Átlépve a vízfalon, s a hegy lyukas hasán, ott egy erdő vár reád. S benne egy tisztás, hol megtalál. Hol megtalált. De közel nem engedett. Mert akartam és sürgettem, s azt bizony nem lehet...
Egy néma táj, zenéje csak a szívben hallható. S megjelen a vad, halk lépései elárulják e csendben. Mozog a sűrűben. Mind közelebb és közelebb ér. S a néma lélek a tisztáson halkan remeg, egyre fél.
S várom, hogy kilépjen, de nem jön, hiába... csak egyszer érzem, mögöttem áll, s fülembe súgja bátran: "Míg így félsz, engem nem láthatsz! Még nem állsz készen." És én csak állok ott. Kétségeim erdejében.
A vágyott vad oly halkan lepte meg, maga is tisztázta már félelmét, ide je hát indulnia, elbukva bár, de nem csüggedve.
Legközelebb jobban megy majd. Gyakorlok majd szüntelen. Mert hiányzik már a természet szava. Hogy merre menjek, nem lelem. S az ő útmutatásuk nélkül, minden bizonnyal elveszek.
A vágyott vad megpihen. Tiszta lelke puszta sóhaj. Ő is talán remélte már, hogy segítségét végül mégis fogadod. De valahogy mégis féltél. Nem bíztál benne eléggé. S most várhattok egymásra tovább...
Csak vágytam és vártam. De ez nem volt elég. "Hát mégis mi az, amire már most képes vagyok?" Magamtól ezt sűrűn kérdem én. S ilyenkor betekintek a régi erdeim rejtekébe. S susogó fáim közt, rám talál a régi béke... vagy azt az éberálmot látom, amikor futottam és futottam egy gyermek síró hangját követve. S mikor rátaláltam, nem volt ő mást, mint a gyermekkorom félelme. Én álltam ott. Egy gyermeki én sírva, s magamat nyugtattam akkor. Ezt az emléket egy beavatás adta, s nem olyan régen is, mikor kinyitottam egy könyvet... azt az erdőt láttam, amely energiákat közvetített. Újra átéltem az álmot... közben kizökkentem. Bizony régen történt már ez velem...
Tudod, hiányzol! Hiányzol nekem... régi békés erdő-szellemem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése