Én állnék még... egy kicsit még nézném ezt a felfordulást, ahogy az ég a földhöz láncolja tündérkék birodalmát. E zöld őrületbe fakó árnyak nyúlnak meg barnul a világ. S az őszi színek kavalkádja megigéz újra, s a zöld is mily szép már... így, hogy fogy, egyre értékesebb szememben.
S rohan, körülötte minden fa szép sorban megremeg. E világ... oh, mondd, mi értelme így átsuhanni ily szép tájakon? Nem megélni a pillanatot mi értele van?
Megnyomjátok a gyorsító gombot. Unalmas, mondjátok. S tévedtek. Hagyjátok hogy elszálljon egy-egy oly értékes pillanat, aminek értéke csak később mutatkozik meg. De miért? Mi értelme van e újító világban behunyni a szemed, s hagyni, hogy vigyenek magukkal a köznapi tömegek. Mindaz, mire most vágyunk, az élettől igencsak messze van... s mégis keringünk ebben az átkozott labirintusban.
Én sem hiszem, hogy le tudnánk e fejlődésről mondani, de legalább éljünk... és ne azáltal, hogy amit akartunk, mindent megvettünk. Félek, ezen nehéz túllépni. Pedig, hogy miért van szívem nem érti. Én csak repülnék tovább a széllel. Megmosnám magam a reggeli fénnyel, s így tisztulva lépnék be, egy erdő, vagy egy park illatos sűrűjébe. Fákat ölelnék, dalom madarakhoz szólna... s ha tél jön, kiírnám a neved a hóba.
"Velem jönnél-e, ha mindezt könnyedén lehetne? Beírnád-e testedet is a hóba feküdve? Magadhoz ölelnél-e, hogy mindent elfeledve, boldogságot gondoljunk az emberi életbe?"
Ezt kérdem az égtől, arcodat képzelve. S reményt hozok vele szívembe, hogy e újító világokban mennyi boldogság érhetne, veled.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése