"Badarság! Hisz épp oly bizonytalan önön létem, s egyéniségem bizonyossága is rég elveszett. Kérnek hát, hogy keressek, s ha én ímigyen feladom, hát mit várjak tőle?! Várjam, hogy helyettem is cselekedjen? NEM! Nem várhatok tőle mindent. Hisz egyformán kell küzdenünk, ha valaha is egyformán szeretném vele vágyni az új végtelen meghódítását... Nem válhatunk külön, amint megleltük a másikat, hisz akkor értelmét vesztené, amit ezidáig tettem érte, s talán az ő törekvései is... s ez még jobban bántana."
Hamvas szelíd rétre tévedt, ahogy a tavasz árnyainak csábító játékát követte. S így megbabonázva bámulta meg a világ csodáit. Mert csoda minden fuvallat, a tavasz kellemes ébredése, s az illatukból születő virágok, a zöldből kibújó tarka színek. Csoda minden virág. S a természet minden gyermeke, az is aki él, s ki még nem lépett életre. Tán az is, ki e életi síkot végleg elhagyta, ő is csodaszép lehet, csak talán egy másik fény, mi szépségét kihozza.
Lágyan ringatózott egy hajnal szőlőlugas, s kacsait feléje tárta. Némán intett felé, s érintését vágyta. A dombról lenézve oly rét terült el, amin a virágok közt fűnek alig volt hely. Pille könnyedségével lábujjain lopakodott közöttük, s próbálta nem megzavarni a hangulatot.
Pompás bálterem volt ez, melyen a legszebb hajadonok mulattak. Szikrázó színeikkel, tarka fürtjeikkel egyre csak kacagtak. S némán állott ottan egy tüskés idegen. Táncolni hívta őt e csodaszép bálterem... de félt. Hisz ő olyan kemény volt s csöppet se előkelő. Félt, hogy lábukra lép, vagy kitudódik, ki ő. Idegensége oly bántó volt neki. Hogy végül fára mászott, hogy a bált ott vészelje ki.
"Lenézvén láttam megannyi virágot. Mind gyönyörű volt, s oly evilági. Szégyenem volt származásom közöttük. S kedvességükkel szemben nem volt másom, csak csillagtüskéim. Hogy érthetnék én ez ártatlan tánchoz? Hogy tapodhatnák egy fűt ővelük? De egyszercsak vállamra apró szirom ült. A tulajdonos nézett felém, s integetett. Kendője volt az, mit a fuvallat elkapott, s nagy szerencsével felém sodort. Lenyújtottam neki a kicsiny kis kabátkát. Zengő hangon köszönte, s csodáltam kacagását. Felém intett, s hirtelen éreztem, mégiscsak egy vagyok ebben a végtelenben. Vörös tincseit megrázta felém, s kezemet megfogta, nem húzhattam el már. Tüske ért tüskét. S követtem némán."
A sötétvörös és a sárga rózsa eltűnt a forgatagban... nem látta senki sem, hogy mily kevéssé illettek ők ide, egykor, mikor még nem tartoztak ebbe a végtelenbe. Lábuk nyomán minden csillagporral telt meg. Ezernyi bogárka ebből született meg. Teremtők és pusztítók voltak, s egész addig mentek, míg egy fehér rózsát végül megleltek. Kedvesen meghajoltak. S a fehér rózsa is így tett...
De távolról egy hervadó fekete rózsa figyelte őket. Rontást remélt rájuk, s önön feloldozását, szemét gyönyörködtette a sárga rózsa csillagi fénye. S hogy vele mi lett? Nem tudta már senki. Egy biztos, a sárga rózsa hátra nézett, ismerte őt, s tudta, hogy ott van. De mégse tett semmit, mert élni remélt e korban.
"Ki lehet ez a fiatal, hófehér lény? Ki oly gyermeki, mégis tisztán felnőtt szemekkel néz. Aki ily finom, de mégis igazi férfi?"
De nem mert többé. Nem mert többé kérni! Csak sodródott a csodaszép tánccal. Barátnőjével, s ezzel az új baráttal. Halkan leste közben, a fekete rózsát, s remélte, hogy csak árny az, s nem igaz, mit szeme lát. Mert menni kellene akkor nyomban, hogy megmentse azt a haldoklót, s bár nem tudta, hogyan, mégis hitte, segíthet...
"Félek." súgom halkan barátnémnek. "Félek, valaki a nyomomban van, s megváltást remél általam." de barátném alig hall a bál forgatagában. "Azt hiszem, ismerem régről, de mégis oly baljós minden, hisz alig tudom elvenni róla a szemem. Talán azért jött, hogy innen elraboljon. Vagy hogy önmagával a halálba rántson?! Mi igaz, s mi nem... már magam se tudom. Oly sokat felejtek, minél többet tanulok. E bonyolult világ lassan maga alá gyűr, s talán mégse leszek egy igazán idevaló, hisz picit akárhogy is más vagyok, mivel máshonnan indultam, mint az átlagos."
Megfogják kezét. Érzi nem kell félnie. A legkülönlegesebb éji rózsa öleli meg. A fehér rózsa ismeri. Kedvesen bólint feléje. A vörös csak nézi a furcsa párt. S nem kacag feléjük. De barátnéje mégis, hisz mi más lehetne. De nem érti, mi ez itt. E kék rózsa hogy lehetne? Különleges bimbós rózsa, csak az éjszakába nyílik. S lám most éjszaka van, s mily szépen illatozik. Durva szirmai e selyemhajhoz érnek. S felkorbácsolják érzéseit az új végtelennek...
Színpompás bál volt, s sok volt a régi idegen. S oly sok volt az ismerős egy másik végtelenen. Élni itt kezdtek csak, s mégis mindig éltetek. Vagy legalábbis máshol léteztetek. Tüskés apró virágok, a végtelen csillagokhoz. S mégis tudjátok, e jövendő mit hoz. Tudjátok mindazt, mi e bálba rejtve volt. S lelketek vágyja az igaz utat. Ki a rétre, ha a tavasz hívogat!
"S e bál emlékére, ott fekszel, s vörös fürtjeid szétterülnek a rét zöldjébe. Melléd lépek. Csendesen, s bizonytalanul... Reám nézel. Nevetsz, s kezed nyújtod, lerántasz s eldőlök én is. Apró bogarak táncolnak a lemenő nap fényében. S fényességes szemekkel fölénk hajol ő. Tudjuk csak barát, de így is megnyerő kellemes modora. Egymásra nézünk. Egyszerre rántjuk őt. Magunk közé húzva, s hárman fekszünk tovább. Várjuk a csillagokat, hogy ragyogjanak ránk. Én titkon a Holdat várom. Azt a tükör-kék virágot. De ő nem jön, más dolga akadt most... s mégiscsak reménnyel telik meg szívem. Ahogy rátok nézek, s vissza a csillagokra. Kitágul ez az emlék. S ekkor felém hajol, mint valami éjszakai lepke, elsuhan előttem két szép tenyere..."
Ez idilli képet még neked átadom, kedves barátném, fogadd, mert csak neked akad elég szép szemed hozzá, hogy meglásd, ahogy hármat ott fekszünk, ki-ki kedvese ölelésében egymás kezét fogva a végtelen ég alatt. S az éj sötétjében nincs oly pillanat, ami ilyen fényesen örök lenne, mint ahogy három pár ajka egyszerre olvad egybe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése