Törött végzet

Törött életemen töprengek... talán van még igaz ígéret így is, hogy lelkem eltörött. Látni vélem... hangja száll a szél... elkapja egy dallam. Az éj. Ez éj miénk.

Kérném még. De hangom remeg. Csak ölelj... csak ölelj még engemet! Kérlek halkan. De tudom, te hallod. S te úgy hiszed, én tudom... ahogy a két kezeddel megölelsz. Nem vágyom mást. Még csak bőrömhöz se kell érjen. Mert ez éltet engemet. Vagy ha nem is, de ez nem hagyott...

De beszéljünk inkább másról. Valami hétköznapibb, valami kevésbé létező csalódásról.

Kezemet megfogod. Ne fuss el, kedves! S mint egy harmatból újjászület a tavasz. S a tavasszal a lelkem. E törött végzet, e megragasztott tárgy, de még az sem... csak törötten áll. Sóhajt a tél haván, s nyögi még a felhő, hogy minden ennyire, ily könnyen veszendő. S már csak azt mondom... Vesszen el mindenem! Csak te maradj meg nekem, gyönyörű kedvesem!