Egy jövő-ősi álomkép lebbenti meg valóját tudatodban, s mint a felhőtakarók finom hószemcsét ráz ki, s ez tetszeleg agyadban. Ez a tiszta hódara eltakar mindent, mi rossz, mi bűnös. S agyad vén tekervényei visszatérnek a hűhöz.
Mind ti, kik tudjátok, amit mi tudunk, mikor mind egy oluh, oly egyek vagyunk. Ti vezessetek most át e kínzó őszületen, s hagyjatok meghalni... végre elmenni innen!
Kérlek! Szakad ki e hűvös szó. S jön a tél, hogy életét megújítsa, hogy a túlvilág jégtükrét orcájába tartsa. "Nézze, mily szép a távoli jövő, mit múltnak vél a vágyakozó szíve. E nemzedék vár rá, hogy kedves szellemhavába, s e jégpalotába magát eggyé tegye..."
Halkan bólint, s megadja magát a világnak. Szárnyait kitárja, fájón, keservesen üvölt, mert e szárny mindig fáj, mikor túl rég használta már, hisz ilyenkor hozzá fagy a terhet cipelő hátához, s majd maga is belétörik, hogy csak cipeli azt, ami megmentheti.
"Tárd hát ki szárnyaid, indulj, ha úgy véled indulnod kell. A tél majd bizton megölel. Hisz vágyik az már rád, hogy egy lehessen veled! Hogy betakarjon téged egy viharfelhővel. Ezüstködös hóvihar, e túlvilági kép számodra már baráti, tudod te, hogy tudod benne a legszebbet látni. De nézd, ott a te tavaszod! A mostani jelened egyik szikrázó vidéke, azt hó nem érheti... hát hogy lehetnél egészen a télé?"
Jer, takard be szárnyaim, még itt a szakadék mélyén, túlvilági hóförgeteggel! Legyek én a szív, kit elrejtettél, mikor a bánat minden tavaszt elnyelt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése