A vihar előtti csend

Amikor hirtelen beköszönt a csönd, s a világ zajai nem jutnak be agyamba... hirtelen értelmetlenné válik minden állításom, elfelejthető minden kérdésem. Félelmem is csak valami egész testem megrázó remegés váltja fel. Minden egyetlen hangra vár.

Sétálok odakinn, ma is úgy mentem ki, mint minden nap már... mintha veled találkoznék, úgy indulok el már minden találkára. Torkomban csomó, szívemen nehezék. S valaki más vár rám, de nem baj. "Nem is nehéz így." Ezt mondom magamnak megint. Jó így, ahogy van. Még ha a nincs közelebb is áll a valósághoz. Jól van hát így, ahogy nincs?

A szél megfontoltan lopakodik mögém, hogy egy óvatlan pillanatban sikoljon felém. A hangoddal fejében. Az öleléseddel a kezében. Érzem, ahogy tudod már, hogy hív. S talán el is hiszem, hogy tényleg hallod, hogy hozzád fohászkodom megint. Nevedet súgom, s viszi tovább a szél. Elvágtat messzire túl a fényen, a városon, túl mindenen, amit most láthatok. S várom, hogy visszatérjen. Egy újabb szóval, egy újabb öleléssel.

De aztán szörnyű reggelre ébredek. Már napok óta felzabál engemet ez a vágy. De én nem vagyok olyan, mint más. Nem hozhat nekem már megnyugvást... senki más szava, senki más ölelése. Csak azt szeretném tudni, hogy te most boldog vagy-e.

Csak egyetlen kérdésem van. Két válasszal magában. Az egyik igaz, a másik nem az. De hogy melyik melyik, azt nem tudhatom. Várok hát. Talán már nem kell soká. Félelmem, tán nem odázza már el. Vágyok a múltbéli kellemes érzésekre. S hogy te itt legyél. Talán még ilyen is lehet. Talán akkor majd megfogom kezedet. S neked szegezem kérdésemet. S hogy boldog vagy-e, őszintén megfeleled.

Most már jó ideje, mindig, ha kimegyek, úgy megyek ki, mintha veled találkoznék. Izgatottsággal és félelemmel szívemben. S hálát adok a mindenkori szellemeknek, akik egyszer hozzád vezéreltek. És azt kívánom, legyen most csend. Csak hogy gondolataimat megélhessem, oly tisztán és szépen, hogy a világ ne zavarja meg. S gyorsan belélegzem... ebben a pillanatnyi csendben... a várakozást. S aztán a szél arcomba fújja hajamat. Nem látok tisztán. S nem is szép ez a kép nekem. A fények és a város túl sötét nekem. De egyszer majd elmegyek innen.

Ha más nem, akkor a szél visz el.

Hol vannak most a szarkák?

Egy ideje minden nap csak gerlék jöttek, de ma már ők se köszöntenek. De emlékszem még a csörgő hangokra. Szarkák jöttek, kétszínű madarak. Hangoskodtak. Kedves volt nekem e hang. De most szomorú vagyok, hogy ily soká elmarad.

"Merre járhatsz most kétszínű madaram?" Kérdi, mikor valami csillogót megpillant. Kezével zárja, óvja a szemét tőle. Ez a csillogás meg ne bűvölje. Újra csillogás egy pamut gombolyag. Megint kezdődik. Az év elé szaladt...

Itt van hát az új ígéreted. Még kissé megszeppenve, de fogom kezedet. Ránts hát magaddal az izgalmas fénybe... pörögni, tanulni nincs ellenemre. Kezdjünk hát bele mielőbb. És visszatérek oda, ahonnan kedvem jött. Végre minden olyan lesz, ahogy jó. Csak előre kell menni, kitérni nem lenne jó. 

S mikor így elgondolkodik. Több kérdés is felmerül: "Mit akar az a sok gerle? A szarka ilyenkor merre repül? Hol vannak ilyenkor a szarkák?" És így tovább folytatja, de az úton ahogy jár, mindenki hallhatja, hogy lelke új reményre talál. Egy új hely, egy új mester várja már.


Egy kis kapun át... az udvaron keresztül. Egy barna embert mutattak, őt kell keressük. Kék szemével megfog azonnal. Fehérősz haja és barna bőre tán, mi oly érdekesen hat? S csak hallgatom mondandóját. Kérdések és válaszok lebegnek a szélben. És én azt kérdezem: "Felesleges-e?" Miért is lenne. Én ezt bizton szeretném. Kellemes a napon is kint állni még ezért...

A huszonkét mester majd megtanít megint, hinni a jövőben és alkotni, ahogy szeretsz. Kellemes lesz ez mind-mind neked. Végre elindulhatsz. S meg is érkezel. A sok mókás gondolat, a komoly bajt veszti el.

Talán én is ilyen leszek egyszer. Ezernyi viccel  csak mi szép azt érem el. És nem keresem majd tovább, hogy legyek boldoggá. Mert elhiszem végül. Elhiszem, s tovább már csak várnom kell, hogy mindenem meglegyen. De búval és hitetlenséggel szóba nem kerülhetek. Így lesz ez tényleg? Remélhetem-e?

Reményem vagy te fehér és fekete. Mikor odafönt szárnyalsz. Vagy csak egy tollad lássam meg a földre nézve. Reményt ad nekem lelked kettőssége.

Borátság

Nini itt vagyunk megint. Senki meg nem mondta volna, hogy egyszer még így lesz. Azt hiszem túl erősen én se reméltem. Harag? Félelem? Mit-mit véltél... pillanatok alatt szertefoszlik. S csak az öröm marad, s még egy érzés, hogy mindig így volt.

Mindig így volt... megrészegített az öröm, és nem láttam tőle, hogy valójában már nem is kellek. Hogy nem számítok, mert magamat szorítottam hátra ebben a játékban. Csak hogy legyen valakim, én már nem voltam ott...

Nem voltam ott. És sehol sem. Lassan elvesztem az ismeretlenben. Halk szavakkal hívott még az élet. De valami olyasmit mondhattam: "Ebből én nem kérek." S ma már vakon bolyongok... semmi előttem, semmi utánam. Ha senkim sincsen, nincs vele járó bánat...

S így tartottam mindenkit bent. Kis szentélyemben egymás hegyén hátán a ládák. Érzésekkel és emlékekkel tele. Egy helyen még a padló is megrepedt.

S most előttem állsz, s kérdezed, mi volt eddig. "Semmi." De ezt mégsem mondhatom neked. Nélküled mégse találtam semmi fontosat, amit most elmondhatnék neked. Múltat nyitottam csak megint. Megint múltban élek. Megint három év lesz? Vagy ezúttal kegyelmével betakar az élet. S megnyitja előttem a kapukat, ha nem félek... de félek, most még nagyon is...

Feltekintek az égre. Ahogy a három fa szegélyezi a látóteret... akárcsak mi lennénk. De nem tudom... ilyenek vagyunk? Egymás mellett. Valami fontosat átölelve. Együtt a vörös mélyekbe nézni...

"Te felszabadultabb leszel?" Én? "Te tudod-e milyen sok benne a szenvedély?" Én? "Te tudsz-e még felállni és járni? Menni tovább?" Én tudok. Ha nem is egyenesen, de előre tartok. S tudom biztosan, amíg mellőlem el nem maradtok... nem lesz félni valóm soha.

Csak gondolatok, semmi több

Ma minden oly világos. Fényvirágok nyílnak a falon. Egy gerlemadár énekel, de nem hallom. Megint kizártam őt. S képzeletemben mégis esőt látok, ahogy a világ lemosódik, és elveszik minden nyomasztó, fenyegető érzés. Lefolyik a csatornán... s reményeimben tovább él. Valami a múltból. Egy szó? Egy érzés? Vagy egy meg nem történt érintés? Hangok az üvegen behatolnak...

És a vér íze a számban, emlékeimet kavarja fel. Egy nap, egy éj. Egyszerű képzelet lehet? Egy rajz az ágyamon. Nem tudom, hitem mit dobog. Hogy belevesszek újra... hagyhatom?

De ekkor egy belső dallam belém hasít. Oly fájdalmasan, oly szépen. És nem tudom, újra itt állok előtted. Mit tegyek, hogy boldog legyél? Ez már a legszebb mondatom. Ennél többet senki sem kaphat. De te sem...

Nem vagy itt. Egyedül ülök, és már magammal se törődök. Csak azt szeretném, ha minden boldog lenne. Emlékekbe merülve. Csak nevetnék, nevetnék veled... de lehet-e ilyet? Most, hogy megerősítettelek, valamiben, amiben nem szabadott volna? S ha vissza is térek idővel az útra? A hídon túl majd...

Vársz-e rám?

Meglepő éj

Meglepő éj kezdődött. Nem tudta ezt a törött kő. Nem tudta kinek bensője látható. S a szél se tudta, kinek hangja hallható. Vihar szele. Álmom köve. Kisértsen meg az ő szeme...


