Félőn remegve rezegtek az ágak. S hullani támadt kedve egy-egy falevélnek. S bár velük hullhattam volna én is, s ne élném már ezt a széttört életet. Kegyetlen kegyelem bűvkörébe ringattál, s azt ígérted, úgyis lesz valahogy, nem kell lépjek, s most görgetem e tehert, s ki tudja, mit kell még miattad megélnem... de lélek, várj! Ne vádolj mást balgaságodért! Nyilván nincs más választás... de... megpróbálhatnád...
Ím itt állok veled szemben, szívem ritmusa rég felhői már, oly magasan szárnyal a szám, hogy mérhetetlenné vált, de kit is érdekelne... S te rám nézel. Kérdőn pillantasz reám. Lehajtott fejemnek, mégis a tekintetem keresed, kezed nyúl, megérinted bőrömet. S mily lassan adják át az apró sejtek egymásnak az üzenetet, mily lassan jut el az agyig, hogy hozzám értél. Félek. Félek, mert te vagy az, ki hozzám értél, s én más irányba indultam eddig. Megfogtad csuklómat, s az útra visszavezettél. De most itt hagynál!
HÁT ITT HAGYNÁL!?
Üvöltöm a szélbe. Te már elmentél, úgysem hallhatnád. Azt mondtad, látjuk még egymást, mégis úgy érzem, erre nincs remény. Nincs tovább...
Elfelejtem tán, mindez hogy kezdődött, hogy a herceg rám talált, s a kastély falát látni véltem, s körötte a festői tájt, de mégis... nem mehettem be oda. Hogy lehettem ily ostoba?
Az már a vég volt, s nem a kezdet.
Ez ördögi kör. S most újra kezded... újra-és-újra... vágy megnyugvás félelem csodálat kín szeretet szenvedés és... újra vágy...
Vajon hol lehet a kilépő pont? Mily jó lenne végre ilyet találni. Bár lehet csak szét kellene zúzni az egészet. Se kezdet, se vég, se szeretet, remények...
Igen, de elveszíteni, hogy tudnálak? S őt se bírnám egyedül hagyni. Nincs hát mit tenni, itt már csak az élet segíthet. De nagy ellenségem volt ő mindig. Hát velem most mi lesz?
Engedem, hogy szétkaszaboljanak a tüskék s az ágak, ahogy végigmegyek, sőt futok e végtelen erdőn. Ez lesz a jó irány, vagy ha nem, vérem szabja majd csak meg az időt, amíg elfolyik, s az mindjárt végessé tesz téged, te erdő, te gondolataim rejteke.
Egy szarvasért imádkozom, vagy érted, hogy valahogy rám találj, ha én már úgysem találok reád... s minél jobban vágylak, annál több reményt szül a rettegés és a szememmel játszó harsány fényvarázs... várom, hogy eljöjj, hogy újra az útra ránts! Rád vágyok. Rád... senki nem léphet helyedre. De te se lépj az övébe! Bár ő rám találna itt... s remélem most tőled. De ha nem, az se baj, akkor elvérzek csendesen, ahogy képzeletben feléd futok, s lassan már csak kúszok. A fák tövében mocskos vércsíkot húzok...
VÁRJ RÁM!
Mert én várok rád... míg élek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése