Törött végzet

Törött életemen töprengek... talán van még igaz ígéret így is, hogy lelkem eltörött. Látni vélem... hangja száll a szél... elkapja egy dallam. Az éj. Ez éj miénk.

Kérném még. De hangom remeg. Csak ölelj... csak ölelj még engemet! Kérlek halkan. De tudom, te hallod. S te úgy hiszed, én tudom... ahogy a két kezeddel megölelsz. Nem vágyom mást. Még csak bőrömhöz se kell érjen. Mert ez éltet engemet. Vagy ha nem is, de ez nem hagyott...

De beszéljünk inkább másról. Valami hétköznapibb, valami kevésbé létező csalódásról.

Kezemet megfogod. Ne fuss el, kedves! S mint egy harmatból újjászület a tavasz. S a tavasszal a lelkem. E törött végzet, e megragasztott tárgy, de még az sem... csak törötten áll. Sóhajt a tél haván, s nyögi még a felhő, hogy minden ennyire, ily könnyen veszendő. S már csak azt mondom... Vesszen el mindenem! Csak te maradj meg nekem, gyönyörű kedvesem!

Remény

"Az álom a birodalmunk, a hazád..."

Talán... a mi birodalmunk most már az élet, s egymás álmaiban újjá éled, valami, ami bennünk, a másikért kiált. Van még remény.

Vak a remény. S van -lehet- a lehetetlenre is akár...

Újító világok

Minden állandó. De legalábbis annak hisszük. S sokszor talán tévedünk. Pillanatok suhannak át, meg nem élten, az élet lihegi a társadalom terhét. Hova rohansz világ?

Én állnék még... egy kicsit még nézném ezt a felfordulást, ahogy az ég a földhöz láncolja tündérkék birodalmát. E zöld őrületbe fakó árnyak nyúlnak meg barnul a világ. S az őszi színek kavalkádja megigéz újra, s a zöld is mily szép már... így, hogy fogy, egyre értékesebb szememben.

S rohan, körülötte minden fa szép sorban megremeg. E világ... oh, mondd, mi értelme így átsuhanni ily szép tájakon? Nem megélni a pillanatot mi értele van?

Megnyomjátok a gyorsító gombot. Unalmas, mondjátok. S tévedtek. Hagyjátok hogy elszálljon egy-egy oly értékes pillanat, aminek értéke csak később mutatkozik meg. De miért? Mi értelme van e újító világban behunyni a szemed, s hagyni, hogy vigyenek magukkal a köznapi tömegek. Mindaz, mire most vágyunk, az élettől igencsak messze van... s mégis keringünk ebben az átkozott labirintusban.

Én sem hiszem, hogy le tudnánk e fejlődésről mondani, de legalább éljünk... és ne azáltal, hogy amit akartunk, mindent megvettünk. Félek, ezen nehéz túllépni. Pedig, hogy miért van szívem nem érti. Én csak repülnék tovább a széllel. Megmosnám magam a reggeli fénnyel, s így tisztulva lépnék be, egy erdő, vagy egy park illatos sűrűjébe. Fákat ölelnék, dalom madarakhoz szólna... s ha tél jön, kiírnám a neved a hóba.

"Velem jönnél-e, ha mindezt könnyedén lehetne? Beírnád-e testedet is a hóba feküdve? Magadhoz ölelnél-e, hogy mindent elfeledve, boldogságot gondoljunk az emberi életbe?"

Ezt kérdem az égtől, arcodat képzelve. S reményt hozok vele szívembe, hogy e újító világokban mennyi boldogság érhetne, veled.

Mint terem e sok szürkéskék gyermekfelhő?

Minden nap, ha felébredsz, már önmagában ajándék, s ha a hajnal kettős egét láthatod, azt a színek között zajló gyengéd aktust... s mily felemelő is a hajnal... ez az én hajnalom. Ez az év...

Kitekintvén. Látni véltem gyermekszőrű szürke felleget. Oh, de mindez nem lehet! A kínzatott égi színek egymást hágták meg. Oh, miért... miért ily fájdalmas ez a születési kezdet?! De minden oly szép volt, s könny gyűlt lelki szemembe a szépségtől. Testem még leplezvén fájdalmát, visszaszorította e könnyeket.

Alul hosszan elnyúló vérvörös az ég színe, s e sávban majd-fekete felhők nyúltak el. Fölötte terpeszkedett a világos kék égbolt, akárha most festette volna valamely bolondos gyermek, oly hihetetlen színt mutat, s benne kövér felhőurak gubbasztanak. S kifakad közöttük, egy valósan kék keskeny száv, s itt születik meg az első sötétszürkés felhőárny. S a Nap halkan belép, valami narancsos fény egy fekete felhő mögül... kikapaszkodik, s ében tornácán megül. Furcsa félgömb... kicsit több is már, s ezzel meg is szűnt az a festői báj. Hétköznapok ege már... sőt, azoké a halálos sárgás-barnába öltözött őszi szürkeség napja lett... s hinni már nem hiszem, hogy láttam azt a hajnalt, amiből született... bizonyára...

Bizonyára álmodunk, amikor azt képzeljük, lehet olyan szépség, mi ily hétköznapivá szürkül... lehet, csak a remény ketyeg bennünk... veszélyes robbanó anyag, s ha felrobban, minden szakad. De talán leginkább az idegek... s az élet.

"Egy szürke felhő a világ. S ablakán kinézve láthatod, ahogy zuhanunk, a Föld egyre közelebb tán." Mérlegel, mily krátert hagyhatunk majd, de a pillanatok csak telnek, s minden egy helyben van. "E zuhanás is csak látszat. S létezésünk is tán. Hogy ki megy a plafonon? Az már rég nem kérdés. Ez a kifordított Föld itt így működik. Felnézvén láthatod, ahogy a másik valahonnan máshonnan igencsak lóg. S így a vizek is fölötted lebegnek, semmi hajlandóságot sem mutatva arra, hogy a nyakadba zuhanjanak... na az eső... az persze egészen más."

Az őszi eső finom, mint a permet. Talán bele a kifordítók mérges gázokat kevernek. Vagy mért érzem, hogy minden és mindenki haldoklik? Az eső, amelyet fény tör át... Kezd vakítóvá válni a fény... az alagút végén. A kalauz kiált: "Végállomás!" S semmi... Ez az állomás nem létezik. Szétoszlik a szürke felhő és éjszakává porlik. A fényt se találod, csak ha követed csillagnyomát.

"Este. Milyen hajnal lesz holnap? Lesz-e egyáltalán? Velem... vagy nélkülem? E kifordított világ, visszafordul-e addigra? Vagy minden így marad?"

Egy szürke felhő úszik át az égen. Előttem. Tán anyját, s apját keresi... arról a hajnalról, amiről senki se beszél, senki se tud, csak bennem van valami néma sejtelem, s a vágy, hogy újra megnézzem veled... ott... azon hídnál...

Takard be szárnyaim a túlvilág havával

Túl az őszön, e borús halálbálon, mondd, mi van? Merre tovább, ha már leestél, s csak meredek falak tekintenek le rád a keserű szakadékban? Kiszállni erőd még van-e?
Egy jövő-ősi álomkép lebbenti meg valóját tudatodban, s mint a felhőtakarók finom hószemcsét ráz ki, s ez tetszeleg agyadban. Ez a tiszta hódara eltakar mindent, mi rossz, mi bűnös. S agyad vén tekervényei visszatérnek a hűhöz.

Mind ti, kik tudjátok, amit mi tudunk, mikor mind egy oluh, oly egyek vagyunk. Ti vezessetek most át e kínzó őszületen, s hagyjatok meghalni... végre elmenni innen!

Kérlek! Szakad ki e hűvös szó. S jön a tél, hogy életét megújítsa, hogy a túlvilág jégtükrét orcájába tartsa. "Nézze, mily szép a távoli jövő, mit múltnak vél a vágyakozó szíve. E nemzedék vár rá, hogy kedves szellemhavába, s e jégpalotába magát eggyé tegye..."

Halkan bólint, s megadja magát a világnak. Szárnyait kitárja, fájón, keservesen üvölt, mert e szárny mindig fáj, mikor túl rég használta már, hisz ilyenkor hozzá fagy a terhet cipelő hátához, s majd maga is belétörik, hogy csak cipeli azt, ami megmentheti.

"Tárd hát ki szárnyaid, indulj, ha úgy véled indulnod kell. A tél majd bizton megölel. Hisz vágyik az már rád, hogy egy lehessen veled! Hogy betakarjon téged egy viharfelhővel. Ezüstködös hóvihar, e túlvilági kép számodra már baráti, tudod te, hogy tudod benne a legszebbet látni. De nézd, ott a te tavaszod! A mostani jelened egyik szikrázó vidéke, azt hó nem érheti... hát hogy lehetnél egészen a télé?"

Jer, takard be szárnyaim, még itt a szakadék mélyén, túlvilági hóförgeteggel! Legyek én a szív, kit elrejtettél, mikor a bánat minden tavaszt elnyelt...

Csigalépcső

Ahogy kanyarognak lépéseim, mégis egyre közelebb a centrális cél. De hogy merre visz e lépcső, magam sem tudhatom. Föl vagy lefelé? De oly meredekek a fokok...

Mégis lépni kényszerült, s nem is tétovázott sokat. Esett szinte vagy mászott... e gravitáció nélküli világba... mikor nincs se nap, se lámpa... ugyan ki láthatná a célt... de az út egyre csak tekereg. S nyilván szédülni kezdet. De mégis kapaszkodott még a kovácsolt vas korlátba... s hitte, ha követi ezt az utat, majd az út végén kegyelem várja.

Mit remélsz még? Boldogságot? Igaz mosolyt, s könnyeket? Szerető családot? Megoldandó problémákat? Melletted álló barátokat? Egy házat, közel a tóhoz, melyben minden jövői kép oly tisztán tükröt tartott. Mind e messzeségbe vajon eljuthatsz-e lélek? Vagy hamisan tetted téted, s nincsen igaz reményed? Félsz-e jobban, mint halálodtól félnél? Mond, ha mégis lenne egy csillagod, végül mit remélnél? Ki lenne az az utolsó gyertya, ki fényt adhatna neked? S mi lenne az utolsó szó, mit e papírra írnál?

Szeretet.

Fénylő lángja csupán pillanatig, de beragyogja az utat, a hideg s kemény márványlépcső színei sárgába borulnak. Kísérteties kékes fény válaszol rá onnan, ahol a cél sejlik, e függőleges alagútban.

Félek én, jobban is, mint elhihetném. De feladnom mégsem lehet. Ha egyszer már elindultam, ez úton végig megyek. Mert amióta ezen életre eszméltem, én mindig is szerettelek. Várj majd rám, mikor tél nem bántja elkínzott tagjaidat, s amikor naptól árnyék védhet, de ne félj, nem kések túl sokat, hisz tudom, ezen élet véges, mi miénk... Ne hullj szakadékba, s égbe se szállj, míg én oda nem értem, szíved verjen, ha kérhetem... s hogy ütemét megleljem, tárd ki felém a lelked! S talán e kötelék elég lesz... talán hozzád ránt...

Kínlódván, reménytelenül... lelkében még egy dal felcsendül. Egy dal, mi a célra emlékezteti... s ilyenkor oly tisztán hiszi. S tisztán szeretni képes. Mert az a kép, ama jövőről méltán olyan édes neki. És remélni még képes, hogy eloszthatja szíve erejét két ember között. S ha élete véges is... szerelme örök.

Oh, kelj föl Hold, hogy láthassam égi köröd! Hisz hozzád indultam... még sok-sok évvel ezelőtt...

Szorítsa meg szíved a korlátot, igaz lelked érje erő és megnyugvás! Mert biz odaérhetsz, tudom, hisz a jóslat örök... a tó tükrében minden igaz volt... te ott álltál, és átkarolt a Hold!

Kezdetek végén

Oh mily hamar elrepültél fölöttem, kegyelmekbe hajló, vén szeptemberem. Újként éltem át a régi élményeket, mégis minden más volt. Szétszakadt most is szívem, de mégsem úgy... mint azelőtt tette. Mert ott voltam áldott kegyelmedbe...

Félőn remegve rezegtek az ágak. S hullani támadt kedve egy-egy falevélnek. S bár velük hullhattam volna én is, s ne élném már ezt a széttört életet. Kegyetlen kegyelem bűvkörébe ringattál, s azt ígérted, úgyis lesz valahogy, nem kell lépjek, s most görgetem e tehert, s ki tudja, mit kell még miattad megélnem... de lélek, várj! Ne vádolj mást balgaságodért! Nyilván nincs más választás... de... megpróbálhatnád...

Ím itt állok veled szemben, szívem ritmusa rég felhői már, oly magasan szárnyal a szám, hogy mérhetetlenné vált, de kit is érdekelne... S te rám nézel. Kérdőn pillantasz reám. Lehajtott fejemnek, mégis a tekintetem keresed, kezed nyúl, megérinted bőrömet. S mily lassan adják át az apró sejtek egymásnak az üzenetet, mily lassan jut el az agyig, hogy hozzám értél. Félek. Félek, mert te vagy az, ki hozzám értél, s én más irányba indultam eddig. Megfogtad csuklómat, s az útra visszavezettél. De most itt hagynál!

HÁT ITT HAGYNÁL!?
Üvöltöm a szélbe. Te már elmentél, úgysem hallhatnád. Azt mondtad, látjuk még egymást, mégis úgy érzem, erre nincs remény. Nincs tovább...

Elfelejtem tán, mindez hogy kezdődött, hogy a herceg rám talált, s a kastély falát látni véltem, s körötte a festői tájt, de mégis... nem mehettem be oda. Hogy lehettem ily ostoba?
Az már a vég volt, s nem a kezdet.

Ez ördögi kör. S most újra kezded... újra-és-újra... vágy megnyugvás félelem csodálat kín szeretet szenvedés és... újra vágy...
Vajon hol lehet a kilépő pont? Mily jó lenne végre ilyet találni. Bár lehet csak szét kellene zúzni az egészet. Se kezdet, se vég, se szeretet, remények...

Igen, de elveszíteni, hogy tudnálak? S őt se bírnám egyedül hagyni. Nincs hát mit tenni, itt már csak az élet segíthet. De nagy ellenségem volt ő mindig. Hát velem most mi lesz?

Engedem, hogy szétkaszaboljanak a tüskék s az ágak, ahogy végigmegyek, sőt futok e végtelen erdőn. Ez lesz a jó irány, vagy ha nem, vérem szabja majd csak meg az időt, amíg elfolyik, s az mindjárt végessé tesz téged, te erdő, te gondolataim rejteke.

Egy szarvasért imádkozom, vagy érted, hogy valahogy rám találj, ha én már úgysem találok reád... s minél jobban vágylak, annál több reményt szül a rettegés és a szememmel játszó harsány fényvarázs... várom, hogy eljöjj, hogy újra az útra ránts! Rád vágyok. Rád... senki nem léphet helyedre. De te se lépj az övébe! Bár ő rám találna itt... s remélem most tőled. De ha nem, az se baj, akkor elvérzek csendesen, ahogy képzeletben feléd futok, s lassan már csak kúszok. A fák tövében mocskos vércsíkot húzok...

VÁRJ RÁM!
Mert én várok rád... míg élek.