És álom fakadt, olyan hirtelen, hogy eltűnt a világ, s a cél is elveszett, de feltűnt egy alak, szemnek idegen, de kellemes is akár a gyermekem. Hullámos hajú, hegyes orrú, gyönyörű idegen. Ez az álom  most már vágtat az idegen... repít és szalad, összeköt idebenn. S egy apró ugrás az ébren lét nekem. S itt hagy ezzel a három alakkal. Hajuk hosszú én az éjbe maradtam. Felejthetetlen aranyhaj-álom... mégis nyafogó kölyök, ha szemből meglátom. A másik meg barna, robosztus alak, az arca nem szép, de a tekintet marad. A vizes hajaktól lélegzetem most, buborékolva süllyed a dalhoz. Ez a dal itt a fejembe bent ma. Beszorult, nem hagy. S a harmadik a legszebb. Vörös tincsekkel, de túl messze lehet. Nem úszok, csak nézem. "Az ő haja szebb..." És közben képzelem, hogy csak te lehetsz. De hegyes az orra. A tiéd is ilyen? Mondanám, de az álom kikerül édesen, és nem változtathatom már reád őt most. S ha tenném is csak a víz tőlem elmos. 

Elérhetetlen, álombéli alak. Azt hiszem te is már csak ez maradsz. Hiába változtál fűből tegnap nekem, mikor szólítottalak. S a tekintetedben... a kinti világból egy látomás megint. Talán itt vagy a szél mondja, süvít. 

S a zavar ha támad, elragad megint. A felszolgálókon állatkosztüm van itt. S egy kellemes vacsora, mit felszolgáltak. Aztán csobbantunk ezret meg százat.

A tegnapi álom, az jobb volt megint, hisz barátnőimmel vásárolni mentem. De hogy ez hogy lehetett, az rejtély előttem. És ott volt néhány régi ismerős alak. Kiket a helyzethez kötöttem, s kézfogások közt, kerestelek. S megnéztem magam az álom tükrében. Gyönyörűen fénylett emberi lényed. Én bennem éltél. De az álomnak vége. Tekintetem a földre szegezve.

Tekintetem a padlót súrolja. E takarítástól nem lesz se fényes, se tiszta. Kezem is lóg. A föld felé megyek. De hangod még hallom a puszta remény felett. Egyre csak hallom. Mint szívdobbanásom. Keres a szemem, de mégis hiányzol. Gondolatomban feltámad megint. E reggeli álmokra ne tekints megint. Félve és félve egyre mélyre, az erdő szívébe. A lélek sötétben jár. És az emberi két lábú képzet. Esetlen lépked. Felém az éjben. Egyre félem, el kell rejtsem. El kell rejtselek, ember lelkem. Átölelve, átléptetve. Átkergetve, elmenekülve. Tenger kínnal megvezekelve. El kell rejtsem. El kell érjem. Ember szívem nem remélhet. Folyó vízből iszik az állat. Tiszta a szeme, folyóvá válhat. Átölellek, eltemetlek. Ember lelkem, nem menekülhetsz. Egybe olvad, lélekfolyóban. Egy lesz lelkem és egy lesz testem.

És ébredés vár a reggeli képbe. Készülődés a valóság lénye. Kettős érzés. Menne és maradna. De nem árthat már neki álom hangsora. Levéd a dallam. A fül mindenre süket. S eljátszik vele a szív s a képzelet... E dallam marad az álomból neked.

Az én Univerzumom

Oly nagy szél volt, de most minden áll. S délelőtt látni lehetett az égilegelőt. Ha csak egy pillanatra, de minden olyan volt, mint azelőtt. S egy dallamra a fellegek szétváltak. Kéklő égfolyó szelte ketté a tájat. S amint a dallam véget ért, eltűnt a folyó,  utána már csak a felhők szép pettyegetett sora maradt.

Visszatoltam a függönyt. Bezártam magam... Gondolataim támadtak. Agyam zsong, de szívem védve van.

Oly mélyről fújt a szél. Tengerekbe volt ő. Könnyek, az elfojtott könnyek tengerébe. Ő azóta már csak ritkán tud sírni, de egy biztos, nem tiszta szívből. S így lett itt ennyi sós tengervíz. Így süllyedt ily mélyre. S elsüllyedt kincsként nyugszik szíve mélye. De ha most figyelsz, hallhatod a síró gyermeket. Elveszett talán? Nem. Csak bent rekedt.

Tudom, tudom... oly soká tartottalak fogva. Kicsiny szívedről megfeledkezve. Érzéseidre nem figyelve, megtagadva. Óvtalak, féltettelek mindentől, de hiába. Mert csak kárt okoztam. Téged boldoggá sose tettelek. Csak követtem balgán a rendet és az illemet. Más gondolataiból ítéltem meg magam. Kívülről figyeltem és mérlegeltem tetteimet. Közben te voltál az, aki szabadon semmit se tehetett. S végül már azt se kérdezted, szabad-e, csak rám hagytad, akárhogy döntsek is. Én? Én dönteni? Már egyre kevésbé tudom, mit tegyek. Ez mind azért van, mert téged nem kérdeztelek. Pedig ha te fejlődtél  volna, s nem lennél már gyerek. Te biztosan tudnád, mi tegyünk, mit tegyek...

Sóhajtva ül le az ágyra. Megbánva amit tett, s megkérdezi önmagában a gyermeket...

"Ma mit tennél? Ma mit tegyünk? Te mit szeretsz? Mit együnk? Mi az mit kívánsz? Mit nem szeretsz? Mi legyen holnap? Mit szeretnél, mi legyek?" És még sokáig folytattam kérdéseimet. De ő megszeppenve, egy szót se szólt. Csak nézett rám, s reszketett. Végül megszólalt. Hangja remegett. S csak annyit mondott: "Nem lehet." Szegény gyermek. Erről mind én tehetek. "Lehet. Mindent lehet." Mondom biztos hangon,  de ő  fejét rázza. Nem hisz nekem, még a vak is látja. "De, de." Biztatom. "Mond csak bátran, hallgatom." Ekkor feláll. A szemembe néz. Hiszi már, mert hinni kész. Mosolyodik, rám nevet. Sokáig nem válaszol, csak nevet. Aztán hirtelen azt mondja nekem: "Egy mindenség kell nekem. Valami, amitől kérhetek, mert az megadhat mindent, amit csak képzelek." Bólintok. És gondolkodni kezdek. "Mégis hogy adhatnám ezt meg neked?" Erre megint felnevet. S most már én is nevetek.

A boldogság ily könnyű lehet? Korlátok se kellenek. S valahol valami csak lehet, ami megadhat mindent, ami kell neked. Egy ilyen mindenre kiterjedő létező. Vagy egy hatalmas erő.

Te vagy a mindenem. Nekem a világmindenség te vagy. S így hát csak te lehetsz az én Univerzumom.

Míg félsz, közel nem enged...

Utazás az erdőbe. Nagy találkozás előtt. Nádsípok és dobok hangja rázza meg az erdőt. Fekete burok,melengető és ölelő. Ez hívja létre a képet, melyből nyílik az erdő.

Átlépve a vízfalon, s a hegy lyukas hasán, ott egy erdő vár reád. S benne egy tisztás, hol megtalál. Hol megtalált. De közel nem engedett. Mert akartam és sürgettem, s azt bizony nem lehet...

Egy néma táj, zenéje csak a szívben hallható. S megjelen a vad, halk lépései elárulják e csendben.  Mozog a sűrűben. Mind közelebb és közelebb ér. S a néma lélek a tisztáson halkan remeg, egyre fél.

S várom, hogy kilépjen, de nem jön, hiába... csak egyszer érzem, mögöttem áll, s fülembe súgja bátran: "Míg így félsz, engem nem láthatsz! Még nem állsz készen." És én csak állok ott. Kétségeim erdejében.

A vágyott vad oly halkan lepte meg, maga is tisztázta már félelmét, ide je hát indulnia, elbukva bár, de nem csüggedve.

Legközelebb jobban megy majd. Gyakorlok majd szüntelen. Mert hiányzik már a természet szava. Hogy merre menjek, nem lelem. S az ő útmutatásuk nélkül, minden bizonnyal elveszek.

A vágyott vad megpihen. Tiszta lelke puszta sóhaj. Ő is talán remélte már, hogy segítségét végül mégis fogadod. De valahogy mégis féltél. Nem bíztál benne eléggé. S most várhattok egymásra tovább...

Csak vágytam és vártam. De ez nem volt elég. "Hát mégis mi az, amire már most képes vagyok?" Magamtól ezt sűrűn kérdem én. S ilyenkor betekintek a régi erdeim rejtekébe. S susogó fáim közt, rám talál a régi béke... vagy azt az éberálmot látom, amikor futottam és futottam egy gyermek síró hangját követve. S mikor rátaláltam, nem volt ő mást, mint a gyermekkorom félelme. Én álltam ott. Egy gyermeki én sírva, s magamat nyugtattam akkor. Ezt az emléket egy beavatás adta, s nem olyan régen is, mikor kinyitottam egy könyvet... azt az erdőt láttam, amely energiákat közvetített. Újra átéltem az álmot... közben kizökkentem. Bizony régen történt már ez velem...
Tudod, hiányzol! Hiányzol nekem... régi békés erdő-szellemem.