Az én Univerzumom

Oly nagy szél volt, de most minden áll. S délelőtt látni lehetett az égilegelőt. Ha csak egy pillanatra, de minden olyan volt, mint azelőtt. S egy dallamra a fellegek szétváltak. Kéklő égfolyó szelte ketté a tájat. S amint a dallam véget ért, eltűnt a folyó,  utána már csak a felhők szép pettyegetett sora maradt.

Visszatoltam a függönyt. Bezártam magam... Gondolataim támadtak. Agyam zsong, de szívem védve van.

Oly mélyről fújt a szél. Tengerekbe volt ő. Könnyek, az elfojtott könnyek tengerébe. Ő azóta már csak ritkán tud sírni, de egy biztos, nem tiszta szívből. S így lett itt ennyi sós tengervíz. Így süllyedt ily mélyre. S elsüllyedt kincsként nyugszik szíve mélye. De ha most figyelsz, hallhatod a síró gyermeket. Elveszett talán? Nem. Csak bent rekedt.

Tudom, tudom... oly soká tartottalak fogva. Kicsiny szívedről megfeledkezve. Érzéseidre nem figyelve, megtagadva. Óvtalak, féltettelek mindentől, de hiába. Mert csak kárt okoztam. Téged boldoggá sose tettelek. Csak követtem balgán a rendet és az illemet. Más gondolataiból ítéltem meg magam. Kívülről figyeltem és mérlegeltem tetteimet. Közben te voltál az, aki szabadon semmit se tehetett. S végül már azt se kérdezted, szabad-e, csak rám hagytad, akárhogy döntsek is. Én? Én dönteni? Már egyre kevésbé tudom, mit tegyek. Ez mind azért van, mert téged nem kérdeztelek. Pedig ha te fejlődtél  volna, s nem lennél már gyerek. Te biztosan tudnád, mi tegyünk, mit tegyek...

Sóhajtva ül le az ágyra. Megbánva amit tett, s megkérdezi önmagában a gyermeket...

"Ma mit tennél? Ma mit tegyünk? Te mit szeretsz? Mit együnk? Mi az mit kívánsz? Mit nem szeretsz? Mi legyen holnap? Mit szeretnél, mi legyek?" És még sokáig folytattam kérdéseimet. De ő megszeppenve, egy szót se szólt. Csak nézett rám, s reszketett. Végül megszólalt. Hangja remegett. S csak annyit mondott: "Nem lehet." Szegény gyermek. Erről mind én tehetek. "Lehet. Mindent lehet." Mondom biztos hangon,  de ő  fejét rázza. Nem hisz nekem, még a vak is látja. "De, de." Biztatom. "Mond csak bátran, hallgatom." Ekkor feláll. A szemembe néz. Hiszi már, mert hinni kész. Mosolyodik, rám nevet. Sokáig nem válaszol, csak nevet. Aztán hirtelen azt mondja nekem: "Egy mindenség kell nekem. Valami, amitől kérhetek, mert az megadhat mindent, amit csak képzelek." Bólintok. És gondolkodni kezdek. "Mégis hogy adhatnám ezt meg neked?" Erre megint felnevet. S most már én is nevetek.

A boldogság ily könnyű lehet? Korlátok se kellenek. S valahol valami csak lehet, ami megadhat mindent, ami kell neked. Egy ilyen mindenre kiterjedő létező. Vagy egy hatalmas erő.

Te vagy a mindenem. Nekem a világmindenség te vagy. S így hát csak te lehetsz az én Univerzumom.