Az utolsó óra

Az utolsó nap is eljött. Éreztem már ereimben, a végső óra közeleg. Veled többé ne fájjon a szív, ne is álmodja már meg nekem... kitépett tollszárnyaidon emberi vér csörgedez, glóriád is lerántottam, csak ördögi szarvad tartotta látszat-karika volt ez.

Mit tehetnék még emlékeddel... már fogaimmal, tőrökkel, s könnyekkel szabdaltam széjjel mind. Mégis újra beköszönnek. Nem szabadulhatok. Rád gondolok. Tiszta szeretettel... boldogságod reményével, de keserű a víz már én nekem.

Keserű vizet iszom, s keserű vizet könnyezem. Megromlott nekem a világ. Kínzó mérgem lettél, szerelem. Mégse ölsz meg. De erőt sem nem adsz már. Éljek vagy ne éljek? E kérdés is ostoba már. Se jó se rossz. Közönyömben nem lelelem a választ. S nem lelem a boldog napok képeit sem. Mi volt az előtt? Hiába kérdezem.

Mi volt az előtt? Régebbre gondolok, de csak újabb függönyök omolnak elém... nincs...nem lehet. Nincsen már előtte semmi. Nem is léteztem tán. Nem is fontos.

Nem is vagyok már magamnak se fontos. Hát másnak minek lennék? Üvöltő létetek nyílik és zárul. Körülöttem összeforr. Hangok, szagok és fények engem mind zavarnak. Hová legyek? Mi legyek? Azt hiszitek, ez aggaszt? Hogy legyek? Miért legyek? Előrébb való mindez. De válasz nemigen van meg hát... csak ezt hallgasd még meg...

Hallgasd meg utolsó kiáltásom feléd! Tárd ki karjaid, s foglalj belé. Ha utoljára is, de mosolyogj rám. Még ha fáj is, hogy magamra hagytál. Tudom, nem a te hibád. Mégis...

Mégis, ahogy a nyár őszbe vált, a könny szívemből megszökik. S minden darabokra hull. Őrület szelét érzem. Mégsem tudok tombolni. Vagy nem is akarok? De nem tudom... érzem, hogy belülről ez a méreg mar. Mégse öl meg. Mégse ad már erőt.

Nem ad már erőt a sok szép jelen. S új reményem is csak balga szenvedés. Kiutam merre lelem? A lélek megnyugodhat-e? Eszem realitását helyreállíthatja-e egy hely, amely erre hivatott? Vagy vagyok annyira más, hogy rajtam már nem segíthet ez sem... Ha tudnám... bárhol lehetnék, csak nem itt. Ez itt a tudatlanság tengere.

A homok lepergett. Eltelt hát az a rettegett utolsó óra.

Ikerarcok

Egy napon mentem, s csak mentem, s néztem a körülöttem elhaladó kettőzött képeket. Mintha tükörbe mártották volna a világot... mindenből s mindenkiből kettő volt. Kettőt reméltem magamból is. De nem... magányosan mentem, senki nem volt velem.

Ellenem fordult ez a komisz világ. Pedig mintha figyelmeztetne önmagunkra... vagy látomás csupán?

Lelki tükrömben ikerarcomat figyelem, ahogy gúnyosan nevet ijedelmemen. Szép arcvonásait most eltakarja a gonosz, amit elmart lelke szült a félelmeiből.

S saját félelmeim erednek útra. Menekülök előlük, de feltűnnek újra. Bal szememet letakarom, de már a másvilágra tárt gondolat sem segít. Senki nem akar...

Senki... vagy mégis?

Újra megnyílt egy kapu, egy sovány remény. Aprócska révület kis őrülettel fűszerezve meg. Csitíthatatlan rajongással fordulok felé. Örülök, hogy újra itt van. Csak emlékeim forgatják rám szikrázó vérvörös szemeiket. Vágy ébred tán? Vagy csak a vágy emléke. Szél... s ez a szél mindig jele volt kettőnknek. Most mégse vagy itt, csak véredet ízlelem. Homályos aggyal suhanok végzetem felé. Saját hasonmásomat mégsem lelem.

Ikerarcok suhannak el mellettem most is. Ahogy távolodsz, az emlék is elszakad. De egyre inkább fontos vagy te magad. De nem tudom, még hogy mondjam el... tehernek érzem magamat. Erőtlenül lehanyatlok. Jő százezer gondolat. Tudom, értem, mi taszít el. Érzem magam egyedül. Boldogságnak árnya elér, mosoly nyílik szívemen.

Ezt a boldogságot te hoztad most el nekem.

Asztr Álom, avagy a félelmektől való szabadulás

Különböző korokban ébredek. Életem korait és csoportjait régi ismeretlenként végigjárom. Az ésszel fel nem érhető falak közt osztálytermekbe zárva, nem lelem a helyemet. Ismerős arc undorral fordul félre. Vagy egykedvűen, öröm nélkül köszön. A vonzalom mentesség kölcsönös. Megyek vissza előre. Megszokottabb helyemre. De mit és kit találok ott, még nem is sejtem. Tudom, ennyi fiatal közt valódi koromat fel nem fedhetik. Mégse tolong szívem felett biztonságérzet.


Mint ki valóban bűnös, megtörik, ha rab. Félénken szól a mellette ülőnek. Papírjaik összekeveredve. A jegyzetek közt csupán rajzait ismeri föl. Az írás bizony már nem övé, számára a különbség megfejthetetlen.

S legelőre érve régi barátra lel. Az fel se néz úgy köszön. Látszólag nem ismeri őt fel. Öröme egyedi. De bízik benne, hogy valóban csak a másik nem ismer most rá, ebben az új alakban. Leül mellé, de az a dolgok esetlegességét taglalja. Érveit sorolja, miért ne csatlakozzon. A hajtogatható pad már tényleg a mélypont. A tanár keserűen szól, hogy rosszul hajtogatja, mert ennek bizony megvan a módja. Tudnia kellene. A düh ragadja el. Kiabál, hogy ő mily rég nem élt, s hogy ily fényes, ily új, ily hajtogatható asztalt először tart a kezében... ő csupán a billegés megszüntetésére tett egy próbát.

Mint mondtam a düh keríti hatalmába, s maga dönt úgy, hogy kimegy felfrissülni. Megmosni az arcát mégse jut el, mert illékony léte az osztálytermen kilépve füstként száll el. Az ajtó a hátsó falhoz közel. Ő a hátsó falnál. Újabb ébredés, észlelés. De mégis más.


Mintha test nem lenne már. Nehézkes légben suhanok. Más tárgyakon és lelkeken lendületet véve. Őrületben lebegésem közepette meglátom a tanár alakját. Nagy tudású ember az. Engem is biztosan lát. Oda kell hát jutnom- minden áron- hozzá. A rám sosem túl jellemző szenvtelenséggel tiporom az ott ülők lelkeit. De mind előrébb kerülök, annál súlyosabb és fájdalmasabb asztrálbilincsek csatolodnak képzelt lábaimra. De már közel a cél. Kínjaimban vergődve kezemet kinyújtom felé. Nevét kiáltom. Pár hasonszőrű nevű érzékeny lélek berezonál rá. De ő nem felel. S nem adja jelét, hogy lát. Nevét újra kimondom, s reményemet megmarkolva kirúgok mégegyet. Az első ablak nyitva van, de nem ettől tombol velem szemben a vihar. Hisz már az ablakok közötti falról elrugaszkodva, annak háttal állok. Megint nevét kiáltom harmadszorra is. Szabadíts meg! Hangom elillan s elhagyja a termet. Oh, mester, szabadíts meg! Könyörgök némán. Csapdába esett lelkemen kívül más nem hallhatja ezt. S ő mégis egyenesen reám néz.


Szabadíts meg! Kiáltozik kétségbeesetten. De nem mozdul senki, csend van a teremben. De egyszer csak a nagy tudású a szemei közé néz. Szabadulást remélsz? Valóban ezt akarod? Kérdezi, s egy öntudatlan meghökkentő pillanat után. Kezét erősen az asztráltest mellkasi részléhez koncentrálja. Nagyot lök rajta. A lábadat is oldjam el? Kérdi szelíden közben.

Valamit még kérdezz, de a meghökkentő erő, ami a szívemre feszül nem hallatja meg velem. Csak döbbenten meredek reá. Még megköszönni sincs időm. Mert hirtelen szabad leszek. Az ablakon át. Zuhanok. A híve vagyok. Szívemen még érzem a szabadító kéz szorítását. Szememet becsukom.


Tea. Hall egy halk hangot a távolból. De még az álom visszahúzza. A súly a szívén. S a bilincsek vöröslő emléke a lábán. Még néhány pillanatra a szabadesésbe merül.

Szivárványár

Lassú keringésben az égen egy felhőkör mókázik. Nincs számára nagyobb öröm, mint amit e hecc adhat neki.

Napsütésbe révedek. A kék eget kémlelem. Elképzelem, tán a te szemed is ilyest lát. Csak nem bebörtönzött üvegfalak mögött. A te szemed ha akarja meg érintheti a táj.

Napsütésből csepergett, s hamarost zuhogni kezdett. Elszigetelt érzékeimmel bámultam a megszakított világot. A napfény és a víz e különös játéka engem mosolyra fakasztott. Tudtam jól, hogy ki kell mennem. Szabadulnom... máshogy közeledbe se juthatok. Oh, szép reményem, te tisztaszín szivárvány... jöjj el hozzám, újítsd meg lelkemet, s légy támaszom vagy vigaszom! E kettő egyremegy.

Halovány arccal kilép a zápor terére. De hamar kacagást fakaszt e helyzet belőle. Örül-e? S hogy minek, ha igen? Nem tudja... De szeme előtt megjelenik a szivárvány oszlopja. Behúzódik hát tövébe.

Gondolataim messze járnak már. Az eső elmosta-e vígságotokat? Hogy arra egyáltalán esik-e? Esett-e? Halkan befordulok, s azt sem érzem már, hogy az eső az oldalamat veri. Feltámadt a szél. Minket sem kímélt. S az ár már elérte cipőmet. Vízben állok. Tán magam is ív lettem, csak nem az égen... mint ez az oszlop itt, mi lehajlik, ily szépen. S színes félkörrel zárja le a menekülés útját.

A jelenség rabláncra fogja, nem ereszti szemét. De lassan erősebb lesz a vihar, s bezárja ablakát az ég. Felhő övezte magasokból nem vetít le már az ég neki új mézesmadzagot. De mégse mozdult. Csak ázott és fázott ott.

Apró jéggyöngyöket vetett reánk az ég. Csak álltam és vártam, de nem enyhült meg még. Kitörni kellett, a fél-rejtekből kifutni már, lábam vízben ázott. Nem bírja már  soká.

S valóban lába ráncos lett, kibújt bőrrétegéből, mint a kígyó. S nevetve-kacagva mesélte el a mai kalandot, a mai szivárványáradatot. Kik látták csöpögve, ázott verébként járni a városban... sokan megbámulták. De ő se értette, hogy maradt száraz bárki más. S hogy múlt el a szivárvány eső, ahogy elhagyta az árteret. Miért csak akkor és reá sújtott? Miért őt környékezte meg?

Létünk halovány árnyai

Arra eszméltem, valóság vagy, nem csak egy puszta vágy. Benned megerősítettek. S szememről lehullt a homály.

Ha reád gondolok, húgomra gondolok. Eyla fehér bőrére, rózsás arcára. Furcsán csillogó arany szemére. Vékony karjaira, szigorú tekintetére. Tartása kecses, akár a hattyúé, haja sima s egyenes aranyból ezüstbe hullik. Ha rád gondolok, hát ezt látom. A düh, amivel mindig vertél torzítja el nekem oly kedves arcát. De te még több vagy nekem. Még létezőbb. Lelked a lelkemhez kötött, s mint madárt lábánál a beton, nem ereszti többet.

Drága madaram, talán el kellene engedjelek.

Tanulni az elengedést, s reménytelenül sírni utánad. Miért él az egyik, ha  a másik nem? Így e két lélek békét nem találhat.

Lelkem a lelkeden. Halkan piheg, majd megfull, de nem ereszthetlek épp most el. Hogy egyedül maradjak, nem akarom. Félek, mégis tudom, egyszer ezzel szembe kell nézzek.

Még létünk hajnalán szakadtunk el, de én nedveid nyugalmas folyása nélkül aludni nem tudok, se dal, se mese nem ringat úgy el. Vágyom vélt arcodat megérinteni, s az oly sok évi bánatot és szenvedést róla végleg letörölni. Soha nem küzdeni veled. Miért vagyok itt, ha te nem lehetsz? S mégis hogy lehettem én...? Én lennék az erősebb. Ez áztatott lélek, semmire sem jó, mi e világban cél lehet. Mégis éljem nélküled ezt a zord, bűnös életet?

Mosolyodat visszaadnám, s érted szállnék az égbe fel. Hogy te ölts testet, s eszmélj te is létezésemre oly boldogan. Mint ahogy én üdvözöltelek újra, édes madaram.

Jaj madárkám, légy szabad! S szállj, amerre szíved hív. Csak akkor maradj, ha te is szeretsz, de ha mennél, már vissza nem tartalak én.

Minden bizonyosságom...

Egyre nagyobb a csend. Fejem elnehezül, nem talál helyet. A homlokrügye kifakad. Ég, fáj s izzad. Kegyelmet kérnék, de a szó nem szabad. Remény, hogy túlélem. S oly sok testi fájdalom van. De még érzem, még élek. Ennyi bizonyosságom van.

Fülembe jut sóhajod, csukott szemem feléd néz. Ölembe hajtott kezem nem ér el. Ha úgy is érzem, ugranék... mégsem. Nem tenném. Még le kell győzzem. Ez az érzés miért tör fel belőlem? Róla lemondtam már, igen. De még titkon remélem, hogy még is ő, kit nekem szántak, s eljön majd értem. De ha nem jön majd, csalódni nem fogok. Az élet olykor ad, máskor elmar. De emlékezni még tudok. Ez minden bizonyosságom.

