény ha ragyog, a szél ha fúj, s ha az égre oly tiszta felhők gyűlnek... minden jel lesz neked, hogy sosem feledlek téged. S ha gondolsz majd rám néha. Szívem, ha akarod eléred. Hisz mindig is mondtam, én itt vagyok neked, ha kéred.

A hó semmivé válik

Még reméltem, s vártam. De hamarosan őrülten téptem darabokra minden reményem, minden fájdalmam. Jégbe fagyott szívemet hiába törtem, mint valami diót... nem volt mag belül, oly tápláló. Csak a hideg szél fújt bent... de erőszakkal  csodát, nem is tehettem...

A négy elem tanításában mind a négybe beleszerettem, s ezt az érzést többé nem vehetik el tőlem, lássuk hát sorra, ki is nincs mellettem, lássuk a vágyódást, örökké megfejthetetlen lelki szemeimben.

Kezdetben volt a jeges szellő, mihez az a messzi űr fénye keveredett, s ez a furcsa elegy a Földre vágyott, s rajta kiteljesedett. A föld suhanó érintése, mélyen lelkébe ivódott, de a hatás késleltetett. Három távol töltött év után, se feledte ez örök szeretetet. S a föld most bajban áll, felszíne kopott, beteg. S megváltást másoktól remél, ahelyett, hogy maga újulna meg. S ha segítség kell hát, én nyújtom kezemet. Még akkor is, ha tudom, el már nem érheted. Valamikor szívemet, ez emberit, te teremteted meg. Hálám sose múlik, szeretetem nem ereszt. S ha számodra már semmi is vagyok, akkor is remélek neked még hosszú életet, s lelki megújulást, amit még vándorsárkány erősítő varázslata sem tehet. Légy boldog, én ezt kívánom neked.

Miután a földet mégis hátra hagytam, a tűz után vágyakoztam, fényessége vonzott. S  mindez régi hazámra emlékeztetett, oly más volt, mint a föld... szinte minden tiszta képzelet. De megtanultam korlátait, s hogy nekem elfújni nem lehet. Kihűthettem, de szívemben még inkább égetett. Kicsit olyan volt, mint én. Hisz az alapja neki is fény lehetett. Nekem is utat mutatott, de a fény neki én nem lehettem. Kinyittatta velem befordult szememet, mégis másféle kép jelent meg rajta, nem ő. Most mégis visszagondolva, még tudom, hogy ha segítséget kérnék, itt lenne, de félek, ő tőlem nem kérne segítséget. De ha kérne is, kezem elég hosszú nem lehet, hogy sok rajongóját megkerülve őt végül elérjem. Inkább én se kérlek, így is eleget tettél értem. Légy boldog, én ezt kívánom neked.

A víz mindig is közeli volt, hisz jégből születtem. S miután a tűz kinyitotta szememet, egy álomképbe kezdtem kapaszkodni, minden addigi valóságomat feledtem, hisz oly sok minden csak hazúdság volt körülöttem, de mikor a friss vízre találtam, s szívem hozzá kötöttem, megint csak újabb hazugságokba menekültem. Hamis szívemmel láttalak, s hittem benned, de mélyen, már nem bízhattam benned. S akármit is segítettél, vagy amit én  tettem, én meg se éltem. Csak örökké menekültem. De jó volt alábukni, s tudni, hogy nem vagyok egyedül. De néha úgy érzem megfullok, nem hagysz nekem levegőt. Mégis, hogy létezel, az nem felejthető. Naiv kedvességed értékelhető... mégis szabadulnék, hogy magamba fordulhassak kicsit, hogy e jég szív mint dobban, megfejteni. S ha el is válnak útjaink, hogy gondolok rád, tudnod kell. S emlékezz, a jóra, ami jóra formál majd. Légy boldog, én ezt kívánom neked.

Szemem kinyíltan, a magány körülzár. Odakint élem életem, de be és ki igaz érzelem nem jut már. Hazug világ, lám engem is felőrölt, s miért akkor az álszerénység, álbecsület? Miért zokog szívem, csak érted? Nem jutok levegőhöz, s megfulladok, tudom. Lassú és kínnal telt halál lesz. De soha egy percre nem felejtelek, nevedet újra és újra kimondom. Az időkre emlékezem, lelkem kint szárnyal a fű és gaz a talpam csiklandja, de én csak futok. Előled? Utánad? Most már veled futnék. De lehet? Homályosodik a kép. Hisz ez csak képzelet, s annak is silány, mégis elhiszem, hogy két szél együtt szárnyalhat, hogy meleg és hideg megférhet. S egyre szakad szét az emlékfoszlány, ahogy a tüdőből a friss levegő elszáll. Vágyom még közelségedet, s a mosolyod, mely felolvasztja szívemet. Most, hogy már nem tudom jössz-e, s ha jössz is, én még élek-e... Légy boldog, én ezt kívánom neked.

