Minden bizonyosságom...

Egyre nagyobb a csend. Fejem elnehezül, nem talál helyet. A homlokrügye kifakad. Ég, fáj s izzad. Kegyelmet kérnék, de a szó nem szabad. Remény, hogy túlélem. S oly sok testi fájdalom van. De még érzem, még élek. Ennyi bizonyosságom van.

Fülembe jut sóhajod, csukott szemem feléd néz. Ölembe hajtott kezem nem ér el. Ha úgy is érzem, ugranék... mégsem. Nem tenném. Még le kell győzzem. Ez az érzés miért tör fel belőlem? Róla lemondtam már, igen. De még titkon remélem, hogy még is ő, kit nekem szántak, s eljön majd értem. De ha nem jön majd, csalódni nem fogok. Az élet olykor ad, máskor elmar. De emlékezni még tudok. Ez minden bizonyosságom.

A Hold fénye tükröződik a havon. Mint szívem jégpáncélján, úgy dereng, e néma égi szobor. Gyönyörű arca több mint emberi, hangján a szél szól. Szíve befogad, tettében elbukni nem engedi. Kérőn fordulok az ég felé. Hol türelmet kérek, hol siettetem. Tán még mindig nem tudom, mi kell nekem? A friss hó hangjait vélem felfedezni az éjben. Lépésem nyomán nyögve hanyatlik a szívem.

Oh, az az elképzelt hang. Mily csoda! Mily szép... nekem kedves. A talpam alatt tömörödő valóság sikító rettenése, túlharsogja vérben ázó agyamat. Lenyugtat, megfagyaszt. Lelassulnak gondolataim. Persze megállni nem tudnak... de egy pillanatra mégis hallgatnak. De aztán meglátom szívemen a Telihold ébredő képét. Jeleit taglalom, érzéseimet felé sorra veszem. A szív nem nyugodt, a légzés zaklatott, csak a jégpáncél tartósító hatására még bent rekedt...

Tudást vágytam, tudást hajszoltam, de körülettem, ki tudni vélt tévedett. Mégis vágytam, hogy ha máshogy nem is, magamtól rájöjjek. A szenvedést felismertem. De természetét nem ismertem soha. S az éhezőknek, a tudásra szomjazóknak, miért nem jut egy falat sem? S ihol az a korty, ami csak még szomjaszabbá tesz. Épp csak meghalni nem hagy, ahogy átnedvesíti a tudatot, s a létező saját létét kérdőjelezi meg. Mit ér mindez? Miért a küzdelem? Harcod csak harcot szül, az egyetlen küzdésed önmagad, s elképzeléseid ellen valós. Miért nem lehet hát megnyugvással, másnak nem ártva megismerni a lényeget, s boldogulni?

Mi akadályoz még? S miben? Vágyaid elvesztek az ismeretlenben. S zöldszemű reménye szolgál észrevétlen. Ha a szekrény elé vezettél... s kinyitottam, ráláttam egy gyermekre. Ő az, kit elzártál mások elől? Vagy őt küldted előre? Készen vagyok már. Hogy szeretek, ne bántson, hisz elmúlik idővel. Gyere, közeledj, hogy magányom te törd meg...