A Hold fénye tükröződik a havon. Mint szívem jégpáncélján, úgy dereng, e néma égi szobor. Gyönyörű arca több mint emberi, hangján a szél szól. Szíve befogad, tettében elbukni nem engedi. Kérőn fordulok az ég felé. Hol türelmet kérek, hol siettetem. Tán még mindig nem tudom, mi kell nekem? A friss hó hangjait vélem felfedezni az éjben. Lépésem nyomán nyögve hanyatlik a szívem.

Oh, az az elképzelt hang. Mily csoda! Mily szép... nekem kedves. A talpam alatt tömörödő valóság sikító rettenése, túlharsogja vérben ázó agyamat. Lenyugtat, megfagyaszt. Lelassulnak gondolataim. Persze megállni nem tudnak... de egy pillanatra mégis hallgatnak. De aztán meglátom szívemen a Telihold ébredő képét. Jeleit taglalom, érzéseimet felé sorra veszem. A szív nem nyugodt, a légzés zaklatott, csak a jégpáncél tartósító hatására még bent rekedt...

Tudást vágytam, tudást hajszoltam, de körülettem, ki tudni vélt tévedett. Mégis vágytam, hogy ha máshogy nem is, magamtól rájöjjek. A szenvedést felismertem. De természetét nem ismertem soha. S az éhezőknek, a tudásra szomjazóknak, miért nem jut egy falat sem? S ihol az a korty, ami csak még szomjaszabbá tesz. Épp csak meghalni nem hagy, ahogy átnedvesíti a tudatot, s a létező saját létét kérdőjelezi meg. Mit ér mindez? Miért a küzdelem? Harcod csak harcot szül, az egyetlen küzdésed önmagad, s elképzeléseid ellen valós. Miért nem lehet hát megnyugvással, másnak nem ártva megismerni a lényeget, s boldogulni?

Mi akadályoz még? S miben? Vágyaid elvesztek az ismeretlenben. S zöldszemű reménye szolgál észrevétlen. Ha a szekrény elé vezettél... s kinyitottam, ráláttam egy gyermekre. Ő az, kit elzártál mások elől? Vagy őt küldted előre? Készen vagyok már. Hogy szeretek, ne bántson, hisz elmúlik idővel. Gyere, közeledj, hogy magányom te törd meg...

Kiszakadt sóhajom

Kezeimmel keresem széttépett hasfalamon az értelmét szenvedéseimnek. Kihűlt vágyak mögött zokogva járok. Neveitek már rég elfeledtem. Arcotok rémképe nem talál már reám. Kárhozott összeesküvéstek. Szemeim befonva az éj hűs fátyolába, s elrejti lelkemet a lét homályába.

Gyermeki világ, fotókkal kitárt kapudon belépve... sose ismerhetnék rá nagyobb fényre, mint te vagy nékem. Gyermeki barátság... az együttlét örök, az utak mégis más irányt vettek. S mégsem lettek tán e régi idők megvetettek. Emlékezünk-e mindketten, mi kettőnk igaz emlékeire.

Tudatterekben bolyongok, hűt vagy igazt keresve... de nem találok mást már, mint néhány emlékbútort szétverve. Mikor kijutni akartam... börtönöm szépen festett falait letéptem, s emlékeimmel is... mint lett ez belőlem? Mint sarokba szorított vad, mikor hallottam a szív kürtjét... kétségbeesésemben a szenvedés kutyáinak ugrottam...

Emlékeztem még rád, s álmomban újra láttalak... ez jobbféle jövő volt, mint amivel most agyam síkjai kínálnak. Oly finom és frissítő. Zamata egészen ellágyít. Mégis a szépségben volt valami szürreális.

Ültem, a régi barát mellett, s kezem a hasamon... benne kifejezésre jutott egy megmaradt vágyfoszlány. Gyorsan növekedett, mint ha víz éri a gomba, s már kivehető alakot rajzolt a hasamra. Büszkeséggel vegyes félelem uralkodott el rajtam, amikor mint egy sóhaj a testemet elhagyta. Bőröm, s egyéb szerveim vér nélkül szakadtak el útjából, s ez az új lény belőlem megszületett. Sírása volt örömöm, síró arca legszebb látomásom. Apró kezeivel a lét fonalát kutatta, ahogy a levegőben kapálózott. Szívem hangja egyre gyorsult, ahogy a mellemen fekvőre néztem. Legnagyobb boldogságom vagy te nékem. Hogy lehet, hogy mégis elvesztettem emlékedet, azt a néhány jövői képet, amit ha az idő linearitását elvetjük, máris észlelhetnénk, akár a múltat.

Hisz minden önmagába tér vissza, mint a saját farkát harapó kígyó. Folyton pörög körbe, de újra és újra eléri ugyanazt a pontot, ahonnan indult. S mindez ismétlődésben, a lét teljességében, megnyugvásra lel. Ez a jel, hogy az örök körforgást még nem vetheted el...