S a hó, mely a várakozásé volt, lassan semmivé válik. Reményvesztve pihegek lábainál a szirteknek. Lassan mos be a sós víz, könnyek tengere, amit eddig hullattam, mert tudtam, nem lehetek már vele. Hisz boldoggá tenni én nem tudnám, s ha nem jelentek semmit, miért legyek mellette... fölöslegesen, belülről rohadva. Mert hiába a szeretet, nem lehet a gyűlölet és szenvedés orvosa... hit nélkül és remény nélkül a szeretet csak olcsó váz. Egy nemes állat sárgult csontváza, amely nem ér semmit már. Izom és hús nélkül nem megy sehová, s bőr és szőr sem védelmezi nem határolja a külvilágtól. Szervek nélkül, a gépezet nem indulhat be, még mágia sem lehet segítségére. Hogy mozog hát mégis a csontsárkány kérdeznéd... de az nem szerelem. Mint minden ilyesmi, csak illúzió. Egy olyan alak, ami nem valódi, s a szem mégis elhiszi... az agy kételkedik. De ki hallgatja már meg őt manapság?

A hó mindjárt semmivé válik. Mégse váltottad be ígéretedet. S mégse merlek ezért megróni. Egyrészt, mert még nem tűnt el teljesen, másrészt, mert nem akarlak ilyen semmiségekkel zavarni. Ahogy a hó, én is lassan semmivé válok. S se semmiben,  ha megtalállak. Légy boldog, én azt kívánom neked...

Jégháború

Mint ki álomból riadt. Egyre csak pislog. De szeméből nem tűnik el, a redő, melytől oly torz a világ. A fehér hótakaró sem gyönyörködteti már...

Minek az aranypaplan a sárágyra? Minek legyen a mosdatlannak selyem ruhája? Mit ér az otthontalan a mahagóni ajtóval, ha nincs mit bezárnia vele? Funkció nélküli díszekkel van tele a szemem. S látásom homályában nem látom, a mellettem ülőt.

Magányos szívével keresi a társát. S annak az egyetlen embernek simítja a karját. "Ez is csak egy olyan nap, mint a többi." Suttogja szívével. De ez sohasem könnyű...

Látok szívemmel egy tisztán fehér világot, melyre a fény szivárványt rajzol. S a fagyott víz fölött lépdel lelkem. Az esésbe fagyott vízfüggöny felé. Csodálat. E tájban nincs semmi bűnös, szívem mégis oly egyhangún fáj. Mi ez a szorító érzés?

Magány újra. A kietlen képzelt tájon járva... megint csak egyedül érzi magát. Kint a város fényei gyúlnak, de ő csak hátán fekszik, s várja, hogy jöjjön a holnap. De a holnap se hoz mást, s így új holnapot vár. Egy új évet. Egy régi reményt, vagy épp hogy feledje az egészet.

Kedves nekem ez a gyermeki kacaj, de szívem hideg, hogy őszintén örüljek neki. Mindez csak idilli, a valóságtól elrugaszkodott, de nagyon is valós élmény. A gyermekek még nem kapták meg a szemükbe a mérget. Még angyalszínes nekik a világ, s nem látják az a mocskot, mint mi néhányan felnőttek. E torz világban hol találok ablakot vágyaim földjére? De miért is mennék oda, hisz egyedül kell mennem. Te nem jössz velem, mert te nem törődsz velem. Csak én hajtom boldogságod fontosságát újra és újra... de csak hogy elkapjalak egy szóra, az is évek munkája, hosszú harc lelkemben. S mind hiába, mert szíved vak az én szívem hangjára.

Kusza gondolatokkal teli fejét megrázza, s a gyermekeket nézi ha csak egy órára...

Jégországban a jégért folyik a harc. S kinek több a jege, az örül neki. Tolvaj lopja a lopott jeget. S kiáltásik felhangzanak. Egyik a másik kezéből kapja ki. Van, ki elesik... van, ki haragszik. S az istenek felé is fordulnak néhányan, hogy tegyenek igazságot. Jégtündérek és jégmanók harca ez. Örök érvényű, és felejthetetlen tanulságokkal. De mit számít mindez. Hisz jégország csak egy jelkép. De azért harcoljatok csak. Vívjátok csak vidám, fél-komoly jégháborútokat. Én nem kérek belőle. Engem a jég, a tulajdon nem vonz. Csak emberért tennék áldozatot, de azt se birtokolni, csak boldoggá tenni. Mindenek felett. Talán egyszer én is élvezném az ünnepeket. A keveredett illatokban megfognám a kezedet...

Megmarkolja a feje fölött a szürke eget. Majd lemondón tekint a kanyargó páros sorra. Mit gondol, már nem mondja, s szemén se látszik, amin ily ócska filmeket a méreg játszik. S e méreg, mit e torz világ ültetett bele, lassan párolog, mint olajmécsese... Mindenhova a fejében jut belőle, de szívét nem teheti tönkre. Szíve még hisz, a szív még szeret, s ha jege felolvad, tán újra remél.